Mihancsik Zsófia: Bajnai Gordonról |
2013-04-23 14:37:51 |
|
Miért ne mondhatnám ezt, nem tilos óhajokat előadni, csak akkor van baj, ha az ember megfeledkezik arról, hogy nem okvetlenül valóságos lehetőségekről beszél, hanem vágyálmokról. Ahogy szemmel láthatóan egyre több honfitársunk megfeledkezik arról, hogy a sokat emlegetett „összefogást” nem a nándorfehérvári torony tetejéről mitikus hősként leugró Dugovics Tituszok fogják megvalósítani, hanem hús-vér emberek, akik mögött létező pártok és létező választók, szintén hús-vér emberek állnak, saját érdekekkel, saját elképzelésekkel, saját ambíciókkal. És aki úgy gondolja, hogy a saját érdekeket, elképzeléseket és ambíciókat háttérbe kellene szorítani, el kellene felejteni az „ország érdekében”, az nem vesz tudomást arról, hogy kompromisszumok, sőt, olykor alkuk, de semmiképp sem önfeladások alapján működik az élet, mármint ha azt az életet nem a Fidesz irányítja. Az ilyen emberek legfeljebb arról vitatkozhatnak, hogy az MSZP-nek vagy Bajnainak kellene behódolnia (szintén „az ország érdekében”), és hogy Gyurcsánynak miért kellene eltakarodnia (szintén „az ország érdekében”). Ez pedig nem értelmes vita, csak erőszakoskodás. Elmondom, én hogy látom. Nem biztos hogy jól látom, ahogy az sem biztos, hogy Kakuk György a vasárnapi írásában jól látta, de azt elképesztőnek tartom, ha „egységbontással”, magyarnemzetes, sőt kurucinfós bomlasztással vádolnak, pláne Orbán szekértolójának minősítenek bárkit, aki bajt lát, sőt le is meri írni, miben látja a bajt. Ez egy dekával sem különb annál, mint amit a Fidesz meg a hívei művelnek és mondanak: a haza ellenségeivel vívott nagy nemzeti harcban minden Orbán-kritika az ellenséget erősíti. Ha a problémákat elhallgatni kell, bármilyen szentnek tartott cél érdekében, nem pedig tudatosítani őket és nyíltan megkeresni a megoldásukat, akkor csak a csöbör meg a vödör közt van választás. A Galamus – aki nem vette eddig észre, annak most szólok – nem erre szerződött. Szóval Bajnai Gordon. Ma már én is úgy látom, hogy rossz színpadra állt fel tavaly október 23-án. Mivel ismerni véltem, legalábbis alapvonalaiban, a világról és a demokráciáról alkotott nézeteit, azt is tudni véltem, hogy fényévnyi távolságra áll tőle az, amit a Milla (ki az a Milla, bár most már legalább két nevet ismerek a vezetésből) képzel a hatalom-, rendszer- és elitváltásról és a performanszos akciókban megtestesülő bázisdemokráciáról. De, gondoltam magamban, jól döntött, amikor egy formátlan ellenérzés által többször is összehozott nagy tömeg előtt jött vissza. Mert azt is gondoltam, van benne némi politikusi véna is, ami annyit tesz, hogy van benne annyi meggyőző erő és taktikai érzék, hogy le tudja szerelni ezeket az amúgy naiv, anarchista beütésekkel teli nézeteket és csoportocskákat, amelyeknek semmi közük a valósághoz és a lehetőségekhez, de még csak a politikának ahhoz a működési módjához sem, amely szerintem kívánatos és talán megvalósítható is lenne ebben az országban. Sokáig ennek az általam elképzelt taktikának a nyomait véltem felfedezni abban, hogy Bajnai a megszólalásaiban sok mindent elken. Pedig ha valami, ez végképp tilos volna egy olyan országban, amely a Fidesz hazugságait és álbeszédeit nyögi évtizede. Hosszú és kényes játék, gondoltam magamban, egy politikai szerveződés belső erőviszonyait megváltoztatni, úgyhogy türelem. Csakhogy túl sok idő telt már el így, és lassan kezdem azt hinni, hogy a Millával kötött szövetség lesz Bajnai halála. Ők fogják felfalni Bajnai okos, józan és realista politikusi énjét, amelyet a kormányzása idején