Úgy tűnik, az idő újra oda került, hogy egy harmadikat is kell, hogy ajánljak, s ez a kis könyv a zsebemben. Ez a notesz. Amelyről el kell mondani mindent a gyermeknek. Hogy mik ezek a foltok, mi ez a sápadt, hajdanán vörös csík benne, miért váltak olvashatatlanná sorok s miért vannak benne versek. S a legszörnyűbbet is el kell mondani: hogyan került a föld alá a könyv a tulajdonosával együtt.
Majd olvassuk el azt a pár sort: amelyben a notesz egykori tulajdonosa a megtalálót kéri, juttassa azt el egy barátjának. Így kezdi: „Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza…”
Ismétlem a mondatot: Radnóti Miklós magyar költő versei… Mi más is lehetett volna? Magyar is, költő is. Pontosan fogalmazta meg ezt is. Szavai 70 év távolából hasítják a világot körülöttünk, hiszen 1942-ből származik naplójának az a híres jegyzete. Három kép volt akkor a szobája falán – ma is ott van! Két Arany, egy Kazinczy. Olykor megkérdezték tőle: rokonaid? S a költő így válaszol a Naplója szerint 1942-ben.
„Nagy-, vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitét váltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. Rengeteg rokonom van. De semmi esetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst.
Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, zsidó felekezetű vagyok ma is… A zsidóságom életproblémám, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel (csak gyakorlatilag, életileg) hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én nemzetem nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék- megölném magam, mert másként mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem. S ha megölnek? Ezen ez sem változtat.”
És megölték. Nem védekezett. Megírta előre. Igaz, Lorcáról, de már akkor tudni lehetett, hogy a vers róla is szól: „Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő?”
Igaz is, hová futhatott a munkatáborból Szerb Antal, az ukrajnai hómezőről Rejtő Jenő, miért lőtte magát agyon Lakatos László, fulladt meg a vagonban Mohácsi Jenő, halt éhen Szomory Dezső, halt a koncentrációs táborban kapott flekktífuszba Gelléri Andor Endre. A sor pedig folytatható, hitre, vallásra, nemzetiségre való tekintet nélkül. Minden európai nemzet, amely saját sorsán tapasztalta meg a fasizmust, hosszú névsort tud összeállítani, miként mi is, az áldozatokból. Ám mivel a miénk, így sokkal fájdalmasabb a névsor.
És fájdalmas a vers, az utolsó, amely alá odaírja a költő a helyet és a dátumot: Szentkirályszabadja, 1944. október 31. Pontos, hűvös, korrekt jelzés. Önmagának szól, hogy ha majd túléli, el ne felejtse, hol és milyen körülmények között fogalmazott. S ha nem éli túl, akkor az utókornak szól, hogy ne felejtse, hol gyilkolták meg egy magyar költőt. A verset már nem volt ideje bemásolni a noteszba, egy félbevágott cédulára írta. Gondolta, majd a következő pihenőn megteheti. Nem volt több pihenő. Csak az út, amelyet mi magunk is hányszor megteszünk, manapság autóval s látjuk a településneveket: Szentkirályszabadja, Gyulafirátót, Olaszfalu, Zirc, Kardosrét, Nagyesztergár, Bakonyoszlop Bakonyszentkirály, Veszprémvarsány, Győrszentmárton, Pannonhalma téglagyár, Écs, Győr, Abda. S már nem jut eszünkbe ez a szó: a bori menet.
Mi most autóval tesszük meg, ők akkor gyalog. A haldoklók, végleg kimerültek lovas kocsira dobva. Majd az út menti árokba lőve. Majd november 9-én (vagy 8-án) az abdai tömegsírba lőve. Nemcsak Radnótit. Még 21 magyar embert mellé. A gyilkosuk is magyar volt, Tálas András hadapródőrmester.
