Olvastam egy riportot Tanács István tollából a Népszabadságban, csupa pedagógusról és intézményvezetőnek látszó emberről szól, s mindannyian félnek. Nem nagyon, s főleg nem látványosan, bokor alján reszketve, sőt kifejezetten unalmasan, alig észrevehetően félnek. Arról van szó, hogy a mezőhegyesi iskolában közvetlenül a tanév megkezdése előtt az egész tantestület örömére sikerült végre egy egyetemet végzett magyartanárt találni, aki mindjárt heti 29 óra megtartását vállalta. Hétfőn annak rendje és módja szerint el is kezdte a munkát, csütörtökön aztán jelezték neki, hogy vissza az egész, mert nem hagyták jóvá a foglalkoztatását.
Hogy kik és miért nem, azt ma sem tudni pontosan, legfeljebb sejteni. A riport részletesen beszámol róla, hogy a mezőhegyesi iskola vezetősége nemhogy nem nevezhet ki tanárt, de még csak nem is nyilatkozhat a témában, sőt az igazgatóhelyettes, például, az iskolával kapcsolatban még a saját életkorát sem árulhatja el, meg van neki tiltva. Jó, a mezőhegyesi iskola csak tagintézmény, van anyaiskolája. Ám ennek az igazgatónője sem beszélhet, még arra a fölvetésre sem reflektálhat, hogy miközben hatszáz tanár és 2400 diák tartozik a keze alá, beleszólhat-e személyi döntésekbe. Az intézmény fenntartójától fél. Az intézmény megyei fenntartója viszont nem akar nyilatkozni, rendre letagadtatja magát a titkárnőjével, holott amint az egy másik titkárnő révén kiderült, minden személyi döntésre vagy ő, vagy pedig a kormánymegbízott mondja ki az áment; kettőjük kezében van az igazgatók, a tanárok és a pedellusok élete.
Mármost nem hinném, hogy mindez bárkinek is meglepetést okoz a lassan már két és fél éve folyó nemzeti együttműködés rendszerében. Hanem eközben tanítani is kellene. Ha az irányelveknek megfelelően csökkentett üzemmódban is, nem a hivatásukat magas színvonalon űző, hanem a párt és a kormány iránt lojális igazgatókkal és pedagógusokkal, de akkor is. A kérdés csak az, hogy lehet-e egyáltalán tanítani egy kafkai rendszerben úgy, hogy egy szimpla magyartanári nem-kinevezésnek sincsen nevén nevezhető gazdája, viszont mindenki fél, s már azt a választ sem meri adni, hogy kérem, én nem válaszolok. Nem dicsekvésből mondom, de diákkoromban azonnal észrevettünk minden tanári gyengeséget, elbizonytalanodást, s gonosz módon azonnal lecsaptunk rá, a világból akarván kizavarni szerencsétlent. Mit gondolnak Mezőhegyesen meg az anyaiskolában, hogy ezt a félelmet, megalázottságot nem veszik észre rajtuk a diákok? Mert, hogy a fenntartó intézmény meg a kormányhivatal vezetői meg vannak győződve róla, hogy mindennek nem megy híre a városban, a megyében, az egész országban, ám ha híre megy is, tehet a világ egy szívességet, az evidencia. Ám most pedagógusokról van szó, akikről már messziről lerí a kiszolgáltatottság, márpedig így nehéz bennük a pedagógust látni, sokkal inkább a pojácát, aki aztán szintén pojácákat fog nevelni, hiszen valahogy élni kell, tépetten, megalázva is; szinte tökéletes rendszer, s nem lehet belőle menekülni.
Amúgy a magyartanárt Bod Péternek hívják. Ikertestvére annak a Bod Tamás újságírónak, aki a riportjaiban sokat írt a Nemzeti Együttműködés Rendszerének Békés megyei fejleményeiről, többek között arról például, hogy „a kormánymegbízott nemcsak az anyósát, hanem a féltestvérét és a feleségét is jól jövedelmező állami állásba juttatta”. Az újságírót nem tudták megfogni, magyartanár testvérét viszont igen, sőt indokot is kitaláltak hozzá: úgy tanított három napot az iskolában, hogy arra nem kapott odaföntről utasítást. Igaz, ezt az indokot az anyaiskola időközben hirtelen közlékennyé vált igazgatónője találta ki a Népszabadság riporterének küldött írásos válaszában, amely nem mellesleg hemzseg a helyesírási és egyeztetési hibáktól; jobb is, hogy nem a magyartanár kezébe nyomták.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
|
Jó volna tudni, hogy miért éppen a félelemnek nincs mértékegysége, holott ma már minden mérhető, az intelligenciahányadostól kezdve a hazugság fokáig mérik a korábban mérhetetlent, de hogy valaki, netán egy közösség mennyire fél – itt már megáll a tudomány.