láttam. Vagy, a másik lehetőség, hogy tévedtem, rosszul mértem fel, mit gondol és mire képes ma Bajnai. És akkor csak magamnak tehetek szemrehányást, hiszen nem vettem észre, hogy megváltozott. Itt van aztán Bajnai és az MSZP viszonya. Egy legalább másfél milliós szavazótáborral, kiépített szervezettel rendelkező, minden hájjal megkent, ügyesen (jól titkoltan) agresszív párt, amely ha valamiben, a kisakkozott és kivárásra épülő érdekérvényesítésekben király. Az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy Bajnainak a szocialisták ellen is védekeznie kell, méghozzá erőteljesen és okosan. Nyilvánvaló volt, hogy le akarják nyelni, kivenni az ütőkártyákat a kezéből, sorozatosan olyan helyzetekbe kényszeríteni – például azzal, hogy állandó tárgyalási ajánlatokkal bombázzák, azaz átveszik az „összefogás” kezdeményezőjének tetszetős és népszerű szerepét –, amelyekből nehéz értelmesen és jól kijönnie. Márpedig ki kell, mert egy ilyen sorozat csak azt a látszatot keletkeztetheti, hogy Bajnai az MSZP utánfutója. Erőtlen, gyenge, teszi, amit az MSZP mond. Se szervezete, se stábja, se kidolgozott, minden részletre kiterjedő programjai, szemben az MSZP-vel. Emlékezzünk, ahogy Mesterházy Attila kipakolta az ATV stúdiójának az asztalára az egy méter magas papírhalmazt, telis tele bizonyára jobbnál jobb programokkal (úgymint tandíjmentes felsőoktatás, rezsicsökkentés meg miniszterelnöki utasításra működő jogállam). Bajnaiék ezzel szemben általános alapvetéseket tesznek közzé, és dátumokat mondanak, amikorra majd a szakpolitikai koncepcióik elkészülnek, és ők tárgyalóképesek lesznek. Nekem ezzel semmi bajom, de a választóknak félő, hogy van. Ha Bajnaiék csak dátumharcot folytatnak, és nem teszik nyílttá, hogy ők nem az MSZP politikai taktikái szerint mozognak, és nem is fognak, hogy azért utasítják el a sokadik felszólítást is, mert szerintük csak előnyszerzésről szól a dolog, akkor előbb-utóbb mégiscsak be lehet majd suvasztani őket az összefogás kerékkötőjének a szerepébe. Aztán: az MSZP-nek vannak politikusai, akik politikai ügyekben is, szakkérdésekben is jól-rosszul, de naponta megszólalnak. Bajnai mögött egyetlenegy ember sem látszik (Szigetvári Viktor kivételével, de őt, aki ismeri egyáltalán, inkább kampányszakembernek és nem politikusnak tartja). Mintha az egyesület- meg a pártalapítók bujkálnának, mintha szégyellnék, hogy beszálltak a pártpolitikába. Így aztán a Fidesz napi botrányos intézkedéseire és megszólalásaira vagy az Együtt 2014 (stb.) nevű megfoghatatlan szervezet reagál, vagy maga Bajnai. Nemigen van ember e hazában, aki akár az egyesület, akár a párt Bajnai-féle alapítói közül kettőt meg tudna nevezni, mármint rajta kívül. És Juhász Péterre én se bíznám rá, hogy a párt véleményét képviselje bármilyen napi vagy koncepcionális politikai kérdésben. (És ezzel nem bántani akarom Juhászt. Egyszerűen nem a helyén van, erre nem alkalmas.) Márpedig a politikát manapság állítólag vonzó, hozzáértő és megnyerő, sőt valamilyen szempontból tekintélyes személyiségek közvetítik a néphez. Nem egy, sok. Legalábbis több. Személyiségek, egyáltalán, aktív szereplők nélkül – még akkor is, ha az alakulat politikai vezetőjének a személyisége a döntő – nem hiszem, hogy lehet politikai pártot népszerűvé és hitelessé tenni. Végül: arról végképp nincs fogalmam – és baj, hogy nincs róla fogalmam, mert ezt a választók megnyugtatására azért időnként közölni kéne –, hogy áll a Bajnai-párt a szervezetépítéssel. Nem azért, mert egy párt kiépítettsége számomra fontos, hanem azért, mert tudom, hogy ha nincs országos szervezete, amely