Francsics és Óvári

2011-08-20 09:39:38

15 évvel ezelőtt, 1996-ban került az első emlékjel a Veszprémi Pantheonba. Azóta minden esztendőben az augusztus 20-i ünnep előnapján újabb táblát avattak itt egy-egy ismert veszprémi közéleti személyiség előtt tisztelegve. Idén a táblaavatás elmaradt, a már meglévő emlékjeleket járták körbe az ünneplők, akiknek Fenyvesi Ferenc a Művészetek Háza nyugalmazott igazgatója tartott rendhagyó tárlatvezetést.

A Tűztorony udvarán tartott megemlékezéssel megkezdődtek a város ünnepi programjai. A Veszprémi TV híradása ide klikkelve érhető el.

Talán csak a véletlenek folytán, de nekem két emléktáblát is volt szerencsém ünnepi beszéddel felavatni. Francsics Károlyét 1998-ban, Óvári Ferencét 2005-ben. Az alábbiakban ezeket az avatóbreszédeket olvashatja el, ha kedve van hozzá!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

1827.július 27-én egy vándorlegény érkezett Veszprémbe, az akkori püspöki mezővárosba, hogy a zsebében lévő néhány ócska borotvával szerencsét próbáljon. A város piacterén Halas János borbélyműhelyébe kopogtatott, hogy helyet keressen magának. Szerencséje volt, azonnal felvették.

Nem is sejtette, hogy megtalálta vándoréveinek végállomását, azt a helyet, ahol életének hátralévő fél évszázadát leélhette. Talán arra sem gondolt, hogy innen szemlélve a körülötte zajló világot, élményeinek papírra vetésével válik kora jeles krónikásává. Az ekkor még alig 23 éves fiatalember mozgalmas éveket tudott már maga mögött. Az apja, egy pápai szíjgyártó mester, biztos jövőt akart gyermekének, beíratta tehát fiát a pápai kollégiumba. Két évvel később a lusta és rosszul tanuló ifjút kénytelen volt kivenni az iskolából és a könnyebb élet utolsó kísérleteként borbélyinasnak adta.

Francsics Károly 1820 végén szabadult fel és Veszprémbe érkezéséig, 7 évig tartó vándorúton megjárta Szombathelyt, Cellt, Győrt, Pozsonyt, Pestet, Érsekújvárt és Nyitrát is.Vándorévei alatt változott türelmetlen, nyers, goromba, hirtelen haragú, indulatos természetű fiatalemberré, akit nemegyszer italozásai, goromba, agresszív természete miatt bocsátottak el mesterei. Veszprémben végül mégis megmaradt. Ebben nagy a szerepe volt annak is, hogy megismerkedett egy szorgalmas varrólánnyal, Jákói Zsófiával. Hosszú idő telt el, amíg önállóvá vált Francsics Károly. Halas úr 1853 márciusában adta át jómenetelű üzletét hűséges segédjének, aki néhány héten belül feleségül vette mellette tíz év óta kitartó szerelmét, Zsófiát. Újabb három év múlva Francsics Károly tulajdonába ment át a műhelyt magába foglaló kétemeletes kis ház.

Az egyre gyarapodó mester hamarosan szántófölddel és szőlővel is rendelkezett. A kétemeletes ház Veszprém főterén, a jól jövedelmező borbélyműhely, szántóföldek és balatoni szőlő, a nagy személyzet, a gazdagon rakott kamra mind azt jelezte, hogy Francsics Károly élete végre derűs, kellemes és biztonságos révbe ért.

Mégsem ez történt.

Apja, aki mestersége mellett borüzletekből kívánt meggazdagodni, keserű tapasztalatai alapján jósolta meg fia számára is a jövőt. Mondása szerint amely mesterember szőlőt szerez, az sietteti romlását. A leírtakból nehezen tárhatók fel a borbélymester anyagi hanyatlásának okai. A szőlő rendbehozatalára történő beruházásoknak, de a nemzeti ellenállás kibontakozásával visszatérő szakállviseletnek is köze volt a lecsúszáshoz, csakúgy mint annak a Veszprém kereskedelmi helyzetét érintő komoly változásnak, amit a Buda-Nagykanizsa vasútvonal megnyitása jelentett. Mindenesetre egyre jobban magába fordult, saját magát emésztő, szerencsétlen öregemberré vált Francsics. Feleségét kilenc évvel élte túl, 1880. július 4-én a veszprémi közkórházban fejezte be életét végelgyengülésben, nemcsak megtört elgyengült testtel, de összeomlott élete láttán minden bizonnyal megkeseredett lélekkel is. Azt mondhatnánk, hogy e kicsinyes gondokkal terhelt átlagéletet ezerszámra találhattunk volna a kor Magyarországában. Feltéve, ha hiteles forrásokból tudnánk nyomon követni ezen ezrek életét. Francsics Károly létezéséről valószínűleg nem is sejtenénk, ha 1847-ben nem dönt oly bölcsen, hogy írni kezd.