Radnóti útja itt elfogyott. Mi azt hittük, ez az út végleg befejeződött. Nem hittük volna, hogy akadnak, akik s nem is kevesen, akik újra indítani akarják a bori menetet. Akik azt hiszik, hogy amúgy ők jó emberek, csak egy kicsit fasiszták. Nincs kicsit fasiszta. Csak fasiszta van. Elvakult és megvadult, gyilkolni és rabolni készülő, acsarkodó és ostoba. Aki valahonnan a mélyből előveszi a már kiveszettnek hitt indulatokat. És a fegyvert. Mert kap mellé azt is. Igazit is, meg verbálist is. Meg szobrot a nemzetvesztőről, a zsidótörvényt aláíróról, szobrot, amit megkoszorúzhat. Ami elé felvonulhat új egyenruhájában. Ami nem olyan, mint a nyilasok fekete ruhája. Csak egy kicsit olyan. Csak kicsit hasonlít rá. Minden így kezdődött Radnóti életében is: minden olyan kicsi volt kezdetben s csak aztán egyre nagyobb lett. A gyűlölet és a sereg, az ordítozás és a karlendítés, a fegyverek száma és végül a romba dőlt városok száma és a tömegsírok áldozatainak száma. „Barmok, gyilkos barmok, emberek”- jajdul fel Márai Sándor naplójában, amikor tudja, a meggyilkolt Radnóti verseit olvassa.
Ne tévedjenek meg, ez Radnóti feletti elmélkedés. Beszélhetnék vele kapcsolatban annyi mindenről. Hogy mindösszesen másfél évtizedes volt alkotói pályája. Hogyan jutott el a bukolikus költészettől az idilli szerelmi költészetig, milyen volt természetlírája, miként kapcsolódnak össze versei és műfordításai, és szépprózája, naplója, tanulmányai miként fogják szerves keretbe a z életművet. Mit jelentett számára a katolicizmusa és zsidósága. És nem utolsó versitől és nem sorsától lett nagy költő. De mert nagy költő volt, azért tudott „a létezés határhelyzetében is alkotni” – hogy Ferencz Győzőt idézzem.
Hiszen lapozom én az összes versét, de minduntalan a bori noteszt olvasom, az utolsó verseket s egyszerre vagyok jelen 1944 őszén a Llager Heidenauban, Szenkirályszabadján és Abdán, és 2012 őszén Magyarországon. Verset olvasó magyar vagyok. A vers sorsa, és a sors drámája egy és ugyanaz. A magyar irodalomban talán egyedül Radnótinál ennyire ugyanaz. A versek mindig, mindenkor megrendítenek: Hetedik ecloga, Levél a hitveshez, Gyökér, A la recherche, Nyolcadik ecloga, Erőltetett menet, és a négy Razglednica. Az utolsó versek. A halhatatlanok. Melyekben egyszerre éljük át a költői zsenialitás katarzisát és a váteszi jövőbelátás tragédiáját. Megtestesül bennünk a vers, jelenné válik a múlt, kísértetiessé a jövő. A költészet valósággá vált.
Az irodalom alapvetően élmény. Személyesség. Számomra ráadásul az adott helyen való jelenlét a legnagyobb élmény. Ott lenni, ahol a költő élt, szeretett s meghalt. Emlékeit látni. A megélés tapasztalata avatja a művet a személyesség hitelességévé. Rossz olvasó vagyok, nem tudok modernül, kívülről olvasni. Ha bárhol leírva látom ezt a nevet: Szentkirályszabadja, – látom a falut. Látom a már nem létező repülőtéri barakkot. És ilyenkor és itt fennhangon, kántálva mondom-olvasom a verset: és akkor látom a költőt, akinek ma 68 éve befejeződött az, ami adatott neki, a lét.
Így fejeződik be a Gyökér című verse, írva, a pontos jelölés szerint: Lager Heidenau, Zagubica felett a hegyekben, 1944. VIII. 4.
Virág voltam, gyökér lettem,
súlyos, sötét föld felettem,
sorsom elvégeztetett,
fűrész sír fejem felett.
S megkezdődött, amit a földi halandó csak remélni tud. A halhatatlanság. De ő nem így akarta. És én sem akarom, hogy valaha is így legyen. Ezért vagyok itt vele és érte. Most. Magamért. Mindannyiunkért. |
Vannak könyvek, amelyeknek minden magyar család otthonában ott kellene lenniük. S amelyeket majd tovább adnak gyermekeiknek, hogy mindegyiküknek legyen belőle és így tovább, az idők végezetéig! Sokáig csak kettőt tartottam nélkülözhetetlennek. Egy Petőfi Összest, amelyből tudom, hogy magyar vagyok, s Az ember tragédiáját, amelyből tudom, hogy mindöröktől létezem.