A k. elnök nem sétált összevissza, a mondatoknak volt egyfajta jellegzetes patetikus stílusuk, az alany egyeztetve volt az állítmánnyal, a rezzenéstelen, gyakorlatilag végig mozdulatlan arc látványa is elviselhető volt erre a kis időre (az aszimmetrikusra nyírt bajuszt is beleértve). Miért ment akkor fel mégis az adrenalinszintem?
Bizony, a köszöntő mondanivalójától.
Attól, hogy Áder János úgy beszélt, mintha nem egy kettészakított (most már inkább egyharmad-kétharmaddá szakított, de ez majd csak 2014-re fog perfektuálódni) ország vezetője lenne, s mintha nem is volna személyes felelőssége abban, hogy romhalmazzá vált az ország és megkeseredett, egymást gyűlölködve méregető emberek zombiként élik mindennapjaikat. (Már akik nem fagynak meg éjjel a saját lakásukban.)
A nagypapák és nagymamák örüljenek unokáiknak, a betegek gyógyuljanak meg, a fiatalok meg önfeledten élvezzék a szilveszterezést és vigyázzanak magukra. A jótékony apó szokás szerint olykor elérzékenyült saját magától, és biztos vagyok benne: maga is elhitte, amit mond. Hogy "ezekben a pillanatokban" ismerősök és ismeretlenek egymás iránti szeretettől, jóakarattól vezéreltetve fordultak egymáshoz, kifejezve, hogy ezekben a percekben "mindannyian egymás javát akarjuk".
Az enyémet ne akard! Akartad eleget egész évben! Belenyúltál az életembe, a családoméba, a barátaiméba, akivel csak találkozom, mind azt mondja, hogy az övébe is.
"Lélekben ezért most én is ott vagyok Önök mellett, hogy kinek-kinek személyesen fejezhessem ki jókívánságaimat." Takarodj hát a nappalimból, mert személy szerint súlyos felelősséged van abban, hogy itt tartunk. Nem játszhatod meg a fél ország ledózerolása után a szerető családtagot, nem buzdíthatsz engem arra, hogy szeressem az olyanokat, mint te vagy. Nincs rá erkölcsi alapod és ezzel a beszéddel magad provokáltad ki, hogy ezt a szemedbe is mondjam.
"Kedves Honfitársaim!
Kívánom, sohase adjuk fel álmainkat. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy elterveztük, mindig legyen erőnk ismét talpra állni." Azt kell hinnem, köztársasági elnök úr alpári módon, érzéketlenül gúnyolódik velünk.
"Régi bölcsesség, hogy minden ember a maga sorsának kovácsa, de az talán még ennél is fontosabb igazság, hogy mi, magyarok egymás sorsának is kovácsai vagyunk." Szép gondolat, az a része már megvalósult, hogy az én életemet mások már szépen kovácsolják, az Ön barátai, Áder úr. Erősen várom, hogy ez visszafelé is megtörténjen.
"Olyan országot, olyan hazát kell alkotnunk, amelynek fundamentuma az egymásnak megadott tisztelet, a jó szó és a jó szomszédság, a jövőnkért viselt felelősség és egymás teljesítményének megbecsülése." Milyen szép gondolat. A híve vagyok! Kezdjük talán azzal, hogy forgassák vissza az idő kerekét két és fél évvel, vonjanak vissza mindent, amivel ebbe a mélységbe taszították az országot. Ja persze, Önök úgy értelmezik, hogy most van rendben minden...
"Gondoljuk csak meg, mire lennénk képesek, ha vennénk egy nagy levegőt, és így vágnánk neki az új esztendőnek! Vajon nem élhetnénk-e úgy, ahogy himnuszunkban is áll: jó kedvvel, bőséggel?" Itt sajnos nálam elszakadt a cérna, és olyat mondtam, amit a Himnuszból csak a "balsors, akit régen tép" kifejezéssel tudok érzékeltetni, már persze hangulatilag.
Azt kívánom, hogy Ön, köztársasági elnök úr, egyszer majd értse meg, miért volt ez a beszéd (semmitmondósága, látens arroganciája mellett) a tisztességes politizálás paródiája.
Baginacsának csak egy szempontból lesz nehéz dolga: megszemélyesíteni a figyelmet Áder beszéde közben jelbeszédével végig magára vonó szép Weisz Fannit.
(Az újévi köszöntő itt megtekinthető.)
Forrás: Poldi bá blogja
|
Formailag minden rendben volt a köztársasági elnök éjfél után leadott szilveszteri beszédével, amelyet a nemzethez intézett, mégis olyan dologra vetemedtem, amire korábban soha: a nyílt színen, pezsgőspohárral a kezemben küldtem el egy bizonyos helyre Áder Jánost.