ott áll majd a helyi jelöltjei mögött, nem lesz alkuhelyzetben az MSZP-vel, amikor arról kell dönteni, hány jelöltért hány jelöltet tudnak felajánlani cserébe. Úgy látom tehát, hogy ha Bajnai személyében nem is, a mögötte álló alakulat egyre nagyobb tereket veszít el. És ez nagy baj, megint csak azért, mert ha Bajnai a saját belső viszonyaival sem tud megküzdeni, hogyan fog tudni az MSZP-vel. Mire hivatkozik majd, túl a saját népszerűségén, amikor arról kell dönteni, hogy ki legyen az „összefogásos” ellenzék vezetője és egyben miniszterelnökjelöltje, meg arról, milyen arányok legyenek egy esetleges választási szövetségben? Lehet persze – nem tudom, ezt sem tudom –, hogy a történet pusztán Bajnairól szól. Az ő miniszterelnökségéről, és nem a pártja versenyképességéről. És akkor ennyi elég lehet. Nekem ezzel sincs bajom – lásd a vágyképet, amellyel kezdtem. Csak egyelőre nem látom, hogy ha az a szocialista párt, amelyik azóta, hogy visszajött a politikai esélyesek táborába – azaz lassan húsz éve –, folyamatosan önérzeti, hiúsági és hatalmi kérdés csinál a saját többségéből (kormányon) és legnagyobbságából (ellenzékben), miért intézné ma másként ezt a dolgot, mint intézte Szili Katalin jelöltsége idején. Miért engedné át az első ember pozícióját Bajnainak? Nem látok ugyanis arra sem garanciát, hogy a mostani előnye Mesterházyval szemben (lásd a Medián mérését) elég lesz rá, hogy meggyőzze a szocialistákat, sőt a választókat. Már elhallgattak ugyan azok az árulkodó szocialista hangok, amelyek arról beszéltek, hogy ha egyedül most nem megy Orbán leváltása, majd megy 2018-ban, de nem tudni, miért hallgattak el. Lehet, hogy az elképzelés ugyanaz maradt, csak már nem verik nagydobra. Így is meg tudják szerezni az ellenzéki parlamenti helyek nagy részét, a megélhetés biztosítva van, és közösködni sem kell senkivel. Ha meg mégis tényleg szoros ellenzéki választási szövetségben gondolkoznak, miért ne gondolhatnák azt, hogy a választó éppen olyan kényszerhelyzetben van, mint az egész ellenzék. Ha le akarja váltani Orbánt, a célegyenesben akkor sem fog válogatni, ha most láthatóan azt teszi, és megszavazza majd a szocialisták jelöltjeit. Legfeljebb előveszi megint a csipeszt meg a gumikesztyűt. De a választóknak se biztos hogy elég lesz, párt nélkül, Bajnai személye. Mert ha az állapotok így maradnak, a miniszterelnökjelöltség kérdését nem lesz nehéz egyszerű személyi torzsalkodásnak és hatalomvágynak beállítani – abban biztosak lehetünk, hogy a Fidesz ebbe az értelmezésbe vastagon besegít majd. És Gyurcsány Ferenc példája mutatja a legjobban, milyen nehéz a naponta felhordott és megkeményedett sarat akár csak levakarni is, hát még tisztán kikerülni alóla. És ha már Gyurcsány Ferenc. Nem tetszik az a kétértelműség sem, ahogyan Bajnai róla és a pártjával kötendő esetleges szövetségről beszél. Ha még mindig koncepcionális oka van a dolognak, az a baj. Ha taktika, akkor meg az. Az első eset azt jelentené, hogy Bajnai még mindig elhiszi azt a fogalmam sincs, honnan származó tévképzetet, hogy van „középen” szavazó, és köztük ott vannak azok a jobboldaliak is, akik nem akarnak Orbánra szavazni. Sohasem fognak meggyőződéses jobboldaliak meghatározó számban Bajnai liberális (?) pártjára szavazni, ahogy szerintem Bokros konzervatív liberális pártjára sem. A remélt (és szerintem nem létező) jobboldali szavazók épp annyira be vannak oltva Bajnai és Bokros ellen, mint Gyurcsány ellen. Az a nagy tömegű bizonytalan szavazó meg, aki nem volt 2010-ben sem Fidesz-hívő, ma meg már végképp nem az, szerintem nem baloldalban meg jobboldalban