Ösz-szefo-gást!

2013-10-30 06:24:16

Az előjelek nagyon is jók voltak a nemzet októberi ünnepe előtt, hiszen a demokratikus ellenzék pártjai igen dicséretesen úgy találták jónak, hogy ezen alkalommal együtt emlékezzenek a forradalom kitörése napjára; egy színpadon, egymás után mondják el beszédeiket. (Az LMP persze ebből is kimentette magát, ami nagyon is jellemző, bár egyre kevésbé fontos, de az egy másik történet.)

Meglehetős, bár nem „békemenetnyi” tömeg előtt jöttek is egymás után a szónoklatok, amelyekben 56-ról nagyon kevés szó esett, aktuálpolitikáról, az összefogásról annál több. Fodor Gábor, Bokros Lajos már erősen megalapozta Gyurcsány Ferenc elszánt, érzelmektől meg némi indulattól sem mentes beszédét, amelyben a végletekig kisarkította, hogy a demokratikus erők teljes(!!) összefogása nélkül nem lehetséges Orbán (maffia, autoriter, korrupt, nepotista, korporatív, avittasan klerikáris, antidemokratikus stb.) rendszerét megdönteni. A beszéd gyújtó hangú volt, ahogyan azt tőle megszokhattuk, a DK hívei ráadásul készültek, ez nem kétséges. Még akár azt is lehetett gondolni – különösen a haloványra hangolt Bajnai-produkció után –, hogy merőben megváltozik az eddigi „részösszefogás”-párti hangulat.Aztán jött Mesterházy, aki az utóbbi években valóban sokat fejlődött mint pártelnök, csak éppen a karizmája rekedt meg a régi szinten, arra ugyanis születni kell, tanulni nem nagyon lehet. (A magam részéről el sem tudom képzelni miniszterelnökként; Orbán után nem jöhet egy ilyen langyos, ráadásul rutintalan  figura.) Szóval jött, és egy darabig nem tudott megszólalni, ugyanis a tömeg hangosan és kitartóan skandálta a bűvös „összefogás” szót, sokan magasra emelték a táblájukat, amire ugyanez volt írva. Az MSZP elnöke finoman szólva nem volt mestere a helyzet kezelésének. Ahelyett, hogy maga is idomult volna a számára sem ördögtől való kéréshez-követeléshez, kiült az arcára a ressentiment érzete, látszott rajta, hogy most már tényleg nagyon utálja Gyurcsány kollégáját, amiért ezt merte vele tenni. (Mert hát ki más tette volna; még tán a táblákat is ő rendelte meg.)

Volt ott akkor egy, azt hiszem már soha vissza nem térő pillanat. Mesterházynak rögtönöznie kellett volna. Tudhatta, nemcsak a helyszínen lévő tömeg látja és hallja, mi történik. Akkor és ott meg kellett volna ígérnie, hogy igen, újragondolják a dolgot, összefogás nélkül valóban nem megy, tegyük most félre a korábbi sérelmeinket. Esetleg föl kellett volna hívni a színpadra maga mellé a volt miniszterelnököt, aki annyit kapott már a népnemzeti bagázstól, és – fájdalom – a saját elvbarátaitól is, amennyinek ő a felétől is összeroppant volna. Jöhettek volna akár a többiek is, Bajnaival az élen, és együtt lélegezhettek, urambocsá' ordíthattak volna az emberekkel. Nem kellett attól tartani, hogy kifütyülik őket, azt hiszem.

Eztán persze nehéz idők, hetek, hónapok jöttek volna, egyeztetni, kihordani és – némi képzavarral – megszülni a megoldást, de korántsem olyan nehezek, olyan kilátástalanok, mint amilyenek most következnek. Ezt most megint elkúrták. Nem kicsit, nagyon. Ki-ki vegye magára azt a bizonyos inget felelőssége arányában, lehetőleg anélkül, hogy másra mutogatna. Ez lenne most a dolguk, hiszen a haza sorsa talán mégiscsak fontosabb holmi kicsinyes önérzetnél meg túlpörgetett becsvágynál. Igazi hazafinak ne legyen már ebben a helyzetben az a legfontosabb, hogy további négy évet töltsön a parlamenti patkóban. Ellenzékben különben sem lesz nagy élmény, még ha meg is emelik majd a juttatásaikat.

Gulyás András

Forrás: Galamus

Vissza...