A magyar sajtóról

2011-08-29 18:40:54

Egy bejelentést szeretnék tenni. Az Amerikai Népszava szeptember 1-től online hírújságként nem működik tovább. Az AN online újságként határozatlan időre leáll, a website viszont nem tűnik el, hanem a nyomtatott újság honlapjaként megmarad. A változás a nyomtatott hetilapot semmilyen formában nem érinti.(...)

A magyar sajtóról annyit jegyezzünk meg, még akkor is, ha pénz híján nem tudjuk megvalósítani saját elképzeléseinket, hogy tartalma és színvonala minősíthetetlen, botrányos, balkáni, provinciális, primitív és kártékony. Amikor felmerült a gondolata, hogy mi Amerikából is csak egy ugyanolyan borzalmat tudunk előállítani, mint amilyen a magyar sajtó, azt mondtam, hogy akkor most hagyjuk abba. Annak a világon semmi értelme. Arról nem beszélve, hogy az Index és az ehhez hasonló trágyadombok milyen pusztítást végeztek a magyar közgondolkodásban, segédkezet nyújtottak a demokrácia szétveréséhez. A kereskedelmi tévék primitív rombolásáról nem beszélve. Hogy most kiszolgálói az önkényuralomnak, az csak felteszi az i-re a pontot. Várjuk a napot, amikor mindkettőt úgy vágják ki Magyarországról, hogy írmagja se maradjon. A baj csak az, hogy ha jönne másik csatorna, azt egy év után ugyanezek csinálnák. De a szoclib sajtót is úgy hagytam ott annak idején, hogy soha nem akarok még újságíró sem lenni. Az egész sajtó nem szólt másról, mindkét oldalon csak bérmunkáról. Egy New York-i hirdetőnk, egy gazdag ügyvéd, egyszer hirdetni akart Pesten, és azt mondta, hogy a magyar sajtóban drágább a hirdetés, mint a New York Timesban, amely nem százezres, hanem 300 milliós piacon jelenik meg. Felvilágosítottam, hogy ezek az árak nem olyan hirdetőknek készültek, mint ő, hanem azoknak, akiknek 3-400 millió forintokat kell kilopniuk hirdetés címén, amit csak ilyen bődületes árakkal lehet lefedezni. Ezekből a pénzekből aztán ugyanilyen irreális fizetéseket kaptak a nagyokos megmondó emberek, a szoclib újságírónak nevezett pártkatonák, akiknek nagy szerepük van abban, hogy Magyarországon az emberek megutálták mindazt, ami baloldali, liberális és demokrata. Ezek ma is ennek az oldalnak a »sztárjai«, és most is azzal törődnek, hogy azok a kifizetőhelyek, ahol ebből még valamit felmarkolhatnak, meg ne szűnjenek. Hányinger az egész. Ez már régen nem a sajtóról szól. Ha ezekbe egy kevés erkölcs szorult volna, már régen fellármázták volna az országot, az első nagy hazugságot sem tűrték volna el. De ezeket most is csak a boríték érdekli. Úgy fognak megszűnni, és remélhetőleg eltűnni, hogy még azt sem mondhatják el magukról, hogy egyenesen megálltak a diktatúrával szemben. Sunyi, beszari műsoraikban állandóan csak arra vigyáztak, nehogy valami rosszat mondjanak, aminek hátrányos következménye lehet rájuk nézve. Én nem tartozom azok közé, akik azt szeretnék, hogy a Klubrádió ne szűnjön meg. Szűnjön meg, múljon el az egzisztenciális biztonság, akkor majd talán elkezdenek egyenesen gondolkodni és beszélni. Ne tudják ezzel a sumákolással a demokrácia látszatát fenntartani, csak azért, hogy továbbra is felmarkolhassák az irreális fizetéseket. Vagy azt a »keveset«, amit mostanában kapnak.(...)

