Megyesi Gusztáv: Bélszín ünnepekre

2012-11-24 16:09:12

Lassan három hete annak, hogy ismeretlen személyek betörtek a tatabányai Tappancs állatotthonba, és kutyatápot, sajtot, valamint krumplipürés bébiételt vittek magukkal nagy mennyiségben. Túl azon, hogy az állatok élelmezése került veszélybe, a menhely vezetője azért aggódik, nehogy a lopott élelmiszereket a tettesek árulni kezdjék, a bébiételek ugyanis mind lejártak, a sajtgyártól kapott készítmények pedig emberi fogyasztásra alkalmatlanok.

Meg kell nyugtatnunk a telepvezető asszonyt: először is a kétezer-tízes évek Magyarországán olyan, hogy emberi fogyasztásra alkalmatlan élelmiszer, nem létezik; a honi lakosság minimum harminc százalékának nemcsak piros pöttyöt lehelt a fenekére a teremtő, hanem vasgyomorral is ellátta, értve ezalatt, hogy lejárt bébiétel, ehetetlen sajt ki nem fog rajta, kutyatáptól, fénymagtól, szárított bolhától mégcsak fosást se kap. Másrészt nem kezdő betörőkről van szó: még a helyszínen gondosan kiválogatták a leginkább tápláló kutyaeledeleket, amitől a lakbérhátralékos nyugdíjas is menten hízásnak indul; nincs ebben semmi meglepő, ennek már rég megvan a maga kultúrája. Magam már a kilencvenes évek elején az óbudai piacon láttam, hogy mi folyik a hatósági húsboltokban, csak akkor még gátlás nélkül hazudoztak az emberek. Aki csirke far-hátat kért, mindig hozzátette, hogy nem neki, hanem a kutyájának lesz, holott kutyája se volt. Mára a helyzet annyiban változott, hogy már fogyóban az önérzet: az a négy csirkeláb nekem lesz, mondják a hentes képébe, és kérem még azt a szép far-hátat is, mert vendégeket várok. Hanem hamarosan mégiscsak ünnepek jönnek, s illene megadni a módját. Olvasni pár hete, hogy egy magyar vállalkozás előbb Svédországba, majd Szlovákiába szállított sertéskarajból készült marhabélszínt, megvan a cég neve meg a címe is telefonszámmal, kell-e mondani, hogy eleddig még nem sikerült egyetlen illetékesüket se megtalálniuk a magyar hatóságoknak.  Ami csak azért sajnálatos, mert igen célirányos volna, ha azonnali hatállyal köteleznék őket, hogy osszák meg a lakossággal a technológiát: milyen lében, mekkora lavórban mennyi ideig kell áztatni a karajt, hogy bélszínnek lássuk mi magunk is. Amikor a napokban az egyik tévéműsorban sorra mutatták be, hogyan lehet csalni a húsokkal, s milyen porok és oldatok szükségeltetnek ahhoz, hogy három csirkecombból ötventerítékes vacsorát adjunk felebarátainknak, egymást érték a telefonok.

Annak idején, a hatvanas évek elején, amikor egy jó nevű vendéglő bukott le a hamis bélszínjével, és a Nők Lapja elrettentésül közölte a receptet, szinte megbolondultak az emberek, mindenki eladdig sohase látott bélszínt akart az asztalára, bármi áron, akár hamisan is. Ha azt vesszük, hogy ma egy kiló sertéskaraj 1400 forint, a bélszín meg hatezer, továbbá, hogy a magyar lakosság a saját békessége érdekében napról napra hajlandó minden létező csalást lenyelni, s úgy tenni, mintha nem tudna semmiről, akkor miért ne rendezhetne az ország nyomorultabb fele az ünnepeken végre igazi bélszínlakomát. Nem lesz ebben az égvilágon semmi csalás, a napi országos átlagnál nagyobb átverés, hiszen mindenki tudni fogja, hogy ami előtte illatozik a tányéron, az nem bélszín, sőt lehet, hogy kutyatáp, s ami vöröses lé kifolyik a rostok közül, az nem a „very rare” sütési fokozattól van, hanem a hídfestőktől lopott míniumtól, de hát van-e annál nagyobb gyönyörűség, mint azt hinni, hogy asztalunk a bőség asztala, lám, nem maradtunk le semmiről. A végén jókedvünkben még a kutyának is vetünk.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa

Forrás: Nol.hu

Vissza...