Nyugodj békében! |
2013-08-14 19:10:56 |
Ármás János névjegye
|
A Várpalotablogon megjelent utolsó írása Végül(Assisi csendje) Tényleg irtózatos volt a WTC teteje. Nekem az Eiffelen is ott maradt a vaskorláton a kezem nyoma… Az ember igyekszik élhető közösségeket, megérthető minőségeket keresni. Sajátjában biztosan, de a kultúrában is, ha olyan. Néha hagyják, néha nem. Keresni kell. Találni kell. Találni lehet. Nekem Assisi. Nyáron nem igazán, főleg tavasszal és ősszel szeretem. A csendet. Elindulok Klára templomától a hegy tetejéről, aztán odaérek, lejjebb, Ferenc templomához. Körülöttem csend. Egyébként aki akarja, ezt érti, miért fontos. Több alkalommal leírtam, az imádságaimhoz nem kell letérdelni. Aztán azt is leírtam, mi közöm lenne a szabadsághoz. Szabadnak lenni jó. Nem én találtam ki. Tessék elolvasni a Hegyi beszédet! Írva vagyon. Borsos Miklóstól tanultam meg: „Firenzében kezdődött minden.” Firenzében értettem meg ezt, persze. Michelangelo. A főtérről egyenes út visz az Academiahoz. Oda a halandó egyetlen szoborért megy, zarándokol. Dávid. Életem egyik legnagyobb szembesülése, tényleg. Nem csak a mérete, az is földbe nyomja a magamfajtát, hanem a finomság, az esztétikum eleganciája. Dávid, aki legyőzte Góliátot. „Leülős” szobor ez, órákra „leülés”, annak, aki érti. Nyilván műveletlenségem hibája, de Góliát szobrot nem ismerek. Láttam néhány festményt, de nem igazán tetszettek. Mert ez a történet nyilván nem erről szól. Dávid megmutatható – aki legyőzi a Góliátot. Elmélázom még néhány órát az Uffizi Galériában Botticelli pannói előtt. Aztán Assisi. Klára, Ferenc. Csönd. A városfalon túl a Saint Damiano. Ferenc építette. Ez volt az első. Egy lengyel ferences szerzetessel beszélgetek. Mesélem neki Firenzét, a Dávidot. Érti. „A Góliátok legyőzhetők.” Körülnéz, nem látja senki, megkínál egy cigivel. Időm adja, visszasétálok a Ferenchez. Három templom egymás fölött. Pater noster. És Giotto. Ott hagytam Firenzében, a Scrovegni-kápolnában, hogy ide jöjjek – érte. Csendes a bazilika. A legenda a falakon. Szóval, ez egy ilyen ütődött sors: ha Firenzéből érkezem Assisiba, akkor Dáviddal jövök. Az erővel, az optimizmussal. Ha Rómából érkezem Assisiba, akkor a Sixtina freskójával, a Teremtéssel jövök. Az is Michelangelo alkotása. A telefonomban is ott a jel. Szeretem Firenze harsányságát, a Punte di Vecchiot, szeretem a kertjeit. Szeretem Róma frivol világát, a Vatikáni Múzeum stanzáit, s természetesen a Sixtinát. Azt nagyon. Megírtam, olvasható, Julcsi mondta: „Ez jó hely, itt maradhatunk.”. S mégis mindig, ha tehetem, Firenzéből útba ejtve, Rómából már talán hazafelé, Assisi a cél. Origo. A szövegek önmagukat írják. Az írástudók felelősségével, persze. Sokan hiszik, hogy ez nem is olyan bonyolult, „tolom” magam előtt az anyagot a számítógépen és annyi. Pedig nem. Lehet ezt nagy arccal csinálni. Ám lehet, úgy is, hogy elmegyünk Firenzébe Dávidért. Góliátról pedig kacsint a lengyel szerzetes, igen a Góliát az legyőzhető. Komplikált ügy a méltóság. Biztonságot teremteni is komplikált dolog. Főleg kitalálni, hogyan tegyük. Életet menteni pedig nem egyszerű. A szövegek önmagukat írják. Az írástudók felelősségével, persze. Dávidot hazahoztam Firenzéből. Az első írás még úgy kezdődött: Dávid és Góliát. Jött az ötlet – bocs, néha gondolkodom -, s lett belőle: Dávid legyőzi Góliátot. Origo. Amikor ezt az írást elolvassátok, picit gondoljatok Michelangelora, Giottora, Ferencre, Klárára. Dávidra. Rám már nem kell. Én elmegyek. Assisi befogad. A többi néma csend (lesz). Ármás János |
Születtem, tanultam, felnőttem Várpalotán, aztán Pécs, bölcsészet, majd Várpalota, városi televízió, utána hetilap, majd napilapok. Írtam városházi tudósítóként, dolgoztam EU-szakértőként. Közben tanítottam középiskolában, alkalmanként egyetemen is.