Nem regényt és nem is verseket.

Naplót kezdett írni. Olyat, amelynek 150 év távlatából óriásira nőtt az értéke. Amit elmondtam most róla és még sok egyebet is a naplójából tudjuk. A napló és az emlékirat 66 év eseményeit ábrázolja mindvégig, oldalaknak évtizedeken át napról napra megszakítás nélkül gyarapodó ezrein át. A hat kötet 1804-től 1870-ig 66 évet fog át összesen mintegy 3200 oldalon, egész korának páratlan értékű történeti és emberi dokumentumaként is. Több mint egy évszázad telt el azóta, hogy Francsics mester lezárta emlékiratait. Élettörténetének néhány részlete, mint „48-as sztori” került napvilágra 1902-ben a veszprémi újságok hasábjain.1948-ban, a forradalom 100 éves évfordulóján Francsicsot a forradalom veszprémi krónikásává kiáltották ki. A történet most folytatódik, hiszen a 150 éves évfordulón a borbélymester újból a közélet mezejére lépett. Az egy évszázad után nyomtatásban megjelenő emlékiratai olvasók százai elé tárják a porrá vált, eseménytelen élet apró titkait, sikereit, gondjait és kudarcait.

A nehéz természetű fiatalból, a szelíd asszonyi lélek, a szerencsés gyarapodás más embert formált. Olyat, aki mint ahogy azt le is írta, maga sem érti miért cselekedte mindezt. ”Bolond ösztön bíz, ez... Senkijének lenni az embernek, (ti) se fia, se leánya, kinek hátrahagyjon ilyen firkálásokat, s mégis írni....”Mi már értjük tettének lényegét. Biztosan nem tudjuk, de mégis hinnünk kell abban, hogy van értelme életünknek, cselekedeteinknek.

Hálánk jeleként emléktábla avatással becsüljük meg a veszprémi krónikás munkásságát. Kölcsey írta: Messze tekints. A pálya kicsiny, túl rajta nagyobb vár. Francsics Károly borbélymester pályája kicsiny volt. S bár lehet, hogy Ő nem akart messzire tekinteni, mégis azt cselekedte. Általa mi is messzire tekinthetünk.

Köszönet érte, egy évszázad távlatából is.

1998.augusztus 20.

Tisztelt Megemlékezők! Hölgyeim, Uraim! Kedves Barátaink, Barátaim!

Molnár Jánosné Gizella díjas veszprémi helytörténész „Emlékek nélkül Nemzetnek híre csak árnyék” című helytörténeti művében Óvári Ferencről, a XX. század elejei Veszprém városa, illetve Veszprém megye egyik legmeghatározóbb közéleti személyiségéről és munkásságáról az alábbiakat írja.

Kegyes volt dr. Óvári Ferenchez a sors. A közügyekért sokat fáradozó, magas kort megért ügyvéd úgy halt meg, hogy temetése a szabadság napjára eshetett. Veszprém díszpolgárát 1938. március 15-én ravatalozták fel a városháza (a Kapuvári-ház) udvarán, innen kísérte utolsó útjára tisztelőinek helyi és vidéki sokasága az alsóvárosi temetőbe, hogy a családi sírboltban örök nyugalomra találjon. A kripta betonlapja elfedte a halandó emberi testet, de tevékenységének áldásos hatásai sokáig érezhetőek voltak, illetve az általa szorgalmazott létesítmények még ma is őrá emlékeztetnek.

