Búzás Huba: Szilágyi Lackóról

2016-02-03 20:46:18

Nem kevésbé vagyok veszprémi és világpolgár, mint ő. S ha személyesen – barátilag – nem is ösmertük egymást, nem egyszer néztünk egymás szemébe az úttesten, mindig az úttest azonos oldalán, ahol jártunk. Tudtam, ki ő, tudta, ki én. Párizsias öltönyben, jólfésülten én, cinóber frizurával, bőrdzsekisen és láncait csörgetve ő. Az ezredforduló után – összebotolva, mosolyra rándult arccal – üdvözletet intett, de mielőtt visszainthettem volna, fölszegett fejjel tovább lépett.

Kevés festményét láttam még akkortájt. Expresszionista-neofauvista stílusjegyekben, megvadult színözönben pompázó, létünk összeroppantott víziói, majd kozmoszba üvöltött látomásai voltak. Az örök avantgard formavilágát kifejező tébolyult alkotások. Majd hallottam haláláról.

Évekkel később, a róla elnevezett utca-galéria földalatti világában (miközben mécseseinket gyújtogattuk) művészetét – életét, alakját, gondolat- és érzésviharait, sorsát, halálát – idéző, előbb csak sorokká, aztán egyre inkább verssé összeállt harmóniákat és diszharmóniákat, asszonáncokat és disszonáncokat dudorásztam. Mit dudorásztam! Hörögtem. Íme:

Szilágyi Lackó

egy avantgard festő emlékére

Vissza...