Magyarország újraiparosítása?

2013-11-07 17:41:47

Jó, hogy a Galamus felfigyelt Orbán Viktor legújabb közgazdasági kinyilatkoztatására. A miniszterelnök Henri Malosse-szal, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság (EGSZB) elnökével folytatott budapesti tárgyalását gondolta megfelelő alkalomnak, hogy kifejtse azt a láthatóan évek óta formálódó gondolatát, miszerint a magyar gazdaság jövőbeli növekedésének alapját az ország újraiparosítása fogja biztosítani.

Mint azt a kormányfő saját honlapján magyarul és angolul egyaránt olvasni lehet, a most kitűzött cél az, hogy „egy-másfél éven belül Magyarország legyen az az európai uniós állam, ahol a GDP legnagyobb aránya az ipari termelésből származik”. A nevezetes, 2009-es kötcsei beszédben erről még szó sem esett – az ipar szó a terjedelmes szövegben egyszer sem fordult elő! Ott a kritikai érvelés középpontjában az állt, hogy a nyolc éven át kormányzó balliberális erők „az államot minden olyan területről kivonták, ahol valójában szükség lett volna rá (piacfejlesztés, egészségügy, oktatás stb.)”. Ebből nyilván az a ki nem mondott következtetés adódott, hogy az állam feladata elsősorban a felsorolt területek fejlesztése – de nem az iparé, és különösen nem a feldolgozóiparé. A második Orbán-kormány Matolcsy által 2010-ben írt programjának gazdasági fejezete – címe: „Itt az idő, hogy talpra állítsuk a magyar gazdaságot!” – ugyancsak máshova helyezte a hangsúlyt. Miközben egy külön fejezet foglalkozott az építőipar „beindításával”, az iparról jobbára csak abban az összefüggésben esett szó, hogy mennyire fontos a kutatás-fejlesztés, a magyar mezőgazdaság termékeinek ipari feldolgozása, az egészségipar stb. A 2011-es Széll Kálmán tervben sem esett szó még az iparcentrikus gazdaságpolitikáról.

A miniszterelnök most meghirdetett új gazdaságpolitikájával nem az a legnagyobb baj, hogy az új célkitűzés alátámasztására felsorolt adatok nem stimmelnek. A Galamus – az internetről pár perc alatt levadászható, magyarul is fellelhető források alapján – helyesen hívta fel a figyelmet arra, hogy Magyarország nem 3–4., helyen van az uniós országok rangsorában az ipari termelés GDP-hez viszonyított arányát tekintve, hanem ennél legalább két-három pozícióval lejjebb. (Aki a részletes nemzetközi adatokra, s ezen belül a magyar adatokra 1960-ig visszamenőleg kíváncsi, az itt megtalálja.) Persze az ilyen blamázs már önmagában is némileg hitelteleníti a koncepciót. Ekkorát nem tévedhet egy miniszterelnök.

Az egyik nagy baj az, hogy Orbánnak vagy az ő fejét telebeszélő tanácsadónak láthatóan fogalma sincs az ágazati statisztikák logikájáról. Miután azt az ostobaságot nem feltételezzük, hogy az ország újraiparosításán a kormányfő a „vas és acél” országát értené, azt vélelmezzük, hogy Orbán a tudásalapú, kutatásigényes, magas hozzáadott értékű termelés és kivitel felfuttatására gondolt. Ha így gondolta, akkor ebben nincs is semmi kifogásolni való. Csakhogy, napjainkban általánosan elterjedt gyakorlat, hogy a vállalatok – a legnagyobb multinacionális cégtől lefelé a közepes és kisvállalatokig – tevékenységeiket külön-külön cégekbe szervezik. A gyógyszergyár megteheti, hogy kutatólaboratóriumát önálló cégként működeti, s akkor már az a vállalkozás nem is lesz ipari cég. Példák tucatjait lehetne sorolni, amikor a nálunk már régóta működő – s újabban az Orbán-kormánnyal még külön együttműködési szerződést is kötő – nagy ipari világcégek több száz álláshelyet teremtve nálunk hozzák létre logisztikai központjukat, call centereiket – s ez mind-mind örvendetes. De ezek a fejlesztések nem az ipar, hanem a szolgáltatási szektor részarányát fogják növelni a GDP-ben.

És van még egy nagy baj az „újraiparosítás” koncepciójával. Mint a fentebb már idézett statisztikából is egyértelműen kiolvasható, sem a környékünkön, sem a számunkra mérvadó fejlett világban nincs vonzó példa arra, hogy az elmúlt bő 10 évben a statisztikai hibahatárnál nagyobb mértékben nőtt volna a GDP-n belül az ipar által hozzáadott érték részaránya. Csak néhány kivétel van. Például Azerbajdzsán, Fehéroroszország és Románia. A magyar adat kifejezetten magas: 2000 óta lényegében változatlanul 30–31 százalék körül vagyunk. Vagyis már ma is az a helyzet, hogy a magyar ipar GDP-hez való hozzájárulása a legmagasabbak között van! Írországgal vagyunk egy sorban, Németországot és Svájcot meg is előzzük.

Mindez egyáltalán nem véletlen. A sikeres és fejlett országokra – különösen, ha nincs saját nyersanyag-forrásuk – a szolgáltatások növekvő részaránya a jellemző. Az ipar aránya mindenütt visszaszorul. Ez azért van így, mert a szolgáltató szektor lényegesen magasabb profitokkal működik. A feldolgozóipar természetéhez tartozik az éles konkurenciaharc. Gondoljunk csak a kínai, indiai vagy bangladesi áruk beözönlésére Európába! Ez leveri az árakat, az ágazatban dolgozók bérét, valamint a profithányadokat is. Márpedig tudnivaló – igaz, ez már csak makroökonómiai tankönyvekben van benne –, hogy egy iparágnak a GDP-hez való hozzájárulása definíció szerint megegyezik az ott kifizetett bérek és az ott megkeresett profitok összegével. Miután a szolgáltatásoknál az importverseny kevésbé intenzív, ott magas a profithányad. Az iparban és még inkább a mezőgazdaságban kifejezetten alacsony.

Orbán Viktor mostani nyilatkozatában büszkén említette, hogy kormánya már három évvel ezelőtt leszámolt azzal, hogy Magyarország pénzügyi központ legyen. Való igaz, sokat tett azért, hogy tönkreverje ennek az ágazatnak a nyereségbázisát. De ettől az ipar nem fogja növelni a részarányát a GDP-ben. Ha mégis ez történik a következő években, az rossz lesz az országnak. A bérszínvonal csak lassan fog nőni, nem keletkezik majd elég profit, így nem lesznek beruházások sem.

Mihályi Péter közgazdász

Forrás: Galamus.hu

Vissza...