Lánczos Vera: Vita a Jobbikkal, kicsit más látószögből |
2014-05-15 19:06:19 |
|
Amit a külvilág ilyen kristálytisztán lát, az Magyarországon pártpolitikai állásponttá lett lefokozva. Azzá lehetett degradálni, mert a jobboldalon nincs olyan fajsúlyos, a demokrácia iránt elkötelezett értelmiség, amely felvállalta volna az elmúlt években, hogy elsősorban demokrata akar lenni, s csak azután ilyen-olyan pártok támogatója. E tekintetben sajnálatosan jó példa Tölgyessy Péter, aki alkotmányjogászként az 1989–90-es rendszerváltás meghatározó szereplője volt, egyik létrehozója a demokratikus jogállam intézményrendszerének, jogi hátterének.(Mint ilyennek van még ma is nimbusza, még ha homlokegyenest mást mond is ma, mint annak idején.) Tölgyessy egyenesen apologétájává vált annak az antidemokratikus forradalomnak, amelyet Magyarország az utóbbi négy évben átélt, miközben pontosan írja le, mi történt. (Tegyük hozzá, széles a tábora a hozzá hasonló attitűddel rendelkező elemzőknek, véleményformálóknak.) Végignéztem a vele készített interjút az ATV-ben, Friderikusz Sándor műsorában. Mindenkinek figyelmébe ajánlom a beszélgetést, tanulságos, miként vált Tölgyessy látványosan feszültté és elzárkózóvá, amikor a legköznapibb kérdésekkel kellett szembesülnie annak logikus továbbgondolása alapján, amit megfogalmazott. Számomra az interjú egyik legerősebb üzenete az volt, ahogy Tölgyessy közölte, ő nem elítélni akarja Orbánt, hanem megérteni. A parlamenti váltógazdaság pusztító hatásáról értekezett egyetértőleg, amit Orbán állítólag azért próbál kiiktatni, hogy egy negyvenéves válságfolyamat megoldásában holmi választási eredmények ne zavarhassanak bele. Tölgyessy személyes vallomása szerint, ő semmi olyan politikai irányzathoz nem tudna kapcsolódni, amely „kádári gyökerű”. Mintha a kádári, hogy ne mondjam az annak előzményét és alapját jelentő bolsevista politika nem tudott volna „kihajtani, sőt virágozni” olyan gyökerekből is, amelyek formálisan nem az eredeti növényről ágaztak le. (Mellékesen jegyzem meg, hogy ez a defektus, mármint a bolsevista mentalitás fel nem ismerése ott, ahol ma valójában leledzik – szerintem – a magukat a baloldal kritikusaként számon tartó véleményformálók egész sorát jellemzi. Köztük azokat is, akik kimondva, kimondatlanul még mindig a Fideszt kezelik „kisebbik rosszként”, s fennhangon követelik az idősebb értelmiségi nemzedék átvitt értelemben vett nyugdíjba küldését, talán éppen azért, mert számukra viszont ez már evidencia.) Itt és most azonban Tölgyessy egyik korábbi írásából idéznék, a demokrácia kezelését és értelmezését illusztrálandó: „Orbán Viktor az örökölt társadalmi erőviszonyok megváltoztatására kért a választóktól felhatalmazást. A baloldal pártjai hatalmi céljaik szempontjából viszont egészében véve kielégítőnek tartották ezeket. Jóval kevésbé avatkoztak be ezért a gazdaság és a kultúra önmozgásába, mint a Fidesz. Állami hatáskörök sorát engedték át szakmai testületeknek és érdekképviseleteknek, hiszen ezzel csak saját bázisuk erősödött.” Tölgyessy szerint tehát a baloldali pártok és a politika nem az önértéke miatt ragaszkodott a demokratikus jogállamhoz, hanem csak azért, mert ez „kielégítő” volt számára. Azért nem uralták el tehát a gazdaságot és a kultúrát, ahogy ma a Fidesz teszi, azért nem számolták fel mindenütt a helyi autonómiát, a demokrácia legkisebb köreit, mert ezt bizonyos hasznossági szempont így diktálta. Állítólag jobban szolgálta érdekeiket, mert ezzel a saját bázisuk