Torz önképek

2011-06-23 19:20:45

Fidesz és MSZP. Néha az az ember érzése, hogy semmi újat nem lehet már írni a magyar politika két GOP-járól, mert különbségeikről és hasonlóságaikról azt is elmondtuk, aminek amúgy semmi köze sincs a valósághoz. Ez a bejegyzés most mégis arra tesz kísérletet, hogy behozzon egy új szempontot: a két párt egyaránt torz önképét. 

Pártok (és politikusaik) önképe általában akkor tér el jelentősen a valóságtól, ha komoly alakváltozáson mennek keresztül. Aki világéletében kövér volt, lefogyva, vékonyan is nehezen szokja meg új méreteit, s feltételezem, hogy ugyanez valamennyire fordítva is igaz lehet. Ha egy párt (és politikusainak) politikai szocializációja, azaz alapvető viselkedési normáinak, szerepmintáinak megtanulása időszakában nagyon más jelentőséggel bírt a politikai versenyben, mint a későbbiekben, akkor nem meglepő, hogy nehezen tud alkalmazkodni – ezen a téren – a későbbi alak- és szerepváltozásokhoz.

Írtam már arról, hogy a mostani MSZP számára mekkora tehertételt jelent politikai vezetőinek nagypárti rutinja, logikája és viselkedése. Részben az állampárti múlt, részben az 1994 utáni másfél évtizednyi kiemelkedés (és vele együtt a baloldali térfél versenytárs nélküli dominanciája) azt tanította meg a szocialistáknak, hogy elsősorban befelé figyeljenek. Ezek a politikusok igazán csak kampányidőszakban foglalkoztak a választókkal, a szavazók elvárásaival és a párt külső megjelenésével: számukra a politizálás valódi terepe a belső nyilvánosság volt, ahol – miután nem kellett tartaniuk azonos oldali vetélytársaktól – szabadon vívhatták harcaikat, köthették a szövetségeket, küzdhettek az ellenfeleikkel. Az MSZP nem volt rákényszerítve arra, hogy fegyelmezett és centralizált párt legyen, a vezető testületekben az erős emberek állandó harcban álltak, időnként kényes egyensúlyokat hoztak létre, az előrejutás, a karrier így soha nem egyetlen személy (pártelnök) akaratán múlt.

Az MSZP vezető politikusainak többsége nem véletlenül ebben a kamarillapolitikában volt tehetséges: Horn Gyulától a mai vezetőkig ezt tanulták meg, erre képeződtek ki. Ez a nagypárti logika sokáig kifejezetten hasznos volt az MSZP-nek: növelte az alkalmazkodóképességet, segítette a gyors belső változásokat. A párt túlélte Horn Gyulát, könnyedén kispadra ültette Kovács Lászlót, hamar elfelejtette Medgyessy Pétert, s tulajdonképpen még azt a Gyurcsány Ferencet is valamennyire „feldolgozni” látszik, aki az eddigi vezetők közül a leginkább nevezhető másképp viselkedőnek. Gyurcsány elsősorban kifelé figyelt és figyel, ráadásul  pártelnökként sem együtt élni akart ezzel a helyzettel, hanem inkább saját képére formálta volna a belső viszonyokat. Nehéz mással, mint a szocializációs mintákkal, magyarázni, hogy az MSZP versenyhelyzetének és külső képének javításában egyelőre kevés sikert felmutató Mesterházy Attila a belső csatákban kifejezetten jól teljesít, Gyurcsánynál lényegesen jobban. Kettőjük meccseit rendre a pártelnök nyeri, aki láthatóan sokkal inkább érti (és saját céljaira használja) ennek a konglomerátumnak a működését.

