(a politika szót azért tettem idézőjelbe, mert a közfelfogás ma politikán a pártok életét érti, holott a szó már eredetileg is a polisz, a városállam közéletét jelentette, amelynek, ha kívánja, minden „polgár” permanens alakítója, formálója, de legalábbis véleményezője lehet).
Lenyűgöző ezeknek a középiskolás és egyetemista diákoknak az érettsége, eredetisége, hideg- és gyaloglástűrő energiája, de legfőképpen a kitartása és a gondolkozás iránti igénye, amellyel ha kell, naponta újraértelmezik az újabb és újabb rafinált megoldási javaslatokat, amelyeket a kormányra kerülése óta először megfutamodóban lévő Orbán Viktor eléjük tár(at a végrehajtóival), sőt, értékelésük eredményeit nyomban kendőzetlenül szavakba is öntik. És lenyűgöző, hogy az eszükön kívül a lelkük is rendben van. Ludassy Mária írt már róla, Bolgár György is lelkesedett érte, én csak újra elmondom: Csillag Ádám másfél perces szösszenete (megnézhető itt) valóban a diákmozgalom lelkének a lényegét látszik kifejezni: az őszintén vállalt és átérzett szolidaritást, amelynek ékes bizonyítéka az a spontaneitás, amellyel egy tömegnyi tüntető tizenéves fordította át a szót egy pillanat alatt az ablakban megjelenő másfél évesekre, vagy amellyel tanárai védelmében és tiszteletére a balatonalmádi középiskola hetven diákja sorfalat állt az iskola folyosóin.*
Sokat írhatnék még a benyomásaimról, de most csak egyetlen mondandó érdekében beszélek.
Magyar gazdasági szakemberek, politikusok, külföldi elemzők és újságok az unortodoxia nyilvános meghirdetése és vállalása óta folyamatosan arról beszélnek, hogy a gazdaság és a pénzügyek működtetésében mekkora szerepe van a bizalomnak. Távoli, a közember számára megfoghatatlan kategória. Nehéz azokat a bonyolult utakat feltérképezni, amelyeken keresztül egy kormány gazdaság- és társadalompolitikájának összegzéseként azt szűri le a világ, hogy az illető kormány önnön megbízhatatlanságáról állít ki folyamatosan elégtelen bizonyítványt. Hiszen a saját alkotmányát, törvényeit, megállapodásait is bármikor tetszése szerint felrúgja, akár visszamenőleges hatállyal teremt folyamatosan kiszámíthatatlan viszonyokat, és teszi ezt (sokak számára) nyilvánvaló hazugságok, ámítások kíséretében, a gesztusok és a szavak jelentésének állandó megbecstelenítésével. Orbán „nemzeti konzultációnak” hazudott (és igen sok pénzbe kerülő) propaganda-hadműveleteit sokan (bár egyre kevesebben) annak hitték, aminek Orbán szerette volna, ha hiszik, és bár sokan felháborodtak rajta (egyre többen), a dolog, ahogy semmi más sem, nem lökte Orbánt a „vállalhatatlan ember” kategóriájába. A nagy nyilvánosság előtt lebonyolított romkocsmás „konzultáció”, odarendelt Fidelitas-tagokkal (miközben a diákok tömegei napok óta az utcán voltak) kellett ahhoz, hogy az ember elkezdje szégyellni magát a saját hazájának miniszterelnöke helyett is. Hogy még mindig úgy képzeli, a szokásos szemfényvesztéssel meg tudja oldani a dolgot. Hogy a helyzetfelismerő- és megoldó képessége, ami egy vezető politikusnál létkérdés, ennyire belekopott a saját maga által konstruált akarnok művilágba. Hogy ennyire nincs már kapcsolata azzal a valósággal, amelynek a formálására – és nem az eltorzítására – felhatalmazást kapott. Orbán a romkocsmában bukott meg végleg.
A diákok pontosan érzik és tudják, miért nem szabad Orbán mégoly tetszetős tárgyalási ajánlatait is jóhiszeműen elfogadni. Mert az első adandó alkalommal ki fogja játszani őket, és már másnap mindent megtesz azért, hogy ez az alkalom minél előbb előálljon. És ha sikerrel járt – és eddig mindig sikerrel járt –, úgy keresztültapos rajtuk, mintha nem emberek, hanem jelentéktelen rovarok állnának az útjában. Ők leszűrték azt a tanulságot Orbán két és féléves működéséből, amelyet másfél millió honfitársunk mind a mai napig nem akar tudomásul venni: hogy aki naponta visszaél a hatalommal, minden partnere és a rá bízott polgárok jóhiszeműségével, a törvénybe, a szerződésbe, a megállapodásba, az adott szóba vetett bizalommal, annak soha többé nem szabad hinni, soha többé nem szabad megbízható, mert felelős partnerként kezelni.
Orbánt a diákok buktatták meg végleg, amikor kinevették, amikor a helyén kezelték, és amikor világgá kiáltották, hogy az ő romlottsága már régen nem a minden politikus magatartásában szükségképpen benne lévő taktikázás, számítgatás, kompromisszumra törekvés. És hogy az egész rendszere ugyanolyan, mint ő maga: velejéig romlott.
* Annál elkeserítőbb és ijesztőbb az a mondat, amelyet a balatonalmádi diák – aki pedig sorfalat állt a tanáraiért – mond: „A sorfalat azért csináltuk, hogy nemtetszésünket fejezzük ki, és hogy a tanárokat mindenben támogatjuk és mellettük állunk. Ez volt az elsődleges célja ennek a sorfalnak, nem pedig az, hogy az országos sztrájkokhoz kapcsolódjunk.”
Megtámadták – egy feltehetőleg kormányhű szülő, aki a diákmozgalmakkal való szimpatizálásáért feljelentette az egyik tanárt, a megyei kormányhivatal, amely vizsgálatot rendelt el az ügyben, az iskola igazgatója, aki kihallgatta a diákokat –, megtámadták, ha nem is őt, a környezetében lévőket, és ő máris védekezik: nem, dehogyis akartak ők az országos sztrájkhoz kapcsolódni! Holott az lenne a normális, hogy ennek az elképesztő hivatalos ellenakciónak a nyomán most akkor is sztrájkoljanak, ha eddig meg sem fordult a fejükben. A félelemkeltés ezerarcú mechanizmusainak egyik első példánya. Lesz még több is. Csak abban bízhatunk, hogy a budapesti három diák rendőri előállítása és feljelentése nem félemlíti meg a társaikat.
Forrás: galamus.hu
|
A hozzám hasonló nem pedagógus, a mai tizen-huszonévesekkel csak ritkán találkozó felnőtt, gondolom, ugyanúgy elképedve nézi ma azokat a „gyerekeket”, mint én, akikről az évek során csak azt hallotta, hogy a saját karrierjükön, pénzükön, szórakozási lehetőségeiken, a saját „beszűkült” világukon kívül semmi sem érdekli őket, legkevésbé a „politika” és a közélet