erősödött. (Tölgyessy nem strapálja magát a levezetés igazolásával, azzal, hogy is van az, hogy ha egy hatalom hatásköröket enged át, nem gyűr mindent maga alá, az csak valamiféle ravasz és körmönfontan megjelenített önző megfontolás terméke lehet. Azért történik, hogy ezzel erősítse a saját bázisukat. Hacsak nem arról van szó, hogy a saját bázis a demokráciát jobban kedveli, mint az egyeduralmat. És ez tényleg így van. Nem kell túlzott éleslátás ahhoz, hogy értsük, az ilyen bevezetők mit hivatottak előkészíteni. Azt a nézetet, hogy miért van rendben egy mindenkire azonos normákat és elveket tartalmazó rendszer egyoldalú felszámolása. Tölgyessy szerint: „Az Orbán-kormány ellenben változtatni akar, ami aligha lehetséges mindenkire kiterjedő megegyezéssel.” És itt el is érkeztünk az alapkérdéshez, a konszenzuális demokrácia mibenlétéhez. Ahhoz, amit el kell utasítani, és az elutasításhoz kell érveket gyártani. Tölgyessy meg is teszi: „A hazai jobb- és baloldal egymásnak feszülésében eredendően nem annyira két tökéletesen különböző demokrácia-vízió, hanem inkább két szembenálló uralmi törekvés mérkőzik. A konszenzuális demokrácia igénye nálunk elejétől fogva sokszor nem volt más, mint az évtizedek óta uralkodó elitek ideológiája a status quo megvédésére.” Azt állítani ugyebár túl nagy falat lenne, hogy a konszenzuális demokrácia mint olyan elvetendő. E helyett azt kell mondani, hogy nálunk nem is volt. Ami annak látszott, az „csak” „két szembenálló uralmi törekvés mérkőzése” volt. Feltehetnénk a kérdést: másutt mi a bánat a politika, ha nem különböző uralmi törekvések mérkőzése? A politika arról szól, hogy a célok megvalósításához szükséges hatalmat megszerezzük, a konszenzuális demokrácia meg arról, hogy ennek a harcnak az eszközeit, kereteit kölcsönösen kijelöljük és elfogadjuk, hogy elejét vegyük egy-egy politikai erő vagy törekvés kizárólagossá válásának. Majd ezt a megegyezést bizonyos intézményrendszerrel és törvényekkel garantáljuk. Amit olvasunk, magyarul azt jelenti, hogy a konszenzuális demokrácia előnytelen annak, aki diktálni szeretne. Ezért van szükség az ilyesfajta tovuhabohura: „A konszenzuális demokrácia igénye nálunk elejétől fogva sokszor nem volt más, mint az évtizedek óta uralkodó elitek ideológiája a status quo megvédésére. Olyan társadalmi erőviszonyok fenntartására, amelynek alapjait a kommunizmus kezdetén olykor a legdurvább erőhatalommal teremtették meg a hazai baloldal elődpártjai.” A történet ebben a felfogásban bizony a torta újraosztását legitimálja az addig érvényes, közösen elfogadott szabályok egyoldalú felrúgása ellenére. Azt meséli el nekünk Tölgyessy, hogy ez miért jogos. Az alkotmányos demokráciákat azonban éppen ezzel szemben találták ki, mondhatnánk az egykor volt alkotmányjogásznak. Érvként ő azt használja, hogy milyen ügyesen sikerült ki- és felhasználni az ország polgárainak gyengeségeit. Amiről nem szól, hogy ez vajon vezet-e előbbre, és hogy mekkora ára lesz. S a kör itt zárul be, itt kanyarodhatunk vissza a Standard megállapításához: „Orbán szerint a másik megértését célzó szándék a gyengeség jele.” Orbán rendszerének egyik fontos sarokpontja a kommunikáció. A konszenzus elutasítása a párbeszéd elutasításával kezdődött. A Fidesz akkor kezdett el nem vitatkozni, amikor még voltak demokratikus médiumok. Akkor a bojkott eszközével éltek. Ez volt az első lépés a kétféle magyar „valóság” felépítéséhez. Csak így lehetett egy táborba terelni az egész jobboldalt: itt ezt mondjuk, ott