A nacionalizmus nemzeti hitvallása

2011-05-25 19:59:31

A Nemzeti Hitvallás hiába hivatkozik a keresztény Európára, ha nem értjük meg: nem a kereszténység hozta létre Európát, hanem Európa hozta létre azt a kereszténységet, amelyet ezer évvel ezelőtt felvettünk. A Jézusnak tulajdonított tanítást Európa formálta azzá, amit mi kereszténységként ismerünk és amit nem a zsidó anyától született zsidó Jézusnak a Júdeában maradt, hithű tanítványaitól származtathatunk, hanem a tarzusi Saulus-Paulustól, aki Simon Péterrel szövetkezve az Európa nagy részét uraló birodalom székhelyén alapította meg az egyetemes római – vagyis a római katolikus –egyházat, átvéve az európai pogányság szokásait, ünnepeit, a birodalom hatalmi struktúráját, pompáját. Tény, hogy később a római egyház nyomta rá bélyegét Európa sorsára, háborúk sorát indítva Európán belül és a muzulmánok ellen, akik éppen a mi korunkban váltak létformánk legfenyegetőbb kihívásává.

Ám nem csak ezért borzongatott meg a Nemzeti Hitvallás „elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét” kitétele. Az alkotmányozási folyamatban elhangzottak gyermekkori emlékeket idéztek fel bennem a háború előtti évekből, bár a keresztény szót akkor nem nagyon ismertem. Mi katolikusok voltunk, római katolikusok, akik református templomba be sem tehettük a lábunkat. Azért egyszer bekukucskáltam a Kálvin téribe, és azon nyomban meggyőződésemmé vált, hogy ők valójában nem is magyarok,mert a templomukban nem láttam magyar szentek képeit, szobrait. Bezzeg a mi templomunk főoltárát bámulva – a dicső magyar múltat és jövendőt gyakran emlegető, hosszú szentbeszédek alatt – mindig benntalálhattam magam egy magyar menny országban, ahol Szűz Szent Imre herceg felajánlja önmagát Szűz Máriának – magyar szentek szobraival körülvéve.

Erdély visszafoglalásakor az egész ünnepi szentmise alatt zúgtak a harangok, mint soha korábban. A vallási és nemzeti tudat így forrt össze bennem. És nem hiszem, hogy egyedül voltam ezzel, hiszen éppen ez volt a célja mindannak, ami a vészkorszakhoz vezetett. (Akkor ezt persze még nem tudhattam.)

Aztán a bombázások alatt édesanyám azzal nyugtatott bennünket, az óvóhelyen reszkető három gyermekét, hogy a Szűzanya országa vagyunk, ő megvéd minket. Ebben bíztam is, amíg keresztapámnál fel nem fedeztem, hogy a pravoszláv ikonok ezüstcsipkés díszítései Szűz Mária-képet rejtenek: megijedtem, amikor megtudtam, hogy a Szent Szűz az oroszok patrónusa is, akiknek mi hadat üzentünk.

Nem lesz jó vége ennek, aggódtam gyermekfejjel, és nemsokára sebesültek százait hozták haza a vonatok, amelyek korábban lelkesen éneklő újoncainkat vitték a biztosra vett, dicsőséges nagy győzelembe. Majd kihallgattam szüleim reszkető suttogását marhavagonokról, amelyek ezreket, köztük gyermekeket visznek valami megnevezetlen helyre. Imánk visszahozza őket, nyugtatott meg anyám, mert négy balatoni játszótársunk is az Erdélyből elhurcoltak között volt. Aztán az ostrom alatt imáink ellenére velünk is minden megtörtént, amitől rettegtünk.

Az erőszak éjszakáján nem tudtam elképzelni, hogy akár szegény édesanyám, akár az őt elhurcoló orosz katonák a Szent Szűz védelme alatt állnának. Mégsem tiltakoztam, amikor anyám hálaadó misére vezényelt minket romossá lőtt házunkból, húsuktól az éhezők által megfosztott lovak teteme, és egy hullaszagot árasztó kilőtt tank mellett. Végül is örültem, hogy elmentem, mert jó volt hallani a szószékről – valamelyest burkolt szavakban ugyan –, hogy a magyar asszonyok méhét meg kell tisztítani az istentelen barbárok fattyaitól. Jó volt tudni, hogy anyám nem szül nekem félmongol öcsöt, de azért nem volt könnyű feldolgoznom a papi szájból akkor és a nyár folyamán elhangzottakat. Gondolok itt a püspöki körlevelekre és Mindszenty orációira is. Egyáltalán nem nyugtatott meg, hogy újra felajánlotta országunkat a magyarok Nagyasszonyának. Úgy látszott, a történelmi bizonyság alapján ő sem hisz Szent István felajánlásának foganatjában.

Bitó László közíró írását ide kattintva olvashatja tovább a Nol.hu-n.

Vissza...