Tamás Gáspár Miklós útja

2011-03-12 15:15:31

Tamás Gáspár Miklós a magyar közélet margójáról indult, centrumába került s a margójára szorult vissza ismét. A baloldalról indult és a jobboldalról tért vissza egy másik baloldali pozícióba. Arra voltunk kíváncsiak, hogyan élte át, hogyan látta a saját szemszögéből ennek az útnak a különböző szakaszait a magyar közélet és szellemi élet kivételes formátumú, kivételes vonzerővel és taszító erővel rendelkező személyisége.

– Az Erdélyből való átköltözése után két év kellett hozzá, hogy Magyarországon is a margóra kerüljön. 1980-ban ellenzéki tevékenysége miatt elbocsátották az egyetemi állásából, 1980-ban kitiltották Romániából, nem publikálhatott, nem mehetett se Keletre, se Nyugatra. Miközben olyan európai műveltséggel, nyelvtudással, tájékozottsággal rendelkezik, mint az országban nagyon kevesen, fizikailag el van vágva a külvilágtól, s ráadásul az akkori anarchista nézeteivel a magyar ellenzéken belül is lényegében egyedül állt. Hogyan viselte a bezártságot, a szellemi magányt?

– Számomra ez nem volt sem szokatlan, sem meglepő, engem már Romániában is eltiltottak a publikálástól, nyilvánvaló volt, hogy az itteni szamizdatos tevékenységemnek is ez lesz a vége. Nem volt ez számomra tragédia, csak kellemetlen következménye annak a nagyon örömteli dolognak, hogy része lehettem a demokratikus ellenzéknek, ami borzasztó nagy boldogsággal töltött el. Persze nem szeretek nyomorogni, nem szeretek jogcím nélküli lakáshasználóként apró gyerekkel fenyegetett helyzetben lenni, egy országba bezárva élni. Persze fájt, hogy miközben egész nemzedékem mindenfelé utazgat, természetes része az életének egy krakkói kiruccanás, egy bulgáriai nyaralás, én mindebből kimaradok. Különösen fájt, hogy nem juthatok el a világ nagy múzeumaiba, mert olvasni, zenét hallgatni mindenhol lehet, de a múzeumot nem pótolja semmi... Mindemellett az életem jobb lett ezekben az években. Attól az élménytól, hogy korlátozás nélkül kimondhatom, amit gondolok. Természetesnek gondoltam, hogy ez diktatúrában kellemetlenségekkel jár. Ahogy az évek múlnak, az ember nyilván egyre nehezebben viseli a bezártságot. Én is folyton próbáltam Nyugatra menni, negyedévenként beadtam az útlevelemet, és negyedévenként megkaptam az elutasítást: „kiutazása fontos közérdeket sért”. Ma is emlékszem az aláírók nevére (B.-né Cz. J. alezredes, dr. D. T.-né ezredes, dr. B. L.-né őrnagy), ezúton is üdvözlöm a hölgyeket. Aztán elérkezett 1986, megrendezték Budapesten az Európai Kulturális Fórumot, az angol és az amerikai küldöttség benyújtotta az emberi jogi panaszlistát, amin rajta voltam én is. Ekkor a postaládámba mindenféle boríték nélkül bepottyantották az útlevelemet, pedig akkor éppen nem is volt beadva elbírálásra váró kérelmem. Én mindig három hónapra kértem útlevelet, most pedig rögtön tíz hónapra adtak. Elmentem tíz hónapra, utána pedig már utaztam minden évben. Néha azt hallom, hogy emigráltam, de ez nem igaz. Sokat voltam külföldön, de mindig Magyarországon éltem.

Ha szívesen olvassa tovább a Nol.hu-n megjelent interjút, kattintson ide!

Vissza...