azt. Ilyen közeg kell ahhoz, hogy eredményes politikává válhasson a „ne azt nézzék, amit mondok, hanem, amit teszek”, a pávatánc, a kettős beszéd. Ha nincs párbeszéd, ha nincsenek valódi kérdések, akkor nem kell érvelni, lehet következetlennek maradni, lehet teljesen heterogén szavazókat egy zászló alá terelni, s ha van hozzá saját média, mindig elég kinyilatkoztatni. Lehet külön valóságot építeni. A Magyarországon mára szélsőségessé fokozódott megosztottságról Tölgyessy például úgy beszél, mintha valami természeti csapás lenne, és nem egy nagyon is tudatos politikai és kommunikációs stratégia eredménye. Ez a stratégia egy kétségtelenül meglévő történelmi megosztottságra játszott rá, azt növelte, mélyítette, nemzetiekre és a nemzet ellenségeire osztva az országot már a Fidesz első kormányzása idején. Később komcsikra és nem komcsikra, korruptakra és tisztakezűekre, hazugokra és igazmondókra, a múlt embereire és a jövő letéteményeseire, a sor hosszan folytatható lenne. A Jobbik felnevelése is eszköz volt, még ha a gólem később önállóan kezdett is el járni. A Jobbik a politikában a szélsőséges szavazók megnyerését célozta, valamint a demokratikus pártokhoz képest ellenpontot jelentő hivatkozási alap megteremtését, ellenoldali szélsőséget a centrális erőtér felépítése során. A kommunikációban, a politikai közbeszédben a szélsőségesség fogalmának elmaszatolása, önkényes átértelmezése is a valódi szélsőséges nézetek legitimálását igyekezett elfedni, továbbá hadrendbe állítását, együtt a verbális agresszióval s a karaktergyilkos eszközökkel. Mindez a racionális diskurzus, de végső soron a konszenzusos politika ellehetetlenítése érdekében történt. Így vált harccá, háborússá a politika, amelyben egyedül az erő számít, s amelyben a megegyezés a gyengeség jele. Mára már egyenesen a hideg polgárháború okának hazudható a háború eredménye: a konszenzuális demokrácia kudarca, amelyet állítólag a „háború megszüntetése” érdekében kellett felszámolni. Ez a kommunikációs stratégia, mint egy kizárólagos hatalomra törő politika eszköze, azért is lehetett eredményes, mert a demokrácia szabályait amúgy meg nem kérdőjelező véleményformálók éveken át a közbeszéd elleni merényletet tekintették normálisnak, legitim álláspontként kezelték a legképtelenebb módszereket. Nem látták, miként kezdi ki mindez a demokratikus kereteket. Lehet-e csodálkozni, hogy az állampolgárok is legitimként kezelték, sőt az eredményességét megtapasztalva többségük jobbnak is tartja? Most az a dilemma, hogy mi történik, ha erre a meggyengített immunrendszerű nyilvánosságra ráömlik a szélsőséges nézeteket képviselő Jobbikkal folytatott vita. Itt tehát több kérdés tehető fel. Lehet-e valós vitát lejátszani egy olyan közegben, ahol már évek óta hiányoznak a vita feltételei? Lehet-e valós vitát folytatni, ha azon éppen a Fidesz nincs jelen, amely eluralta a politikai erőteret? Lehetséges-e racionális diskurzus szélsőséges nézetek képviselőivel? Tehát nem a nézetekről – mert azokat vitatni kell –, hanem azokkal, akik ezeket képviselik, anélkül, hogy népszérűsödjenek közben ? Végül igaz-e az az állítás, hogy a Jobbiknak előnye származott abból, hogy a demokratikus pártok karanténban igyekeztek tartani? A vita pártolói azt mondják, hogy nem igazolódott a Jobbik karanténban tartása, mert növelni tudta a népszerűségét. Abban reménykednek, hogy a választók meggyőzhetők, a Jobbik nézetei leleplezhetők. Ugyanakkor az állítás, miszerint a Jobbik karanténban volt