Az olvasóknak ehhez elvileg semmi köze, ez a mi problémánk. Ám ha így lenne, már két hónap után leálltam volna azzal, hogy térjünk vissza az eredeti koncepcióhoz, szerezzünk hozzá pénzt, és ha a feltételek megvannak, akkor induljunk el újra. Ez egy üzleti vállalkozás, amelynek be kell tartani a szabályait, hogy működjön. Normális esetben. Csakhogy ez kezdettől fogva nem üzleti vállalkozás volt számomra, hanem szívügy, és soha nem is úgy tekintettem rá. Nevezzenek hülyének, akik keresik a megélhetést a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, de egy demokratikus, szabad országból néztem Magyarországra, és számomra elképesztő az, ami ott történik. Ezt az Orbán gyereket két héten belül kizavarták volna bármelyik demokratikus országból, ha szerencséje van, akkor nem húzzák fel az első fára. Ha Deutsch Tamás lennék, és nem tartanám gyenge viccnek, akkor most megkérdezném, hogy a ki a f..sz ez az ember, aki azt képzeli, hogy elveheti a szólásszabadságomat, megfenyegethet, betilthatja az egyházamat, az emberi jogaimat elvitathatja. Ki ez, hogy nem lehet elzavarni azonnal? Ezt nem anya szülte? Már elnézést, nem szívesen mond az ember ilyet, de ez az ember olyan buta, mint a föld. Ezt nem lehet szebben mondani. Amiket elmond évente Tusványoson, mint egy gondolkodó, az maga a rádiókabaré. Az egy paródia. Elfogadhatatlan, felháborító, ütés után kiált, amit ez az ember művel. Ordenáré fasiszta-klerikális diktatúrát csinál egy európai országból. A Balkán szintje alá süllyeszti egy primitív falusi futballista Kosztolányi, Babits, Krúdy, Ady Endre országát. Ezt szó nélkül tűri és hagyja az a magyar nép, amely magát olyan nagyra tartja. Arról nem beszélve, hogy milyen alantas gondolkodás húzódik ennek a hallgatásnak a hátterében. Nekem mindenem lázad ez ellen, de azok aljassága ellen is, akik ezt akár számításból, akár gyávaságból, akár antiszemitizmusból (mert ez áll igazán a hallgatás hátterében), nemcsak tűrik, hanem a maguk módján még támogatják is. És becsültem azokat az embereket, akik idejárnak, akik ez ellen lázadnak, akiknek fontos az, hogy az Amerikai Népszaván a hozzájuk hasonlókkal együtt legalább kifejezzék az undorukat. Ez az oka annak, hogy nem zártuk be sokkal hamarabb, és adom a nevem olyan produkcióhoz, amit amúgy – az anyagi nehézségek miatt – nem vállalnék. De azt mondtam, hogy egy olyan népség előtt, mint amilyen a magyar sajtó, tisztelet a kivételnek, nincs ki előtt szégyenkezni. Őket minősíti mindaz, ami Pesten van. Nem ez számít, hanem az, hogy legyen egy hely, ahol megmondjuk az igazságot, ahol nem kell félni, ahol nem sumákolnak, nem manipulálnak, nem hazudnak.”

Ide klikkelve érheti el a forrást a mandiner.hu-n.

Az Amerikai Népszaván ide kattintva olvasható az írás.

Kertész Ákos reakcióját ismeri?

Íme: 

Kedves Bartus Laci!

Ez látszólag magánlevél, de én író vagyok, a magánleveleim (nagyon kevés kivétellel) is mind nyílt levelek, az én életformám az, hogy hangosan gondolkodom.

Nem léptem be a Kohányi Társaságba, és a tagdíjaimmal nem járultam hozzá – anyagilag is – az Amerikai Népszava online fennmaradásához; azt hittem elég, ha cikkeimet ingyen küldöm el a lapnak. Tévedtem. Ma már tudom, belátom, és igyekszem jóvátenni.

Aki egy kicsit is odafigyelt a publicisztikámra, tudja, hogy nem-igen foglalkozom a Fidesszel, egyszerűen nem érdekel. Unom, mert tudom. Két-három éve tudom, és hiába ordítoztam, hogy vigyázat, közeledik, figyelmeztetésem hatásfoka minimális volt.

Már az se nagyon érdekel, milyen a magyar. Egy ideig kerestem a mentségeket, de föladtam: nincs mentség. „Ezért a népért úgyis mindegy. Ebsorsot akar, hát akarja!”

Ami engem még érdekel, az a baloldal. Mert bár az én testre-szabott, morális alapú szocializmusom – aminek a lényege, hogy mindig az eltaposottak, a kifosztottak, a cserbenhagyottak, a nehézsorsúak mellett állok –, nem azonos soha az éppen aktuális „pártszocializmussal”, mégis ez az a közösség, amelyik hozzám legközelebb áll. És engem ennek a közösségnek a folyamatos árulása érdekel, mert ha nincs ez az árulás, Fidesz sincs.

Ezen a jobboldal röhög, a baloldal elereszti a füle mellett, mert pillanatnyi érdeke, hogy ne hallja meg. Amúgy persze létérdeke volna, hogy odafigyeljen, de addig ez a banda nem bír fölemelkedni, ezek is magyarok. Percemberkék. A jelenben élnek, akár az állatok. A valóságos állatokra gondolok, vagyis ez nem erkölcsi ítélet, egyszerű ténymegállapítás.

