A vég és kezdete Magyarországon (3.rész) |
2012-12-12 16:29:14 |
|
Legitimnek Magyarország egyetlen állampolgára se tarthatja, legyen bár jobb- vagy baloldali érzelmű, vagy „politikai semleges”. Ennélfogva nemcsak joguk, de állampolgári kötelességük is fellépni ellene. A „B-közép magja” – eszüknek tudjuk be – kajánul röhöghet a sikerült cseleken, tapsolhat „a fű alatti passzoknak”, ordíthat a gyönyörtől egy-egy „taktikai fault” láttán, az államjog azonban nem foci. Nem is annyi a tét, hogy a csíkosak nyernek-e vagy a simák, attól legföljebb pár villamos borul fel valamelyik sugárúton. Nem a győztes gólról van szó, hanem államcsínyről. Nyelvtanilag is befejezett múlt ez: a diktátor felépítette a kizárólagos közhatalom-birtokláson alapuló hatalomgyakorlás rendszerét, amit a lelátó nyelve egyszerűen államcsínynek nevez. Mert nemcsak a szabálytalanul „faultolt” Alkotmány, hanem a szabálytalanul összecselezett ún. „Alaptörvény” szabályaiba is ütközik ez a „lesből lőtt” kizárólagosság, ami maga a diktatúra. Jó, jó, csak „palástolt”, mint a mintaként szolgáló Horthy-rendszeré, de már nem csupán áldemokrácia (autoritárius módszerekkel vezetett parlamentarizmus), hanem valódi antidemokrácia. Itt, Közép-Európában, ahol van egy ország, nem Magyar Köztársaság, csak Magyarország, ahol a diktátor akár kormányzó is lehetne (mint Horthy). Államcsíny-cselt alkotmányosan elkövetni nem lehet, „törvényes puccs” nem hozhat létre alkotmányt, fából vaskarika lenne. A diktátor és „klubja” hiába próbál legitimnek látszani. Nem elég annak látszani, annak is kéne lennie. És mivel nem az, a bírónak le kell fütyülnie az akciót; ha lenne bíró, ill. Alkotmánybíróság, de – ha volt is – ma már nincs. Csak tessék-lássék futkoz fekete talárban pár bírónak nevezett kellék a pályán, az egész meccs érvénytelen. Bunda volt. A XXI. században még a tudatlanságáról hírhedt ál- és antidemokráciák állampolgárának is (bel- és külföldinek) illenék tudnia, hogy a legitimáció a közakaraton alapuló törvényhozásnak (államhatalomnak, uralomnak) az elismertségét jelenti, feljogosítást a törvényalkotásra, esetenként a kormányzásra adott felhatalmazás megerősítését. Nem köll jogvégzettnek lenni ahhoz, hogy ki-ki tudja: a legitimitás a működés törvényessége, jogszerűsége, amely a legitimációból következik. Világos, hogy a diktátor politikai finesze nem az általa „sztálininak” bélyegzett Alkotmányt akarta lecserélni (hisz az már a legkevésbé se volt „kommunista”, abban ugyanis az idők folyamán minden elv, elem, ami az eredetiben összeegyeztethetetlen volt a demokráciával, kicserélődött), hanem közvetett szándékkal olyan „Alaptörvényt” kívánt konstruálni, amely rendszerének „jogfolytonosságát” igazolja. Olvashatta valahol, hogy „a jogfolytonosság alapján fennálló jogrend” keretei között való kormányzás megdöntése törvénytelen. (Mi sem egyszerűbb tehát, mint megteremteni a jogfolytonosságot – JOBBIK híján – a Horthy-rezsimmel – így vélte.) Csakhogy e diktátori okoskodásnak több „kányája” van: 1./ kormányzásra kapott felhatalmazása nem terjedt ki az alkotmányozásra, azaz kormányát és pártjának parlamenti frakcióját senki nem hatalmazta föl arra, hogy az ország társadalmi és államrendjét, választási rendszerét, az államhatalom, vagyis a törvényhozás, a közigazgatás és igazságszolgáltatás szerveinek szervezetrendszerét és működését, az állampolgárok alapvető szabadságjogait és kötelességeiket a korábbitól eltérő rendben, új „alaptörvényben” szabályozza; 2./ az „alaptörvény” megszövegezésének és elfogadásának folyamata alkalmatlan, érvénytelen eljárási szabályok alkalmazásával ment végbe; 3./ ebből is adódóan az „alaptörvény” tartalma nem közakaraton nyugszik; 4./ az „alaptörvény” az általa megsemmisített Alkotmány rendelkezése alapján lépett hatályba (Majtényi Balázs: Vissza a jövőbe. Az elveszejtett Alkotmány, L’Harmattan, EKINT, 2011. 