idáig, csak korlátozottan igaz, mert mindenütt jelen volt, a köztévétől a jobboldali kereskedelmi médiumokig és az írott sajtóban is. Tény, hogy a Fidesz kevésbé támadta, mint a baloldali összefogás pártjait. Az LMP viszonya is sokkal elfogadóbb a Jobbikkal, mint számos más demokratikus párttal, miközben a jobbtérfélen az LMP is elfogadottabb. Mindannyiuk számára kimondva-kimondatlanul első számú ellenfélként a kormányváltók szövetsége szerepelt. A demokratikus pártok álláspontja az volt eddig, hogy a Jobbik nézeteit megemelné, legitimmé tehetné a velük való vita: a szalonképesség látszatát keltené. A kérdések szerintem tágabb összefüggési rendszerbe helyezendők. Vajon miként illeszkedik mindez a Fidesz kommunikációs stratégájába? A közeg, a teljes médiakörnyezet a hazugságra van kalibrálva. Vajon lehet-e ebben a közegben érdemi vitát folytatni, amikor tudvalevő, hogy torzított lesz, ahogy majd közvetítik, kommentálják, idézik. A Fidesz nem adta fel az alapállását, hogy semmiféle vitára nem hajlandó. Vagyis a karosszékében hátradőlve nézi majd, hogyan vergődik a populizmussal és a szélsőséges demagógiával szemben a demokratikus értékrend. És ez pontosan megfelel az érdekeinek. Miközben intakt marad a jobboldali választók szemében, nem kényszerül a saját álláspontja kifejtésére, neki sem fáj, miként sérül, miként húzzák le a sárba azt, amit ő sem akar, ami útban volt, amit már lebontott itthon. Az ilyen politikai viták a legritkábban jelentenek véleménycserét, sokkal inkább a saját tábor megerősítését azokban az ügyekben, amelyek miatt az adott pártot támogatják. Mindenki azt hallja ki a vitából, ami a fülének kedves. Magyarország nem több száz éves demokrácia, amelyekben valóban voltak eredményes kísérletek arra, hogy demokratikus politikusoknak sikerüljön demokratikus gondolkodás szempontjából érettebb társadalom polgárai előtt ellehetetleníteni szélsőséges nézeteket. Ha a köztévétől kezdve a többi médiumon át valóban sikerül nagy nyilvánosság elé terelni a Jobbikkal folytatott vitát, az Magyarországon sajnos inkább a Jobbik révbe érését jelenti egy még nagyobb választói csoport szemében, mint a Jobbik-szavazók meggyőzésének lehetőségét. Adódik a kérdés, hogy kinek szól majd ez a vita. Miért az az egymillió ember a célközönség, aki ma a Jobbik mögött áll, miért nem az az egymilliónál sokkal több ember, aki a demokratikus ellenzéki pártokra szavazott, illetve aki passzív maradt? Azt kéne hangsúlyozniuk, hogy mennyiben azonos a Fidesz és a Jobbik. Miért jó az a Fidesznek, ha a demokratikus ellenzék önként besétál abba a csapdába, hogy a Jobbikot tekinti ellenfelének, azaz önként belebújik a kényszerzubbonyba? Miért nem arról vitatkoznak a demokratikus pártok inkább, hogy miben képviselnek ők más Európa-politikát, mint a Fidesz, amelynek a retorikája alig különbözik a Jobbikétól Európa ügyében? Ezzel a megoldással a Fidesz menlevelet kap, holott az ország Európához való viszonyát alapvetően ők fogják megjeleníteni. Mindeközben a Jobbik újabb pódiumhoz jut. Ha a vita nem lesz eredményes, nem azt a következtetést vonja majd le a magyar társadalom, hogy a populizmussal szemben az érdemi érvelés természetszerűleg hatástalan, hanem azt, hogy a demokratikus ellenzék alkalmatlannak bizonyult vele szemben a vitában. Forrás: Galamus.hu |
Ma már a nagyvilágban is egyre tisztábban látják, hogy Orbán és a Fidesz politikája az erő kultuszára épül. Olvasom a Galamusban ismertetett Standard-cikket, amelynek már a címéből ez derül ki: