TGM levele Fischer Ádámnak |
2011-03-04 19:45:32 |
|
Ő, mint mondja, azok közé tartozik, „...akik világnézetüktől függetlenül azt kívánják, hogy a magyarországi jobboldal mindenkori vezető pártjának ideológiája a második világháború után kialakult európai konzervatív irányzatokhoz igazodjék, melyeket De Gaulle [helyesen: de Gaulle, mindig kis »d«-vel], Churchill, Adenauer neve fémjelez. Azoké, akik a legélesebben elhatárolódtak a szélsőjobbtól... Adenauernek soha, a baloldallal folytatott leghevesebb harcai során sem jutott volna eszébe, hogy ellenük rasszista nézeteket valló csoportokkal kacsintson össze. És nem csak én szeretném, ha a Fidesz mai vezetői Adenauerről vennének példát, aki nem törődött azzal, hogy politikájával a titokban zsidóellenes szavazókat elriaszthatja, és ezzel a szélsőjobb pártjait erősítheti. Antiszemitákkal szóba sem állt...” Mindebből sajnos semmi sem igaz. Charles de Gaulle kétségtelenül az emigráns kormány és az ellenállás vezetője volt, bár korábban Pétain szárnysegéde és a francia köztársaság nyílt ellenfele. (Ebben a korszakban a később szocialista Mitterrand „cagoulard” volt, azaz „csuklyás”, az egyik francia fasiszta mozgalom híve, majd a vichyi kollaboráns rezsim tisztségviselője, csak 1943-ban csatlakozott az ellenálláshoz, mint sok más szélsőjobboldali.) Charles de Gaulle nem mint antifasiszta, hanem mint francia hazafi szegült szembe az idegen megszállóval; amint remek önéletrajzából kiderül, nem volt híve a III. Köztársaságnak és a népfrontnak. A háború után alakított gaulle-ista párt legelső vonalában katolikus-konzervatív ellenállók voltak, de a párt fölszívta a pétainisták nagy tömegét. Amikor de Gaulle 1958-ban újra hatalomra került, a szélsőjobboldal támogatta, bár ezt a támogatást a francia Algéria föladása miatt elvesztette. Ez nem akadályozta meg abban, hogy a náci kollaboráns Papont tegye meg rendőrfőnöknek, akivel együttműködött a párizsi arab tüntetéseket követő mészárlásokban, amikor algériaiak hulláját sodorta tucatjával a Szajna. Hasonló figurák százai népesítették be a gaulle-ista adminisztrációt; az ellenállás hagyománya sokszor nem volt több, mint dekoráció és kirakat. Az 1967-i közel-keleti háború alkalmával de Gaulle híres sajtóértekezletén azt mondta a zsidóságról (nem Izrael államról!), hogy „peuple d’élite, sűr de lui et dominateur” („elitnép, magabiztos és uralkodó hajlamú”). Charles de Gaulle nem volt a zsidó nép barátja, és soha nem volt intranzigens a szélsőjobboldallal szemben. Ide kattintva olvashatja tovább TGM írását a Nol.hu-n. |
Fischer Ádámnak, a kiváló muzsikusnak természetesen igaza van a sajnálatunkra és részvétünkre érdemes Bayer Zsolttal, az egykori újságíróval szemben („Válasz Bayer Zsoltnak”, Népszabadság, 2011. február 24.), nem is erről akarok írni. Nem Fischer karnagy általános álláspontjával, hanem az érvrendszerével és a történelmi tudásával van – nagyon nagy – baj.