Trianon

2013-06-04 17:47:28

Rendben van, hogy június negyedike közeledtével Navracsics Tibor miniszterelnök helyettes az m1 Vasárnapi Újság műsorában megemlékezett arról, hogy ismét Trianon évfordulójához érkeztünk, és Magyarország ezt a napot nem feledheti el. Nemzeti tragédia volt az ország megcsonkítása, az első világháború felelősségének ilyen áthárítása, különösen ilyen mértékben.

Aránytalan volt azért is, mert azért a világháborúért sokkal nagyobb arányban a németek és az osztrákok voltak a felelősek. A németeket is megfizettették a Versailles-i "békerendszerrel", de nálunk viszonylag csekélyebben. És emlékeznek rá ők is, kevésbé harciasan, mint a mi jobboldali kormányunk, mert őket őszinte demokratikus szellemiség vezeti, ők meggyőződéssel hisznek Európa mai, XXI. századi azonosságában. Elég nehéz, főként gazdasági okokból az Unió egységét töretlenül fönntartani, és nem ezt szolgálja régi sérelmek ilyen beállítottságú napirenden tartása.

Navracsics Tibor megemlítette a "nemzeti egység napját", amelyet ők egyoldalúan hirdettek meg, a gyakorlatban nincs ilyen egység. Nem azért nincs, mert elképzelhetetlen, bár igazi demokratikus rendszerben, amelyben megvan a mód az eltérő vélemények kifejtésére, kormánypártok és ellenzékiek egyenlő joga eltérő érveik kifejtése, politikai váltógazdaság nélküle nem létezik. Ott szajkózzák az állítólagos nemzeti egységet, ahol a másik oldalt elhallgattatni igyekeznek. Igen, nemzeti tragédiát lehet és kell egyöntetűen fölidézni, de mindenkit arra kényszeríteni nem, hogy teljesen azonosan dolgozza föl. Magam, Istennek hála, életem kisebb részét, csupán húsz egynéhány esztendőt töltöttem el abban a rezsimben, amely születésétől a Trianon szindróma bűvöletében élt.

Akkor valamennyire érthető is volt, amikor az esemény egészen friss, földolgozatlan maradt, Horthy és csapata úgy vélte, nagymértékben ebből származtathatja legitimitását. Egész oktatási rendszerét ez a rögeszme hatotta át. Középiskolásként, mert alsó szinten még alig fogtuk föl, ezt tanultuk, ezt vésték a tudatunkba, ellenállni nem tudtunk, de nem is akartunk. Ott hordtam a szívem fölött a kis szívet, amelyre azt vésték, "Mindent vissza", ott voltam a Hősök terén végighallgatva az irredenta szónoklatokat, egyetértettem velük. Csak az zavarta meg a gondolataimat, hogy az iskolai cserkész csapat, amely maga is az irredenta szellemiség hordozója volt, miként vallhatta ezzel együtt a tisztelendő úr eszmeiségét, zsidókat nem engedünk be. Valami sántított. És sántított az is, hogy eközben hivatalos tananyagban "kutya Szerbiát", "oláh cigányt" emlegettek, és Alsósztregováról elsősorban nem Madách Imre szülőhelyeként szóltak, hanem "buta tótokról", miként velük azonosan a ruszinok is alacsonyabb rendűek voltak. Ebben telt el negyed évszázad, és ugyancsak Trianonhoz tartozott már a második világháború végső éveiben, hogy "Horthy apánk" mellett Hitlernek is hálát kellett rebegni Erdély, Bácska meg a Felvidék egy részének visszatéréséért. Aki már akkor felnőttként tekintett ki a nagyvilágba, tudhatta, ez nem maradhat így, ára lesz, ha a győztesek ismét tárgyalóasztalhoz ülnek, most már Clémenceau nélkül is. Így történt.

Elhallgatni azonban azt sem lehet, hogy bűn, szolgalelkűség volt az is, amikor Rákosiék ugyancsak "honárulásként" bántak el azokkal, akik a legcsekélyebb mértékben is változatlan igazságtalannak tartották a nemzet csonkítást. Azzal, hogy a Szabadság térről eltűnt a négy irredenta szobor, és a helyükre provokatívan szovjet emlékmű került, abban a nemzedékben, amely átélte Trianont, nem tudták elcsitítani a méltatlanságot. Navracsics Tibornak emlékszavaival abban azonban nincs igaza, hogy a nemzet "fel tudott állni 1920 és 1938 között". Nincs, mert ez torzítás, 1938 után azért kerekedhetett fölül még durvábban a sovinizmus, mert a kormányzó és csapata már előtte is Hitler csatlósa volt. A visszacsatolástól, a bécsi és későbbi döntésektől csak az remélhetett tartósabb rendezést, aki oktalanul és ostobán a nácizmus háborús fölülkerekedésében reménykedett. A józan tudta, ennek ismét nagy ára lesz. Orbán és a Fidesz újabb bűne, - igen, bűne -, hogy Horthy nosztalgiájával, legfrissebben Tormay Cécile utca keresztelőjével, a letűnt világot sóvárogja vissza. Ilyen szellemben idézni föl 1920. június 4.-ét, megint történelmi rövidlátásról, eltorzult politikai szemléletről tanúskodik.

Tagadhatatlan tény, hogy Európa napjainkban ismét válsággal küszködik. De nem olyan természetűvel, amilyen az első világháborút követte. Ostoba pártszemlélet azt hirdetni, ha a földrész ki akar kászálódni ebből a helyzetéből az orbáni álmot fogja követni, minden ballépésben üdvösséget vélni. Az Unió vezető tagállamai, és nem csak Angela Merkel meg NSZK-ja, iszonyattal szemléli, mit képzel és mire törekszik ez a mai rövidlátó budapesti kormányzati csapat. A kibontakozás útja nem a régi gyűlölködés föltámasztása. Színigaz, ahogyan az 1950-es, 1960-as évek tájékán Adenauer és De Gaulle Európát elképzelte, a valóság nem teljesen úgy alakul, a görcsök makacsabbak. De a trianoni sokk történelmileg végképpen csakis azzal tüntethető el, ha az integráció magasabb szintje teljesen száműzi majd a nacionalista hajlandóságokat.

Várkonyi Tibor

Forrás: Népszava.hu

Vissza...