209-213.o.), következésképp, ha önnön rendelkezése szerint alaptörvény-ellenes az „alaptörvény” elfogadása (és hatályba léptetése), akkor közjogi értelemben nem érvényes maga az „alaptörvény” sem; mondjuk ki: semmis; 5./ „Kegyelemdöfés a demokrácia szívébe” c. korábbi írásomban – Bibó nyomán – kifejtettem, miszerint tudjuk: a jogállami berendezkedés szervezetrendszerének a demokrácia alapelveivel való teljes megegyezése jelenti valamely hatalom tartalmi, érdemi legitimitását, a működés demokratikus alapelveknek megfelelő eljárásjogi szabályozása, a rendszer ezzel adekvát működtetése pedig formai legitimitását. Hozzátettem: az utóbbi szintúgy fontos, mert a forma ad a dolognak valóságot (forma dat esse rei – mondaná a latin). E tételből levonva a következtetést: az államhatalom hazánkban – antidemokratikus kormányzati intézkedései következtében – elveszítette mindkettőt. Az „alaptörvény” tehát ebből következően is érvénytelen, semmis. A létrejöttekor eredendően semmis (halva született) törvény nem helyezhet hatályon kívül másik törvényt, következésképpen a száműzött Alkotmány legitim jogforrása (jogalkotást létrehozó tényezője) lehet a majdani alkotmányozásnak, amely a IV. magyar köztársaság demokratikus jogrendjét alapozhatná meg. Ha valaki még mindig nem értené: államjogi ismérveit tekintve a kizárólagos közhatalom-birtokláson alapuló hatalomgyakorlás állama – a zsarnok állama - nem jogállam, hanem korlátozott szabadságjogokkal palástolt diktatúra. Polgárainak ellenállási joga e tényből közvetlenül levezethető: az ellenállás nem minősül „állampolgári engedetlenségnek”, többé nem hűtlenség, nem „idegenszívűség” és nem ”nemzetárulás”. Az ellenállás jogos harc az elvett Alkotmányért, hűség hazánkhoz a diktatúra, az országrontó, nemzetvesztő diktátor és klikkje ellen. Ellenállásunk legföljebb a diktatúra jogába ütköztethető, amely e relációban törvénytelen jog. Ma már köztudomású tény: a diktatúra fasisztoid jellegét a Horthy-rezsimmel vállalt jogfolytonosság, Mussolini választási törvényére emlékeztető választójog-tiprás és a JOBBIK neonáci párt parlamenti részvétele (a kormánypárt „kinövése”: rosszindulatú daganata) adja. Hozzátéve, hogy nem minden fasizmus antiszemita; ez történetesen az. (Minap a neonácik félkatonai szervezete – a Gárda – ismét avatott Budapesten.) Az ellenállás, amíg eredményességében bízhatunk, lehet békés: előzetes regisztrálás a 2014. évi választásra, szavazás a demokraták közös jelöltjére; majd közakaraton nyugvó, ún. „helyreállító” alkotmányozás. Ehhez kétharmados parlamenti többség kell (amely a demokratikus ellenzék erői között időnként szélesedő törésvonalak miatt meghiúsulhat). A IV. köztársaság alkotmányát népszavazással kell megerősíteni. Az új alkotmányban helyre kell állítani a hatalmi ágak (még következetesebb) megosztását, a hatalmat ellenőrző és korlátozó intézmények függetlenségét. (A politikai kinevezetteket ezek éléről meneszteni kell.) Ez a feltétele annak, hogy – amíg nem késő – véget vessünk a vég kezdetének. Hogy jobblétet biztosító gazdaságot, modern európai országot teremtsünk magunknak. Mert balsorsodba vagy beletörődsz, vagy megváltoztatod. Mert igazságosabb törvényekre nem elég áhítozni; a választónak azt is tudnia kell, kire, mely párt vagy pártok képviselőire számíthat ebben. Csak arra a meghurcoltatását is elviselt legkövetkezetesebbre, a megvesztegethetetlenre számíthat és támaszkodhat, akinek valóban lételeme a szabadság, a társadalmi igazságosság eszméje (amiként a fény is abban leli létét, hogy a sötétségen áthatol). |
Hogy véget vessünk a vég kezdetének – amely már a kapunk előtt! – világossá kell tegyük: „a fű alatt” államcsínyt elkövetett miniszterelnök kizárólagos hatalomgyakorlást megvalósító kormányzását – a palástolt diktatúra harmadik évében (a jog és mi) – nem tekintjük alkotmányosnak (de még „alaptörvényesnek” se), mert illegitim.