Illúziók halálának napja |
2012-11-05 17:03:25 |
|
A hadműveletek kimenetele egy pillanatra sem volt kétséges, a második világháború győztes reguláris hadserege állt szemben néhányszáz, esetleg néhányezer szerencsétlennel, akik még egységes szervezettel vagy irányítással sem dicsekedhettek, emellett ideológiailag is meglehetősen vegyes képet mutattak. A skála a börtönből szabadult bűnözőktől és sarki kurváktól Horthy és Szálasi rendszerének bosszúvágytól elborult elméjű restaurálóin keresztül a törpe kisebbséget alkotó idealista fiatalokig terjedt, akik katonailag legfeljebb bandaharcra voltak alkalmasak. Persze egy milliós nagyváros ad alkalmat a városi gerilláskodásra, de az első nap után a csoportok vezetői és tagjaik egy része felkötötte a nyúlcipőt és farokfelcsapva rohant Nyugat felé, a szabadság édes érzése helyett vért és könnyeket hagyva maguk mögött, mögöttük, meg mint a vadludak húztak nyugat felé a gazdasági menekültek százezrei, akik egy része aztán Hegyeshalom és Nickelsdorf között átképezte magát szabadságharcosnak. Aztán harminc éven át éltek a maguk által álmodott legendákból, a befogadó országok baksisából, esetleg abból, amihez talán valóban értettek, a disznótenyésztésből. Mikor aztán Gorbacsov elrendelte a szovjet csapatok kivonulását, akkor eszükbe jutott saját mérhetetlen hősiességük és hatszor annyi hős jött vissza két féltéglával döngetve daliás mellkasukat, mint ahányan kimentek, olyan nagyívű személyes győzelmi történetekkel traktálva a nagyérdeműt, melyeknek, ha a fele is igaz, Zsukov hanyatt-homlok rohan haza Moszkvába. A polihisztor Varga Mihály ma beszédet mondott a Kiscelli Múzeumnál, ahol elmondta, hogy november 4-e a szégyen, a gyász és az árulás napja. Hát szégyenkezni éppen van miért, sajnos gyászolnivaló is akad, de ez az árulás azért kislányos túlzás. Hogy ne legyen kétségünk az árulók kilétének tekintetében, kifejtette: Meg kell emlékeznünk a Nyugat november 4-i hűtlenségéről, gyávaságáról és árulásáról is, és nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy Európa és az Egyesült Államok vezetőinek fennkölt szavai, a szabad világ nevében elhangzott kioktatásai ellenére a legnagyobb élethalál küzdelmünkben egyedül maradtunk. Illúziók, tündérmesék, másra mutogatás – ezekben verhetetlenek vagyunk. Most meg még aktuális is a Nyugat pocskondiázása, - így ér össze a demagógia a napi politikával. A Nyugat az első percben világosan megmondta, hogy érvényben lévőnek tekinti a Jaltai Egyezményt, ez pedig - akármelyik közepesen felkészült történelemtanár is kifejthette volna – azt jelentette, hogy a Szovjetunió érdekszférájába nem kívánnak beormótlankodni, kockáztatva ezzel egy esetleges világháború kirobbantását, mely pusztítóbb lett volna minden eddig ismert háborúnál. 1956 októberének túldimenzionálása nemzetközi értelemben még elfogadható volt - kis nép nagy hőstettektől álmodik - november negyedike viszont egyértelműen a politikai szűklátókörűség, katonai értelemben a mérhetetlen ostobaság következménye volt. Mai értékelésében pedig arra célozgatni, hogy kívánatos lett volna világháborút kirobbantani egy gyakorlatilag nem is funkcionáló rendszer zűrzavaros ideológiákat valló szereplőiért – több mint ostobaság, bűn a mai fiatalokkal szemben. Mondhatnám, hogy Varga Miska maradjon a pénzügyeknél, de a fene tudja, melyik a kártékonyabb opció… Úgy látszik, jöhet itt bármilyen rendszer, egyik sem képes szembenézni a valósággal, inkább belemenekül mindenféle ostoba illúzióba. Józan ésszel november negyedike előre prognosztizálható volt. Az október 30.-i vérengzés és Nagy Imre teljesen amatőr, ostoba és felelőtlen bejelentése Magyarország kilépéséről a Varsói Szerződésből november elsején még azoknak a szovjet vezetőknek a kedvét is elvette a kompromisszumoktól, akik hajlottak volna rá, az pedig, hogy elkezdték használni a rendelkezésükre álló erőt, részükről reális és szükségszerű döntés volt. Ne felejtsük, nem kellett ide behívni senkit, a szovjet elsőlépcsős alakulatok itt állomásoztak, hiszen egy bő évtizeddel voltunk csak túl a II. Világháború befejezésén és a világ nyakig ült a hidegháborúban és a szuezi válságban, - kedvenc kettesszámú összeesküvés-elméletem szerint a magyar események nem is voltak függetlenek ettől a helyzettől… Így aztán Hruscsovék rövid úton véget vetettek ennek a jellegzetesen magyar népszínműnek, mely természetesen csak ma olyan szép, matyómintás és árvalányhajas, mint ezt bemutatni igyekeznek azok, akik szeretnék megmondani, hogy milyen volt a múlt. A valóság ronda, gusztustalan és kisszerű volt. Nem volt ott akkor nemzeti egység már egy deka sem, Mindszenty fenyegette Nagy Imrét, különféle gyanús összetételű felkelőcsoportok gyilkoltak és raboltak, folyt a zabrálás, fosztogatás, Dudás és Szabó-bácsi féle zavaros alakok zsarolták a kormányt, visszaszivárogtak nyugatról a nyilasokkal elmenekült földbirtokosok, volt katonatisztek és elkezdtek volna a maguk szája íze szerint rendet csinálni. Aztán jött a csősz és hazazavart mindenkit. Hogy gyönyörű legyen a befejezés, végezetül a Szabad Európa még nekiküldte a fiatalokat a szovjet harckocsiknak, hogy ne legyen nyugta holtában sem annak, aki ezért felelős. Nagy Imre meg bejelentette rádión, hogy csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van! Mikor ez elhangzott, csapataink hálistennek a laktanyáikban maradtak, Nagy Imre meg már a jugoszláv követségen ült. Jellemző Magyarországra, a magyar mentalitásra, hogy ma hazahozták Nagy Imre bőröndjét, melyben a jugoszláv nagykövetségen az iratait tartotta, melyeket már évekkel ezelőtt visszakaptunk. Most megkaptuk az üres bőröndöt, mely igen ügyibevalóan szimbolizálja ’56 hagyatékát. Az átadáson ott lógatta nyelvét Orbán Viktor is, Jánosi Katalin – Nagy Imre unokája – társaságában. Rákosi utódja Nagy Imre utódjával együtt. Pikáns… Forrás: PuPu blogja |
November negyedike. Ezen a napon kezdték meg a szélsőjobb vérengzésébe fordult forradalom leverésére hadműveleteiket a szovjet csapatok. Aludtunk otthon, majd hajnalban nagy lánctalpcsörgésekre, autók százainak zúgására ébredtünk – megkezdte Budapest elfoglalását a szovjet hadsereg. Ahol ma a Gyáli úton a Metró van, ott akkor egy homokbánya volt, ott foglalt állást a tüzérség, mi meg a pincében.