Búzás Huba:Tüntetés egy jogtipró törvény ellen |
2012-11-20 19:56:27 |
|
„Valósággyártásuk” színtere a leigázott híripar; de még a látszatok ellen hadba menők is beleborzonganak a kóros képzelet e játékaiba: mindenki érzékeli a társadalom mentális megbetegedését. Ez – és még sok más – foglalkoztatott a magyar valóság 2012. november 19. napjának délutánján az országházhoz érve. Tény: a palástolt (parlamenti) diktatúra képviselői maholnap megszavazzák általános választójogunk csorbítását (több jogfosztó intézkedés mellett a csalások lehetővé tételét előmozdító trükkök és az előzetes regisztráció ál-alkotmányba foglalt szabályait). A törvény zárószavazását halasztják ugyan (altatva a közvéleményt), ám semmi kétség, hamarosan visszatérnek rá. Csakugyan jogtiprás? Az, ha ki-ki csak regisztrációval szerezheti vissza e törvénnyel elvett szavazati jogát. Mussolini se cselekedett különbül: olyan választójogot fabrikált (teljesen átalakítva az olasz parlamentet), amely eleve biztosította fasiszta pártjának a parlamenti többséget – miközben az ellenzéki sajtót eltiporta. Nagy mondása volt: „Megteremtettük mítoszunkat. A mi mítoszunk a nemzet”. Valóságpótlékul ő is a patriotizmust vetette népe elé. Törvénygyára átszabta a közélet valamennyi szegmensét (közigazgatástól a közoktatásig), hogy minden döntés akarata organikus egységébe kerüljön. A végkifejlet ismert a történelemkönyvekből. Magyarországon az utóbbi két évben szakasztott efféle kormányzás folyik. Felöltve láthatósági mellényemet (mert hamarosan sötétség borul az országra) beálltam a Demokratikus Koalíció élőláncába tiltakozásul a jogainkat sértő törvény ellen. Ország-világ lássa a diktátor törvényerőre emelt jogsértéseit! Körülem úgy négy-ötezer demokrata vont élőláncot a parlament épülete köré, hirdetve egy nép meg-nem-alkuvását, mécseseket gyújtva a szíven szúrt demokrácia teteme fölött. Táblák: VIKTOR! TE CSALSZ! Talán tévedésbe ejtett – élveteg, bámész, önfeladásig mulya – honfitársaink többsége is felfogja végre, mi a valóság; tudatlanságra nincsen mentség. Megfélemlítettségünkre még van; a gyávaság viszont aligha vigasz. A katasztrófa órájában hiába áll majd országnyi ember egymásra mutogatva, tanácstalanul a végromlás szakadéka előtt, melyet könnyelműségük idézett fel. Kérdezhetik akkor: a társadalom tanultabb ötöde miért nem figyelmeztetett a történelem tanulságaira? Ezek néhányára próbáltam szót vesztegetni maradék szabad sajtónk emez oldalain korábban megjelent Fasizálódásunk tünetei; Posztmodern fasizmus Európában; Nemzethalál felé a XXI. században; Diktatúrák joga az újkori Magyarországon; Hazaárulás vagy hazaszeretet; Szabadságharcnak álcázott hazaárulás; Kegyelemdöfés a demokrácia szívébe, stb. című cikkeimben - eleddig kevés eredménnyel. Hisz továbbra is ódzkodik számos ellenzéki véleményformálónk finomkodó szóhasználata néven nevezni a gyereket: diktátornak nevezni a diktátort, diktatúrának a diktatúrát, fasizálódásnak az alakuló fasizmust. Pedig a történelem ismeri e társadalmi tébolyokat. A fasizmus ismérvei például összefoglalhatók: demokrácia-ellenesség; totalitárius ambíciók; (politikai és kulturális) liberalizmus-ellenesség; a társadalom kohéziójának szétszaggatása; populizmus és szociális demagógia; militáris értékrend; tömegmozgósítás valósághiányos célokért; extrém nacionalizmus; forradalmi imázs; az autokrata vezetés idealizálása; keresztény kultúrkörre hivatkozások rasszizmussal spékelten, stb. (Ligeti Ernő: A fasizmus szellemi gyökerei c. műből.) Ekkor – mintha gyerekkoromból nyilasok lépnének elő! – a tér túloldalára tekintve láttam: az árkádok alatt pár neofasiszta egyenruhás settenkedik. Öten-hatan pedig civilek egy táblával: Őszöd! (Gyurcsány beszédének lényegét akkor se fogták föl.) Néhány rendőr – kellő lőtávolságból – latolgatta: közbeavatkozzék-e? Számos író, közíró leírásaiból tudjuk: valaha délnémet városok kültelkeire érkeztek magasszárú csizmát viselő barnainges suhancok teherautóikon, karjukon horogkeresztes karszalaggal, övükben gumibottal. Paramilitárisan fegyelmezett egységeik le-lecsaptak a békésen ülésező szociáldemokratákra – s agyba-főbe verték őket. (Pontosan úgy, mint még korábban a velencei Szent Márk téren Duce fasisztái, akik az alig ellenálló lakosságot rohanták le; csak jóval szervezettebben.) Mielőtt a rendőrség beavatkozhatott volna, autóikra pattantak és elrobogtak. A Reichswehr szogálaton kívüli tisztjei (akiket a náci párt névtelen pénzadó kezei fizettek) képezték ki félkatonai alakulataikat. Vajon a JOBBIK különféle neveken masírozó gárdaegységeit kik pénzelik? És