gondolkozik, hanem értelmes országban, tisztességes megélhetésben, a politikától szabad életszférákban és minél kevesebb hatalmi visszaélésben és néphülyítő beszédben. Kétlem, hogy Gyurcsány személye annyira taszítaná őket, hogy karanténba kéne őt zárni, azzal az ürüggyel, hogy többet visz, mint amennyit hoz. Lehet, hogy ebből az időpillanatból így látszik, bár ezt is kétlem. De az élet meg a politika folyamatokban zajlik, tapasztalatok és felismerések formálják, tehát nem látom az okot, amiért tudomásul kellene venni a Fidesz által az évek során kialakított mélyen hamis, tisztességtelen és hazug Gyurcsány-képet (hacsak nem azért, mert a millás közeg is ennek a képnek a foglya, sőt élharcosa). Ha meg taktikai oka van, ez ugyanabba az elkenő beszédmódba tartozik, amelyet minden másban is kezdek hibának látni Bajnainál. Van persze még egy lehetőség, hogy Bajnainak személyes problémái vannak Gyurcsány Ferenccel, olyanok, amelyek nem derültek ki a nyilvánosság számára akkor, amikor évekig együtt dolgoztak. Ha így volna, nekem, a választónak azt is tudnom kéne. Gondolom, Gyurcsány is kiismerte Bajnai hibáit ennyi év alatt, de mivel nála nem érzek személyes vonakodást a Bajnaihoz fűződő viszonyában, tőle nem kérem, hogy pakoljon ki. Hiszen ha vannak is Bajnaival személyes problémái, számára ezek láthatóan nem fontosabbak, mint a választási szövetségkötés Orbán leváltásáért (még Mesterházy esetében sem fontosabbak, pedig ha valakivel lehettek személyes konfliktusai, vele biztosan voltak). De nekem, a választónak tudnom kell, hogy Bajnai kenyértörésre viszi-e a dolgot Gyurcsánnyal. Hogy eldönthessem, a véleménykülönbségünk ellenére tudom-e, tudhatom-e méltányolni Bajnai szempontjait. Vagy kezdjek el azon gondolkozni, hogy mégis inkább rávágom az ajtót arra a pártra és pártvezetőre, aki taktikai megfontolások miatt a magyar demokráciában kitermelt legnagyobb hazugsághoz is hajlandó alkalmazkodni, vagy a személyes ellenérzéseit fontosabbnak tartja, mint Orbán leváltását. Egyszóval és röviden összefoglalva: értem, hogy Bajnai rettenetesen be van szorítva a saját szövetségesei, az MSZP meg a Fidesz közé. De amikor úgy döntött, hogy visszajön a politikába, tudnia kellett, hogy ezeket a meccseket le kell játszania. És okosan, ügyesen, határozottan kell lejátszania, úgy, hogy közben legalább a személyes hitele növekedjen, ha a pártjából nem is látszik sok. A személyes hitelességhez viszont a választók által érthető és követhető út és magatartás kell, és sajnos erő is kell. Inkább azt mondom: egyértelműség és őszinteség kell, ami nagy erő. És nemcsak a rezsicsökkentésben meg az adórendszer átalakításában, hanem abban is, hogy a politikai mozgástérben melyik lépést mi indokolja. Még akkor is ez kell, ha az ilyesmi kevéssé használható árucikk a politikában. Úgy általában. De aki Orbán után mer az ügyek nagy részében egyértelműen és nyíltan beszélni, az már félig megnyerte a meccset. Erre szeretném kérni Bajnai Gordont, mert hiszem, hogy még nem késő. Forrás: Galamus.hu
|
Megmondom, miért ne mondhatnám meg – mindenkinek joga van időnként elszakadni a valóság kényszereitől –, milyen megoldást tartanék optimálisnak a jelenlegi kínálat alapján, ha ennek a szétzilált országnak a felélesztéséről van szó. Én azt szeretném, ha Bajnai Gordon lenne Magyarország miniszterelnöke, és Gyurcsány Ferenc lenne az, fogalmam sincs, milyen hivatalos pozícióból, aki nap mint nap elmagyarázza nekünk, miről szól a Bajnai-féle kormányzás, mi miért történik, és hogyan illeszkedik mindez a szabad, polgári, európai Magyarország távlati céljához.