Ezért vagyok rémült, hogy ha még Te is berekeszted a szolgáltatást, végleg megszűnik számomra minden felület, és te tudod, hogy ez nem egzisztenciális kérdés. Nem ebből élek. Lassan semmiből se élek.

Én nem vagyok a kapitalizmus híve, de azt tudom, hogy olyan üzenetet kár föltenni a társdalom kommunikációs csatorna hálózatára, ami senki érdeklődését nem bírja fölkelteni. Amire semmilyen kereslet nincs. (Ettől még nem abszolutizálom a piacot.) De kétségbeesve látom, hogy be vagyok zárva az anyanyelv börtönébe, és amit én tudok, az nem kell senkinek, arra nincs vevő. Itt, ebben az országban, semmi nem történik, ha megjelenek, és akkor sem történik semmi, ha nem jelenek meg.

Szabad országokban a szabad embereket pedig meg sem érinti az a problémakör, amin én nem bírok keresztüllépni, amibe én beledöglök.

A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.” De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.

Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt.

Így aztán nem is kapott soha föloldozást!

Mivel mindez a magyar jobboldal hitvallása, ideológiája, éthosza, csak a baloldal szelleme lenne képes változtatni rajta, csak a progresszív, haladó, demokrata baloldal volna képes megváltoztatni, és ezzel megváltani a magyart, méltóvá tenni arra, hogy az európai közösségnek (kis áttétellel: a szabad világ közösségének) egyenrangú tagja lehessen. A nyolcvanas évek közepétől, Gorbacsov föllépésétől kezdve nem lehet a szovjet-bolsevista elnyomásra hivatkozni. Azóta a baloldal már önmaga felelős önmagáért, a magyarságért, az országért. Önmaga felelős azért, mert elherdálta minden pozitív szellemi vagyonát, teljes történelmi örökségét Dózsa Györgytől Petőfin és Adyn át Károlyi Mihályig, Bibó Istvánig, Nyers Rezsőig, a kelet-német turisták előtt a határt megnyitó Horn Gyuláig, az örökölt médiahálózatával és infrastruktúrájával együtt, hogy teljes tudatzavarban, szervezetileg lerobbanva, kifosztva, védtelenül áll a diktatúra támadásával szemben. De közben az egész baloldali elit és tisztikar, beállt a harácsolók, a korruptak, a tolvajok közé, elárulva nemcsak az eszmét, de konkréten a baloldal közkatonáit is, mert sebesülten és haldokolva hátrahagyta őket a vesztett ütközetek után a harcmezőn, és sorsára hagyta a védelmére szoruló civil lakosságot is. És ahelyett, hogy az utolsó töltényig harcolna a diktatúra ellen, a kiskapukon át menti a rablott vagyonát és az irháját.

Mert belőlük is hiányzik az a négy alaptulajdonság, ami emberré tesz minket: az empátia, a szolidaritás, a tolerancia és a lelkiismeret.

Magyarországot vajon nem határozza-e meg a Simicska & Puch Co. működése? Természetesen bizonyítékom nincs, de lidérces álmaim, véresen logikus következtetéseim vannak, mint sok társamnak, barátomnak, elvbarátomnak is.

Mindezekről hol beszéljek, ha már nincs Amerikai Népszava sem?!

Én várom az AN online visszatérését, énrám számíthatsz te is minden olvasóddal – olvasóinkkal – együtt, és hiszem, hogy találtok megoldást, és ha csak egy kicsi is múlik rajtam, és képes vagyok rá, segítek, ameddig bírok.

Őszinte híved: Kertész Ákos

A válaszlevél azóta botrányt kavart. Szeptember 5-én az Amerikai Népszava online oldalán Andrassew Iván is kénytelen volt foglalkozni a témával. Íme:

Andrassew Iván az Amerikai Népszavában levő blogjában számol be arról, hogy a Magyar Nemzet hogyan kivonatolta azt a levelet, amelyet a Kertész Ákos-ügy kapcsán írt a lap kérdésére. A Magyar Nemzet azt tudakolta, hogy elhatárolódik-e Kertész Ákostól és az Amerikai Népszavától. Az alábbiakban Andrassew Iván blogbejegyzését és az eredeti leveleket közöljük.

“Andrassew sem tiltakozik Kertész miatt” címmel a Magyar Nemzet címoldalán jelent meg egy írás, ami a lap harmadik oldalán folytatódik. Csak a rám vonatkozó részeket idézem: “Nagyon sok mindenben nem ért egyet Kertész Ákossal, de lapunknak nyilatkozva nem határolódott el tőle magyargyűlölő mondatai miatt kollégája, Andrassew Iván.”