Időközben azonban a külső környezet erőteljesen megváltozott. Ami korábban még akár előnynek is volt nevezhető, az mára az MSZP egyik legnagyobb hátránya lett. Ami ugyanis nagypártként elment, középpárttá zsugorodva, látható és láthatatlan versenytársakkal körülvéve egyre kevésbé vállalható és tartható. Miközben az MSZP vezetői ma is a korábbi nagypárti reflexek alapján viselkednek, energiáik legnagyobb részét belső vitákra fordítják, ráadásul attól sem riadnak vissza, hogy a sajtó elé vigyék ellentéteiket, nem csupán elszalasztják az értékes lehetőségeket, hogy a szavazóikhoz beszéljenek, de újabb és újabb szögeket vernek bele saját koporsójukba.

A Fidesz nagyon más utat járt be. A párt vezetőinek elsöprő többsége akkor tanulta meg a politikai viselkedést, amikor a Fidesz kifejezetten kis politikai erőnek számított. Egy ilyen szervezet klasszikus ostromlott erőd, ahol minden disszonáns hang, minden eltérő vélemény árulás, súlyos hiba. Egy kis pártnak állandóan küzdenie kell a levegőért, a vetélytársak minden apró hibára lecsapnak, a sajtó pedig nagyon szűkre szabja a megszólalási lehetőségeket. A kispárti logika példátlan belső homogenitást és folyamatos kifelé figyelést igényel. Mindez két dologgal érhető el: centralizált szervezettel és fegyelmezett kommunikációval.

A Fidesz sikereiben ez a két elem kiemelt jelentőséggel bírt. A párt vezetői – ezt számtalan alkalommal tapasztalhattam - döbbenetesen másképp gondolkodnak a párton belüli politizálásról, mint a szocialisták. Messze nem arról van szó – miként erről sok helyen lehet olvasni -, hogy a Fideszben ájult lelkesedés venné körül a vezetőt, s az is távol áll a valóságtól, hogy ebben a pártban ne lennének éles belső viták és komoly érdekellentétek. A kispárti politikai szocializáció azonban megakadályozza, hogy ezek nyilvánosságra kerüljenek, mert a kibeszélés halálos vétek, főbenjáró bűn. A szervezet kultúrája kiemelten jutalmazza azt, aki a vita végén alulmaradva fegyelmezetten beáll a többségi döntés mögé, sokkal fontosabbra értékelve a párthűséget, mint a szabad véleménynyilvánítást. De a „papagájkommandó” sem mai találmány a Fideszben: kifejezetten a kis pártok számára hasznos, ha a szűk megjelenési lehetőségeiket ugyanazon üzenet sulykolásra használják, a többszólamúság, az árnyalt beszéd ilyen esetekben megengedhetetlen.

Ezek a kispárti viselkedési normák természetesen nagyra nőve sem teljesen alkalmatlanok: egy széles szavazótábort lefedő gyűjtőpárt számára is értékes lehet, ha fegyelmezett és egységes. Mégis: a Fidesz jövője szempontjából egyre inkább versenyhátrány, hogy az ország legnagyobb pártjává válva is kispárti értékeket abszolutizál. A végletekig centralizált szervezet kontraszelekciót eredményez, a lojalitás fontosabbá válik a tehetségnél, az omnipotens vezetőnek pedig – hiszen végső soron mindenről neki kell döntenie - egyben omnikompetensnek is kellene lennie. Mindez nem olyan nagy baj, ha szűk a feltöltendő személyi keret és a döntéshozatali tér, de az egész országot irányítva a rendszer számtalan diszfunkcióval küzd. Hiányzik a színvonalas és nagyobb feladatokat önállóan is ellátni képes potenciális vezető, nincs értelmes visszacsatolás, építő kritika, megállító bölcsesség és kevés a tere az alkalmazkodásnak, a megújulásnak. A Fidesz mai mechanizmusában egyelőre nincs benne az „után”, pedig a történelemben még soha nem maradt el ez a periódus. Amíg fut a szekér, nincs gond, ám a párt mai állapotában akkor sem látszana alkalmasnak a szükséges vezetői korrekcióra, ha egyszer nyilvánvalóan erre lenne szüksége.

Török Gábor elemezésének forrását ide klikkelve találja meg.

Vissza...