Hujber Ferenc Ă©ppensĂ©ggel választhatta volna a versmondĂł fiĂşk rögös, de becsĂĽletes sorsát is. A szakács vĂ©gzettsĂ©get tanĂşsĂtĂł szakmunkás-bizonyĂtvánnyal a zsebĂ©ben vĂ©gigjárhatta volna a struktĂşrán kĂvĂĽli – akkor mĂ©g Ăşgy hĂvtuk: amatĹ‘r – társulatokat, fellĂ©phetett volna a kĂĽltelki művházak kopottas dĂszletei között, járhatott volna meghallgatásokra, szereplĹ‘válogatásokra, tudván tudva, hogy az igazi tehetsĂ©g vĂ©gĂĽl a kanyargĂłsabb Ăşton is cĂ©lba Ă©r.
|
Hujber Ferenc ehelyett abszolvált egy – ismerjĂĽk el: igazán nehĂ©z – versenyvizsgát, vett egy Ă©rettsĂ©gi bizonyĂtványt, majd egy szakdolgozatot, Ă©s ezzel belĂ©pĹ‘t váltott az egyenes Ăştra. Diplomás szĂnművĂ©sz lett, amire a tehetsĂ©ge talán igen, de a teljesĂtmĂ©nye semmikĂ©pp sem kvalifikálta volna.
Â
A vitatkozĂłk ilyen esetek kapcsán mindig ugyanazokat a köröket futják. A mĂ©rleg egyik serpenyĹ‘jĂ©be rendre odakerĂĽlnek a nemzet nagy szĂnĂ©szei, akik cipĹ‘felsĹ‘rĂ©sz-kĂ©szĂtĹ‘kĂ©nt, netán nĂ©gy elemivel játszták mindenkinĂ©l jobban Hamletet, a másikba meg az okirat-hamisĂtás Ă©s a plágium, mĂ©g ha az bĂĽntetĹ‘jogi szempontbĂłl bizonyára elĂ©vĂĽlt is már. A diplomát persze majd elveszik, de a szĂnĂ©sznek – aki a jelek szerint PR-bĂłl akár doktorálhatna is – ez nem oszt, nem szoroz.
Ami nem jelenti azt, hogy másoknak sem számĂt, amit a szĂnĂ©sz már-már kĂ©rkedve elĹ‘adott. Mert vegyĂĽk csak Nagy Ervint, GroĂł Dianát, Pálfi Györgyöt vagy Török Ferencet, akárcsak Hujber többi egykori Ă©vfolyamtársát: ahogy Schmitt Pál doktorija százszám Ă©rtĂ©kelte le a tudományos fokozatokat, most az Ĺ‘ diplomájuknak is stichje lett? Vagy vegyĂĽk a kĹ‘szĂnházak állami finanszĂrozásának mai rendszerĂ©t. Ebben – elsĹ‘sorban a „jobb hĂján” kĂ©nyszere miatt – komoly szerepe van annak, milyen vĂ©gzettsĂ©ggel bĂrnak a társulat tagjai. Nem vĂ©letlen, hogy a szĂnházak ma is tömegesen iskolázzák be aktĂv szĂnĂ©szeiket, hogy diplomát szerezzenek: az Ĺ‘ papĂrjuk az egĂ©sz játszĂłhelynek fial költsĂ©gvetĂ©si forintokat. Akkor most hogyan tovább? Mindenki vesz egy diplomát, mert hát tĂ©nyleg csak a tehetsĂ©g számĂt? És az állam hogyan osztja majd a pĂ©nzt? MifĂ©le Ă©rdem szerint?
Vagy vegyük azt, ami a legfontosabb: a felsőoktatásnak a társadalomban elfoglalt helyét. Hujber Ferenc vélhetően – és remélhetőleg – nem tud róla, de ostoba, a megbánás nyomait sem mutató coming outjával több emberhez juttatta el az orbáni oktatásideál leglényegét, mint ahányat három év alatt Hoffmann Rózsa és Klinghammer István együttes erővel meg tudott győzni a kormányfő igazáról. Hogy nem kell mindenkinek tanulni. Hogy a képzetlenül végzett, „becsületes” munka is elég a boldoguláshoz. Hogy az iskola túlmisztifikált, viszont az adófizetők zsebét illetően feleslegesen drága dolog. Hogy van olyan, hogy a társadalom szempontjából hasznos felsőoktatás, és van persze haszontalan is.
Pedig ennek az esetnek csak egy tanulsága van. Hujber Ferenc lopott, csalt, hazudott. Magyarországon ettől persze még lehet sztár.
Forrás: Nol.hu |