“Andrassew Iván, aki amellett, hogy ír az Amerikai Népszavának, a hazai Népszava egyik szerkesztője is, lapunknak küldött válaszlevelében úgy fogalmazott: “nagyon sok mindenben nem értek egyet Kertész Ákossal, de mint szerkesztő, a nem amerikai Népszavában akkor is közlöm az írásait, ha egy szavával sem értek egyet. (…) A kifogásolt írás hangnemével sem értek egyet teljes mértékben, de mivel én nem vagyok zsidó, nem élhetem át azt, amit ő.” Az okokról és az eredményről szólva leszögezte: “Sebeket kapunk és sebeket ejtünk. Ezeket el kell viselni, túl kell élni.” Andrassew az Amerikai Népszava sokszor útszéli hangot használó főszerkesztőjét, Bartus Lászlót sem kritizálta.” (Bartus László nem főszerkesztője az Amerikai Népszavának, hanem a tulajdonos-kiadó cég, az Olivia Media and Publishing Corporation tulajdonosa, és újságíró – A Szerk.)

Úgy gondolom, hogy a Magyar Nemzet tisztességtelenül járt el, amikor erősen kivonatolva idézett. Ha egy lap annyira fontosnak találja az ügyet, hogy a címlapra teszi, majd az egyik legfontosabb oldalán folytatja, ha a megkérdezett annyira komolyan veszi az ügyet és a lapot, hogy lelkiismeretesen válaszol, akkor illik a teljes választ idézni.

Némi szerkesztői gyakorlat után az ember megtanulja, hogy ha valakit megkérdezünk, akkor ez esetleg válaszol.

Ha nem a teljes választ közöljük, akkor illik egyeztetni a válaszolóval. Ennek persze megvan az a kockázata, hogy a szöveggel nem tudunk kedvünk szerint manipulálni.

Szeretném leszögezni, hogy meggyőződésem: a Magyar Nemzet – amúgy a lapra és a jobboldali sajtóra jellemző – eljárásában nem a szerzőként föltüntetett Pilhál Tamás a vétkes.

Álljon itt a vele folytatott levélváltásunk:

2011/9/1 Pilhál Tamás

Tisztelt kolléga!

2011. augusztus 29-én, hétfőn Kertész Ákos író nyílt levelet írt az Amerikai Népszavába, amelyben többek között a következők szerepeltek:

„A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.” De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.
Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt. Így aztán nem is kapott soha föloldozást!”

Ön, aki az Amerikai Népszavába rendszeresen (vagy kevésbé rendszeresen) publikál, egyetért-e ezekkel a gondolatokkal?
Ha igen, akkor több kérdésem nem is lenne.
Ha viszont nem ért egyet Kertész Ákos eszmefuttatásával, akkor azt szeretném megkérdezni, hogy kifejezésre juttatta-e már a nemtetszését?
Jelezte-e a főszerkesztőnek, Bartus Lászlónak, hogy szerencsésebb lenne levenni az anyagot az oldalról, mondván, mindennek van határa, még a gyűlölködésnek, egyes népcsoportok kollektív megbélyegzésének is?
Beszélt-e az írásról annak elkövetőjével, Kertész Ákossal, és jelezte-e neki, hogy ez azért kicsit durva volt? Ha még nem tette, tervezi-e, hogy fölhívja rá Kertész úr figyelmét, hogy ezek egy Kossuth- és József Attila-díjas íróhoz méltatlan mondatok voltak?

Válaszait előre is köszönöm!

Tisztelettel:

Pilhál Tamás
Magyar Nemzet

Kedves Tamás,

nagyon sokmindenben nem értek egyet Kertész Ákossal, de mint szerkesztő, a nem amerikai Népszavában akkor is közlöm az írásait, ha egy szavával sem értek egyet. Mert Kertész Ákos művei alapélményt jelentettek nekem fiatalabb koromban, nagyszerű írónak tartom, tisztelem benne a hitét, a hitevesztettségét. Ismerem személyesen is, és szeretem, mert vesztesként is az maradt, aki volt.
A kifogásolt írás hangnemével sem értek egyet teljes mértékben, de mivel én nem vagyok zsidó, nem éltem át azt, amit ő, nem tudhatom, milyen lenne, ha én is átéltem volna, tiszteletben tartom azt az elkeseredettséget és dühöt, amit azok az öreg emberek éreznek, akik azt látják, hogy megint nácik masíroznak ebben az országban, nácik vannak a parlamentben, ésatöbbi. És azzal bizony egyetértek, hogy ez elsősorban azért lehet így, mert nem néztünk szembe azzal, amit Magyarországon a magyarok műveltek. (Csak megjegyzem, hogy szigorú konzervatív nevelést kaptam, hitként viselt antiszemita, keresztény középpolgári környezetben. Mégis a másik oldalon állok. Azért, mert én pontosan tudom, mi mit jelent. Engem már gyerekkoromban megrontottak, gyűlöletre és kirekesztésre neveltek.
Kicsit persze át tudom érezni, mi lehet Ákosban, hiszen engem is naponta zsidóznak, fenyegetnek, elképesztő hangnemben.)
Ahogy én földolgozom azt, ami a Magyar Nemzetben vagy a Magyar Hírlapban és a jobboldal más médiumaiban megjelenik, próbálja meg földolgozni, megérteni, hogy ebben a rettenetes világban, amit mi teremtettünk, egyre élesebben, egyre gonoszabban fogalmazunk. Sebeket kapunk és sebeket ejtünk. Ezeket el kell viselni, túl kell élni.
Lehet hazafiasan morcoskodni egy ilyen írás olvastán, de mielőtt belekezd, érdemes beleolvasgatni a saját lapjába, a jobboldali portálok szövegeibe. Csak tíz percre próbálja meg elképzelni, hogy egy öreg baloldali zsidó, aki körül egyre ritkább a levegő, és minden más, ami az élethez kell, akit naponta fenyegetnek, akkor talán megbocsátóbb lesz Kertész Ákossal. Annál is inkább, mert a magyar irodalomban egyáltalán nem ritka, hogy a nagy írók hasonló hangnemben beszélnek a népükről. Aki ezt a jogot Kertész Ákostól megtagadja, az a magyar mivoltát kérdőjelezi. Hallom, bizonyos körök nem csak a kitüntetéseitől, hanem az állampolgárságától is meg akarják fosztani. Történetesen azok jogutódai, akik ebben már egyszer eredményesen jeleskedtek. Bár többnyire úgy, hogy nem kellett az adminisztrációval bíbelődni, elég volt egy golyó vagy némi gáz. És még valamit: hallom, hogy a Magyar Nemzet Gyurcsány barátjaként említi Kertészt. Ezzel szemben az az igazság, hogy ő írta a legkeményebb Gyurcsány-ellenes publicisztikát – jómagam szerkesztettem és közöltem a Népszavában, bár mondanivalójának túlnyomó részével nem értettem egyet.
Ami konkrétan a szöveget illeti. Nem értek egyet azzal, hogy a magyar nép “genetikusan” alattvaló. Szerintem kulturálisan, neveltetése miatt. (Amúgy a “genetikusan” kifejezést nyilván esze ágában sem volt konkrét, biológiai értelemben használni, mert Kertész Ákos nem hülye. Ez éppen úgy képes beszéd, szimbolikus beszéd, mintha azt írná: “Isten nem ver bottal”. Konkréten sem Istenre, sem verésre, sem botra nem gondolna. Arra gondol, hogy a bűneinkért felelünk, és ez bonyolultan, sok-sok áttétellel történik.)
Nyilván ezt találja a legkifogásolhatóbbnak: “ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire”. Sajnos ez történt a világháborúban, majd ismétlődött az ötvenes években. Ha olvasgatja a jobboldali portálokat, talán fölfedezi, hogy ma is van egy hasonló fenyegetés.
“… boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. “ Tökéletes leírása a mai állapotnak – bár a szocializmusban is ugyanezt láttuk.
Ami Bartust illeti, a legritkább esetben teszek megjegyzést a szerkesztői munkájára. Ha majd a magyarországi jobboldali újságírók olyan hangnemben mernek írni Orbánról és a Fideszről, ahogy Bartus a magyar baloldaliakról és liberálisokról, akkor elfogadom az Ön kritikáját, sőt tolmácsolom Bartusnak.
Ennyit tudok válaszolni kérdéseire.
Nagyon megtisztelt a levelével. Ez az első alkalom, nem is tudom hány éve, hogy valaki a másik oldalról tisztességes hangnemben megkérdez valamiről.

Tisztelettel

Andrassew Iván

Pilhál Tamás egy későbbi kérdésére még ezt válaszoltam:

“Természetesen nem határolódom el Kertész Ákostól, mert akkor el kellene határolódnom Széchenyitől, Adytól és a magyar írástudók legjavától is, ami praktikusan azt jelentené, hogy nem vagyok többé magyar.”

 

Vissza...