S itt megállok, a könyvben írtak idézésében. Megállok, mert megálltam akkor is, amikor otthonomban elolvastam ezeket a sorokat. Az olvasásban eddig elérve ugyanis igencsak elgondolkodtatott, miért írta a könyv szerzője vajon bevezetőjében azt, hogy kegyes volt Óvári Ferenchez a sors. Talán azért, mert a hosszú és tartalmas, tevőleges élet során létrehozott minden értéket, nemes cselekedetet, együtt ünnepelhették az akkor tőle szomorúan búcsúzok a 48-as szabadság kivívásával? Talán azért, mert így azok is ott voltak a temetésen, akik még akkor nem ismerték fel mindenben Óvári Ferenc igazi értékeit, de a díszpolgár emléke előtti főhajtás és a szabadságharc hősei előtti tisztelgés egyidejűsége volt csak igazán méltó Óvári Ferenc búcsúztatásához? S tényleg annyira kegyes volt hozzá a sors? Hisz, mint ahogy azt később megtudtam, hosszú és tartalmas élete legvégén sokat kellett szenvednie. A folyton cselekvő, egy percig sem tétlenkedő ember élete utolsó éveiben arra kényszerült, hogy szembetegsége és időskori gyengesége miatt tétlenül töltse el napjait. Feleségét, igaz támaszát is elvesztette és így teljesen magára maradt, mikor a veszprémi kórház egyik ágyában végül is 1938. március 11-ének éjjelén utolérte a halál.

Akiket az istenek szeretnek, azok fiatalon halnak meg. Jutott a mondás eszembe, miközben a nagyszerű életút végéről olvastam. S már jött is rá a válasz gondolataim sorában. Óvári Ferenc bizonyra azért maradhatott a veszprémiek között mégis, közel nyolc évtizeden át, mert számára az égiek nehéz, emberpróbáló feladatokat szabtak.Tehetségét, képességeit és vagyonát jól tudta a Földi lét során kamatoztatni, és így az Isteni szeretet ellenére is maradnia kellett. S ennek az állításnak az igazolása gyanánt is, osztom meg most a tisztelt jelenlévőkkel mindazt, amit megtudtam Óvári Ferencről, s mondom el most, hogy miből is tevődött össze a tartalmas és eredményes életút.

A tanulmányait befejező fiatalember ügyvédként szülővárosában, Veszprémben telepedett le 1884-ben. Egyéniségénél és vagyonánál fogva hamarosan a társadalmi és közéleti élet sűrűjébe került. Mint Veszprém város képviselőtestületének és Veszprém megye törvényhatósági bizottságának tagja, sokszor tett előrelépést jelentő indítványt. Vitatkozott, érvelt a jó cél érdekében. Lehetőségei is kiterebélyesedtek, hisz mindkét fórum különböző bizottságaiba beválasztották. Tevékenysége kiszélesedett, amikor 1892-től több cikluson keresztül a nagyvázsonyi majd 1906-tól a veszprémi kerület országgyűlési képviselője lett. 1926-tól a felsőház tagjaként az egész vármegye érdekeit hathatósan szolgálhatta. Hosszú közigazgatási pályafutása alatt több, az egész országot érintő kérdésben tevőlegesen lépett fel. 1896-ban, 38 évesen eredményesen szólalt fel a képviselőházban a filoxéra által elpusztított szőlők felújítása érdekében. A Balaton-felvidék híres szőlőkultúrája újból fellendülhetett, hisz a telepítő gazdák Óvári Ferenc indítványa révén kedvezményes kölcsönhöz juthattak. Tíz év múlva a Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesülete Almádi és vidéke fiókjának elnökeként figyelemfelkeltő népgyűlést szervezett tiltakozásul az olasz bor behozatala és a magas boritaladó miatt. Óvári Ferenc hatékony mozgalmat indított a Balaton vízének mértéktelen apasztása ellen. Megalapította a Balatoni Szövetséget, melynek ügyvezető alelnökeként példátlan buzgalommal tevékenykedett a Balaton kultuszáért. Munkássága nyomán lett Balatonalmádi a magyar tenger egyik legszebb fürdőhelyévé. A parlament közlekedésügyi bizottságának tagjaként kezdeményezte a balatonvidéki vasút megépítését. Óvári Ferenc a magyar ipart pártoló tulipánmozgalom egyik kezdeményezőjeként is ismertté vált. A honi iparcikkek fejlesztése céljából létrehozott Magyar Védőegyesület 1906-ban megszervezett veszprémi fiókjának ügyvezető alelnöki tisztét is betöltötte. Veszprémben a Buhim utcában kötő és szövőgyárat létesített. A város gazdasági életétnek fellendülését segítette a Veszprémi Takarékpénztár elnök igazgatójaként.

