Sietősre fogtam, mintha az életem múlna rajta, hogy időben odaérek-e. Mert ugye a magyar-román. Maga a Kelet-Európai elbaszott metafora. Amiben benne minden nyomorúságunk. Mert, „ki nem ugrál büdös román hej, hej, hej”. Arra meg már ki emlékszik, hogy Fazekas bokából, ballal, hogy nyeste el a kapus mellett 81-ben.
Éppen idĹ‘ben Ă©rtem oda. A Kárpátia Ă©nekese a szĂnpadon. Nagy sztár, az biztos. Isszák a szavát. KĂĽlönösen akkor, amikor arrĂłl beszĂ©l, hogy kik a felelĹ‘sek azĂ©rt, hogy itt kint kell állni, miközben vĂ©reink bent sorsdöntĹ‘ csatát vĂvnak mindjárt. Na kik? Hát persze hogy a zsidĂłk. Nem is ilyen egyszerűen, jelzĹ‘ nĂ©lkĂĽli zsidĂłk. A mocskos zsidĂłk. Ki más? Ezt a fazont egyĂ©bkĂ©n a minap a magyar kormány valami komoly lovagkereszttel dekorálta ki. Csak a jegyzĹ‘könyv kedvĂ©Ă©rt Ărom ezt ide. Meg azt is, hogy mĂ©g senki nem kĂ©rte vissza tĹ‘le.
Sikeresen beleolvadtam a közönsĂ©gbe. Közel a szĂnpadhoz, a kivetĂtĹ‘t, olyan Sándor Csikar szögbĹ‘l láttam, bal váll kicsit megemelve, nyak enyhĂ©n jobbra billentve. De elĹ‘bb mĂ©g a nemzeti Ă©rzelmű egyĂĽttesek melegĂtettek. A tömeg, majdnem a Stadion SzállĂłig állt, boldogan, fejbĹ‘l tolta egyĂĽtt a szövegeket. Pedig volt ott minden, turulmadár, harc is meg zsidĂłk is. Igaz, egyszerű, közĂ©rthetĹ‘ mondatokba szedve.
Aztán a meccs. Hideg is volt, meg unalmas is. A meccs. Kapaszkodtam a korlátba, ne kelljen ugrálni, bár senki nem szĂłlt meg, hogy bĂĽdös román lennĂ©k. Mögöttem kopasz fiĂşk nyomták, mellettem egy idĹ‘s Ĺ‘smagyar pĂłnemĂş, nemezsapkás. Meg egy holland tĂ©vĂ©stáb. Az ottani közszolgálatitĂłl. A szerkesztĹ‘vel gyorsan megbeszĂ©ltĂĽk, mi a helyzet Kelet-Timoron. De csak megkĂ©rdezte, hogy bĂrom Ă©n ezt. Amikor azt mondta, hogy „ezt”, akkor Ăgy lazán elintett a közönsĂ©g felĂ©, de azt hiszem, igazábĂłl az országra volt kĂváncsi. Én meg csak megvontam a vállam, Ă©s már azon röhögtem magamban, hogy majd amikor Kumin államtitkár meg a hágai nagykövetĂĽnk egyĂĽttes erĹ‘vel magyarázzák meg, hogy az nem is az. Lesz majd nyilatkozat, meg levĂ©l, meg az elkĂ©pzelhetĹ‘ összes pĂłtcselekvĂ©s.
Közben lett a fĂ©lidĹ‘. Ăšjak jöttek mögĂ©m, nagymagyaroszágos, árpádsávos, keresztes bĹ‘rdzsekikben, kannás tudatmĂłdosĂtĂłkkal kezĂĽkben. „Lesz mĂ©g ErdĂ©ly magyar!” Ha csak az nem.
Szerbiában is ezek mentek szabadcsapatokba, hĹ‘st játszottak, ám csak tyĂşktolvajok mertek lenni. EttĹ‘l a rĂ©sztĹ‘l Trianon megkĂmĂ©lt bennĂĽnket. Se oláh, se tĂłt, se rác, kire rá lehetne rontani. Ami maradt, az meg kevĂ©s egy tisztessĂ©ges polgárháborĂşhoz. Ez maradt, egy zárt kapus focimeccs.
A kilencvenharmadikban meg mĂ©g ki is egyenlĂtettek. Döbbenet volt az ott, szemĂ©nek sem hitt senki. Csönd lett, Ă©s indult is haza a nagyja. Lehajtott fejjel, hitĂ©t veszĂtve. MĂ©g a távolbĂłl a hoppmestert lehet hallani, aki egy mikrofonba vĂ©gigĂĽvöltötte az egĂ©sz meccset.
„Ilyen a magyar sors…”, de azért köszönte a részvételt. Ilyen. A szellem kint van. Se két pofont nem kapott, sőt egyet sem, meg haza sem zavarták.
Forrás: Galamus.hu -fotó: MTI |