Fölszállott a páva... |
2011-08-27 19:47:52 |
|
Mi, akik szép lassan rutint és megfelelő állóképességet szerzünk a nemzeti együttműködés gyakorlata láttán, teljesen megértjük az igazgatót, s a közvéleménnyel ellentétben egyáltalán nem tartjuk őt elmekórtani esetnek, sőt magunk is valljuk, hogy éppen itt az ideje megfékezni a rebelliseket, mert még a végén Repülj, páva!-körök alakulnak megint, mint a bolsevizmus idején, most már tudjuk, milyen stratégiai céllal, és ki ellen. Ezzel együtt az égvilágon semmi szenzáció nincs a történetben. Egyrészt az eset még decemberben történt, másrészt semmi olyan tanulsága nincsen, amiről ne tudtunk volna már eddig is. E sorok írójának például meggyőződése, hogy a fülkeforradalom permanenciáját épp az ilyen kreatív igazgatók gejzírszerű feltörése biztosítja a mélységes mélyből, nélkülük egyszerűen összeomlana a rendszer. Általuk viszont olyannyira működik, hogy Páva polgármester már nemcsak hogy elhatárolja magát a történtektől, de a sajtó előtt hülyeségnek minősíti saját embere szavait; elérkezett tehát az az idő, amikor a rendszer nemcsak erős, de önjáróvá is válik: szólni se kell odafentről, a terepen szinte már maguktól mennek a dolgok, és kiapadhatatlan a merítési bázis. Hanem volna itt egy apróság, igazán szóra se érdemes, de mégiscsak zavaró tényező: a közönség. Amely tehát bárminemű irodalmi szimbólumból kizárólag a helyi politikai notabilitásokra képes asszociálni, ebből következően meg kell tőle védeni a vármegyeházat s annak minden elöljáróját. Tíz évvel ezelőtt már végigélt az ország egy kisebbfajta vitát, hogy helyes-e az óvodások Cini-cini muzsika című kötetében benne hagyni az „Alva jár az Orbán / Tornyot visz az orrán” kezdetű Weöres Sándor-verset, mert azt még csak-csak el lehet magyarázni a gyereknek, hogy a miniszterelnök alva jár (hiszen annyit dolgozik), de már egy tornyot hogyan tudna vinni az orrán. Amit kizárólag azért említünk, mert amikor a fülkeforradalom jegyében „új szelek nyögetik az ős, magyar fákat”, annyi azért minimum elvárható egy igazgatótól, hogy a művet a felforgató, destruktív tartalma okán tiltsa be, legalábbis igazítsa ki a megfelelő helyeken; ha a kormány március 15-én Petőfi verséből huszonhárom helytelen sort ki tudott húzni, akkor egy csupa pöttyökből meg vonalakból álló kotta nehogy már akadály legyen. Más oldalról nézve viszont kifejezetten örömteli, hogy a komolyzene kezd felnőni a futball mellé mint nemzeti és kulturális pillér. Olyannyira, hogy az Opera irányítását immáron személyesen a kormányfő vette kézbe, az Origo hírportál minisztériumi értesülései szerint azért, mert „az oda járó közönség soraiban a politikára is hatást gyakorló, befolyásos rétegek vannak”. Sokan ezt üzenetként értelmezik, mármint hogy az a közönség viszont, amelynek soraiban nem ülnek befolyásos és pénzes rétegek, meg is érdemli, hogy a Nemcsák família legyen neki a színházi élet, sőt egyenesen a magaskultúra csúcsa. És akkor ehhez jön még a történelmi tapasztalat, miszerint a hatalomgyakorlás egy bizonyos szakaszába lépve a tirannikus jegyeket mutató uralkodók igen erős érdeklődést mutatnak művészeti kérdések iránt, aminek a vége mindig az, hogy előbb-utóbb ők maguk is verseket meg zenét kezdenek írni, ami hagyján, de színpadra lépve még elő is adják népüknek. Isten óvja Magyarországot! Megyesi Gusztáv (a szerző) az Élet és Irodalom munkatársa Ide klikkelve érheti el a cikk forrását a Nol.hu-n. |
Napok óta azon röhög az ország, hogy a pécsi Pannon Filharmonikusok igazgatója megtiltotta a Fölszállott a páva… című Kodály-átirat bemutatását, mert véleménye szerint az előadás sértené a város polgármesterét, Páva Zsoltot, és a közönség is az elöljáró kigúnyolásának venné.