Még 1885-ben a túl gyakori tűzesetek fordították valószínűleg figyelmét arra, hogy érdemben vegyen részt a mindennapos veszély megszüntetésében. 1885-ben belépett a Veszprémi Önkéntes Tűzoltó Egyletbe. Tíz éven keresztül a főparancsnoka volt az önkéntes egyletnek. 1896-ban mondott le főparancsnoki tisztségéről, de csak azért, mert 1896 nyarán megválasztották az Országos Tűzoltó Szövetség alelnökének. Ezt a feladatát negyed évszázadon keresztül látta el. A megye területén 170 tűzoltó egyesületet szervezett, kezdeményezésére 143 tűzoltószertár épült a megyében. A Szeglethy utcai tűzoltólaktanya és szertár építési költségeinek majd egyötödét Óvári Ferenc magára vállalta. A Tűztorony és a városháza között saját költségén telefonvonalat építtetett ki. Itt volt ugyanis az őrtanya, azaz a gyors intézkedések lehetőségének a központja.

A veszprémfajszi és a tótvázsonyi vízvezeték megépítését is szorgalmazta. Szentgálon, Bándon, Herenden, Ajkán, Tosókberényben az óvodáskorúak számára idényjellegű menedékházat állított fel. A városlődi kisdedóvó létrehozásában szintén jelentős anyagi segítést vállalt. Kezdeményezésére 7 elemi népiskola épült. Óvári Ferenc személyéhez köthető a Balatonalmádi Zsófia Gyermekszanatórium áldásos tevékenységének szép példája. Az általa alapított hadiárva-segélyező bizottság útján 300 hadiárvát neveltetett. A veszprémi piarista öregdiákokat összefogó Piarista Diákszövetség elnöki teendőit is eredményesen látta el. Az országgyűlés közoktatási bizottságának tagjaként és a Dunántúli Közművelődési Egyesület alelnökeként kulturális téren is országos mértékben fejthette ki hatását. A veszprémi Petőfi Színház felépítéséért is sokat tett. Adományokat gyűjtött, kulturális rendezvényeket szervezett azért, hogy szobrokkal és emléktáblák felállításával segítse a jeles elődök emlékének ápolását. Szinte felsorolni is nehéz mindazt, ami kiválóságát bizonyítja. Többek közt Balatonalmádi, Szentkirályszabadja és Herend díszpolgárává is megválasztották és még életében utcát neveztek el róla itt a megyeszékhelyen, szobrot kapott Balatonalmádiban és Veszprémben a színházban.

Molnár Jánosné Óvári Ferencről szóló ismertetőjében írja: Önzetlen munkájáért kortársai háláját is érezhette, bár támadásokban is része volt. S ezek a tények megint egy pillanatnyi megállásra, gondolkodásra késztetnek.

Lehet, hogy ma is vannak Dr. Óvári Ferencnek méltó követői? Lehet, hogy vannak környezetünkben ma is olyanok, akik számos közéleti feladat ellátására képesek egyszerre, akárcsak Óvári Ferenc? Vannak olyanok, akik vállalják a kihívásokat, a megmérettetéseket és a felkéréseknek eleget téve a közéleti tevékenységeket, és azzal ellentétben, amivel időnként megvádolják őket, mégsem a vagyonosodás szándékával végzik azt? Én hiszem, hogy ma is vannak követendő példák, vannak a közszolgálatot kimagaslóan jól teljesítők. És ha ma -a néha bizony sértő általánosítások miatt- divatosabb is nem észrevenni, hogy élnek közöttünk áldozatok meghozatalára képes, kapcsolatrendszerüket csak a közboldogulásért felhasználó, nemes célokért munkálkodó közéleti emberek, abban is biztos vagyok, ismét eljön az idő, amikor kellően megtisztelik a jelent és így hajtanak majd fejet az elmúlt idők nagyjai előtt. Ma Óvári Ferenc tevékenységét méltatva, -helyesen- mi tartjuk fontosnak azt, hogy emléke ápolása méltó módon történjék meg. Itt a Veszprémi Pantheonban, a Tűztorony udvarán avatjuk fel Dr. Óvári Ferenc ügyvéd, veszprémi országgyűlési képviselő, Veszprém város díszpolgára emléktábláját.

Emléktáblát állítunk, és fejet hajtunk előtte, mert mi is valljuk, „Emlékek nélkül Nemzetnek híre csak árnyék”.

Veszprém, 2005. augusztus 20.

Vissza...