lehet-e, szabad-e legyintenünk rájuk? Hisz ismert: Hitler müncheni „sör-puccsa” 1923. novemberében megbukott ugyan (ötévi várfogságra ítélték, de már egy év múlva kegyelmet kapott), 1931. októberében azonban sikerrel járt: a gazdasági és politikai válságok, némely tőkések érdekei, az infláció és munkanélküliség, a növekvő nyomor, a rend és felemelkedés utáni vágy, valamint demagógiája magasba lendítették. Hindenburg elnök 1933. január 30-án kancellárrá nevezte ki. Berlin utcáin kigyúlt a tüntető nácik fáklyatüze, márciusban pedig a Reichstag (merthogy a náci párt a választáson újra többséget szerzett ugyan, de nem abszolút többséget). Göring szabadjára engedte falkáit, egyszeriben megsemmisült minden jog Németországban: kaszárnyák zugaiban bírósági formalitások nélkül gyilkolászták a demokratákat. Ami, persze, csak a kezdet volt; holokauszttal folytatódott. Hetven éve sincs – Európában. Nálunkfelé se egyszerűbb a képlet: a parlamenti kétharmadot szerzett párt még mindig tagja a konzervatív kereszténydemokraták európai közösségének (holott se nem konzervatív, se nem keresztény, se nem demokrata; emez álcát a liberális maszk levetése után mázolta magára, mert hisz liberális se volt), így számíthat a képmutatásával szintén átejtett tisztességes, nyugati jobboldal támogatására. Jobbján pedig ott díszlik a JOBBIK, amely nyíltabban, drasztikusabban akarja ugyanazt: Horthy-divatú kultúrát, fasiszta divatú „jogrendszert” – s ha kell – náci-divatú erőszakot. E pártok pórusaikon át együtt lélegzenek (vetélkedésük nem érdemi): nemcsak képviselőik útján van kezdettől fogva kimutatható érintkezésük (vezéreik együtt fényképezkednek Erdélyben), hanem szavazótáboruk közötti átszavazásaik folytán is (mert hiszen Magyarországon dívik még nem hivatalos közgondolkodásunkban a zsidó- és cigánygyűlölet). Mondhatni közös a propagandájuk; a közbeszédbe csempészett téveszmék azonossága bizonyíték erre. Közös propaganda-dogma például, hogy „a baloldal szolgáltatja ki az országot a hitelezőknek”. (Cáfolat: hitel kell a piacgazdaság, a vállalkozások működéséhez; és az szolgáltat ki, aki nem 3-4 %-os kamatra, hanem 6-10 %-os kamatra vesz föl hitelt. Miért? Mert tart az IMF gazdasági-pénzügyi ellenőrzéseitől, az EU normakontrolljától, mely megakadályozhatná oligarchái további vagyonszerzését.) Közösen hangoztatott propaganda-dogmájuk az is, hogy „Gyurcsány és Bajnai tették tönkre az országot”; amire nézve természetesen nincs hiteles adat. A közbeszéd és közvélekedés azonban e szüntelenül ismételgetett állítást tudatlanul ténynek fogadja el, mint a szintén sulykolt „lejáratottságot” is e politikusok vonatkozásában. Holott – emlékezzünk csak – Járai Zsigmond volt MNB elnök – az akkor ellenzéki FIDESz óhajtására, a Gyurcsány-kormány akadályozása végett – emelte indokolatlanul magasra a jegybanki alapkamatot, minek folytán a forinthitelek kamata 20 százalékpont fölé kúszott, szemben a devizahitelek 3-4 százalékos kamatával. Minden tetemes eladósodottságunk – állampolgáré, önkormányzatoké, államé – ekkor kezdődött igazán. Ez ügyben okot és okozatot csak rosszindulat vagy butaság cserél föl. Gyurcsány normál gazdaságpolitikájával éveken át szűk határok között tartotta a forint árfolyamát; a többségükben fideszes önkormányzatok ekkor tájt devizakölcsöneiket forintbetétben tartva nyerésben is voltak: magasabb kamatot zsebeltek, mint amekkora törlesztő-részletet fizettek. A FIDESz által folyamatosan gáncsolt reform-politikát végül csak a világgazdasági válság hiúsította meg. A Gyurcsány- és Bajnai-kormányok életrevalóságát bizonyítja viszont, hogy képesek voltak e kártevő hatások közepette is államcsődtől menteni meg az országot. Konklúzió: napjainkban a gazdaság lejtmenetét „a békemenetek” kormányának köszönjék képzelt sikereik megtapsolói. A valóság tehát nem ért véget, csak az iménti tüntetés egy fasisztoid törvény ellen. Valaki vidáman kiáltotta: ”ez annyira jól sikerült, hogy a jövő héten is jövünk”! Vajon mennyire világít rá minderre mécseseink fénye? Idáig jutottam gondolatban, amikor a Demokratikus Koalíció tüntetői – egymással kezet szorítva - távoztukban visszatekintettek az országház egyre mélyebb sötétségbe boruló épületére. Az árnyék még lehet a fény szülötte, a sötétség már nem. Amiként nincs kicsit fasiszta, csak fasiszta van. |
Diktátorok hiszik, hogy a valóság leváltható. Keserű ébredés vár arra, ki szóvirágaik nyomán keresi azt. Valóságpótlékaik (szegényebbek remélt gazdagodása, képzelt ellenségek legyűrése, a nemzet felemelkedésének ábrándja) nem a valóság tényei; még kínzóbb valósághiányt okoznak.