– Az Erdélyből való átköltözése után két év kellett hozzá, hogy Magyarországon is a margóra kerüljön. 1980-ban ellenzéki tevékenysége miatt elbocsátották az egyetemi állásából, 1980-ban kitiltották Romániából, nem publikálhatott, nem mehetett se Keletre, se Nyugatra. Miközben olyan európai műveltséggel, nyelvtudással, tájékozottsággal rendelkezik, mint az országban nagyon kevesen, fizikailag el van vágva a külvilágtól, s ráadásul az akkori anarchista nézeteivel a magyar ellenzéken belül is lényegében egyedül állt. Hogyan viselte a bezártságot, a szellemi magányt?
– Számomra ez nem volt sem szokatlan, sem meglepĹ‘, engem már Romániában is eltiltottak a publikálástĂłl, nyilvánvalĂł volt, hogy az itteni szamizdatos tevĂ©kenysĂ©gemnek is ez lesz a vĂ©ge. Nem volt ez számomra tragĂ©dia, csak kellemetlen következmĂ©nye annak a nagyon örömteli dolognak, hogy rĂ©sze lehettem a demokratikus ellenzĂ©knek, ami borzasztĂł nagy boldogsággal töltött el. Persze nem szeretek nyomorogni, nem szeretek jogcĂm nĂ©lkĂĽli lakáshasználĂłkĂ©nt aprĂł gyerekkel fenyegetett helyzetben lenni, egy országba bezárva Ă©lni. Persze fájt, hogy miközben egĂ©sz nemzedĂ©kem mindenfelĂ© utazgat, termĂ©szetes rĂ©sze az Ă©letĂ©nek egy krakkĂłi kiruccanás, egy bulgáriai nyaralás, Ă©n mindebbĹ‘l kimaradok. KĂĽlönösen fájt, hogy nem juthatok el a világ nagy mĂşzeumaiba, mert olvasni, zenĂ©t hallgatni mindenhol lehet, de a mĂşzeumot nem pĂłtolja semmi... Mindemellett az Ă©letem jobb lett ezekben az Ă©vekben. AttĂłl az Ă©lmĂ©nytĂłl, hogy korlátozás nĂ©lkĂĽl kimondhatom, amit gondolok. TermĂ©szetesnek gondoltam, hogy ez diktatĂşrában kellemetlensĂ©gekkel jár. Ahogy az Ă©vek mĂşlnak, az ember nyilván egyre nehezebben viseli a bezártságot. Én is folyton prĂłbáltam Nyugatra menni, negyedĂ©venkĂ©nt beadtam az Ăştlevelemet, Ă©s negyedĂ©venkĂ©nt megkaptam az elutasĂtást: „kiutazása fontos közĂ©rdeket sĂ©rt”. Ma is emlĂ©kszem az aláĂrĂłk nevĂ©re (B.-nĂ© Cz. J. alezredes, dr. D. T.-nĂ© ezredes, dr. B. L.-nĂ© Ĺ‘rnagy), ezĂşton is ĂĽdvözlöm a hölgyeket. Aztán elĂ©rkezett 1986, megrendeztĂ©k Budapesten az EurĂłpai Kulturális FĂłrumot, az angol Ă©s az amerikai kĂĽldöttsĂ©g benyĂşjtotta az emberi jogi panaszlistát, amin rajta voltam Ă©n is. Ekkor a postaládámba mindenfĂ©le borĂtĂ©k nĂ©lkĂĽl bepottyantották az Ăştlevelemet, pedig akkor Ă©ppen nem is volt beadva elbĂrálásra várĂł kĂ©relmem. Én mindig három hĂłnapra kĂ©rtem Ăştlevelet, most pedig rögtön tĂz hĂłnapra adtak. Elmentem tĂz hĂłnapra, utána pedig már utaztam minden Ă©vben. NĂ©ha azt hallom, hogy emigráltam, de ez nem igaz. Sokat voltam kĂĽlföldön, de mindig Magyarországon Ă©ltem.
Ha szĂvesen olvassa tovább a Nol.hu-n megjelent interjĂşt, kattintson ide! |