Kende Péter: Egy populista történelmi portréja

2012-09-24 18:17:36

Az alábbi írás a l’Histoire című francia történeti tárgyú havi folyóirat 2012. szeptemberi számában jelent meg a velem készült interjú alapján. Szövegét a Galamus szerkesztői és olvasói iránti tiszteletből maga a szerző fordította magyarra budapesti tartózkodása alkalmából. A kérdéseket a francia folyóirat főszerkesztője, Géraldine Soudri tette fel. (KP)

 Géraldine Soudri: – Magyarország jelenleg egyfajta ellenforradalmon megy át a miniszterelnök, Orbán Viktor vezetése alatt. Ki ez az Európát nyugtalanító politikus?

 Kende Péter: A magyar közélet egyik, több mint húsz éve fontos személyiségéről van szó. Orbán Viktor 25 éves korában lépett be a politikába a budapesti egyetemen végzett jogi tanulmányok után. 1989 júniusában, Nagy Imre és az ötvenhatos magyar forradalom többi mártírja ünnepélyes elföldelésekor, amely a fennálló kommunista rezsim elleni nagy tüntetéssé vált, Orbán Viktor mint e ceremónia öt szónokának egyike nagy feltűnést keltett azzal, hogy az oroszok azonnali távozását követelte.

Az eseményen egy fiatal párt, a Fidesz nevében beszélt, amelynek egyik alapítója volt. 1988-ban, indulásakor, a Fideszt néhány fiatal liberális hozta össze, akik a fennálló rezsim ellenzőinek táborához kívántak csatlakozni. A kommunista világ krízise ekkorra már erősen megtépázta ezt a rendszert, amelynek vezetői az 1956 és 1988 között Magyarország élén álló Kádár János utódai voltak, akik erőteljesen próbáltak a szovjetizmustól különbözni, hogy kibékítsék népüket és megszerezzék a Nyugat jóindulatát. A rendszer ellenzői között voltak nacionalista csoportok, különféle irányzatú demokraták és egy szociálliberális értelmiségi kör, amely később a Szabaddemokraták Szövetségében testesült meg. A Fidesz 1989-ben ez utóbbihoz állt közel, de az ellenzék más csoportjaihoz is; mint párt liberálisnak, antiklerikálisnak és antikommunistának indult, a piacgazdaságot pártolta, s nyitott volt a modern világra.

Amikor az 1990 tavaszi első szabad választások nyomán megalakuló kormány a győztes nemzeti demokrata MDF vezetésével egy nemzeti konzervatív koalíció bázisán jön létre, az Orbán vezette Fidesz a liberális ellenzékhez csatlakozik az új Országgyűlés második legfontosabb erejét képező SZDSZ oldalán. Orbán Viktor azonban elég hamar felfedezi, hogy az ország két legnagyobb politikai csoportja között, illetve a liberális balközépen nincs elég hely számára. Amikor azonban az 1994-ben sorra kerülő új választásokon a nemzeti konzervatív tábor vereséget szenved, a politikai térség így létrejövő átcsoportosulása végre alkalmat nyújt Orbánnak és pártjának, hogy jobboldali irányba lépjen tovább. Kihasználva azt a körülményt, hogy a liberális SZDSZ hajlandó koalícióra lépni a szocialistákkal, azaz az előző rendszer örököseivel, s hogy a nacionalista pártok erősen meggyengülve kerülnek ki a választásokból, a Fidesz elfoglalja a jobboldalon megnyíló üres helyet. Szakítva a korábbi években követett irányultságával, „nemzeti érzékenységű” konzervatív párttá alakul át.

Antikommunizmusát hangsúlyozva és egykori liberális szövetségeseinek „árulását” felhánytorgatva a Fidesz a Magyar Demokrata Fórum és a Kereszténydemokrata Párt maradványaihoz fordul, hogy velük együtt alkosson egy „polgári” és antimarxista koalíciót. Ebben a szellemben lát hozzá Orbán Viktor az 1998-as választások után – amelyeket megnyert –, hogy a nemzeti értékek nevében telepedjen rá az intézményekre, mi több az egész társadalomra. Úgy tesz, mint aki évtizedekre rendezkedik be.

– De aztán elveszti a 2002-es választásokat. Hogyan reagál erre?

– Teljesen fel van dúlva. Egyik nyilvános budapesti beszédében, amelyet a vereséget gyászoló sok ezer híve előtt tart, így fogalmaz: „Ne féljetek, a haza nem lehet ellenzékben.” Úgy tekint önmagára, mint aki az ország lelkét képviseli, és azt ígéri híveinek, hogy visszaszerzi a hatalmat. Egy újságírónak, aki azt kérdezi tőle, vajon nem az ő radikalizmusának volt-e köszönhető a választási vereség, ezt válaszolja: „Az ellenkezőjét gondolom, nem voltam elég radikális, s ha a következőkben újból alkalmam lesz az országot vezetni, sokkal inkább az leszek.”*

Tény, hogy az ezt követő években az ellenzékbe szorult Fidesznek sikerült fokról fokra, módszeres munkával visszahódítania a közigazgatást, az ország politikai szervezeteit és a sajtót. Orbán, aki úgy ítéli meg, hogy a választásokat a baloldali értelmiség és a balra húzó sajtó intrikálása miatt vesztette el, legközelebbi híve, a Fidesz pénzügyeit irányító Simicska segítségével hozzálát, hogy megvásárolja és jobboldal szolgálatába állítsa a sajtót. Két nagy országos napilap (a Magyar Hírlap és a Magyar Nemzet), amely addig baloldali irányzatú volt vagy a mérsékelt középhez tartozott, a Fidesz hatására radikálisan jobboldali orgánummá válik. A Fidesz 2002-ben létrehozott egy egész nap sugárzó Hír TV-t is, amelynek hangütése ugyancsak szélsőségesen jobboldali, ha nem éppen antiszemita. Orbán Viktornak és pártjának nagy szolgálatot tesznek majd ezek a tömegtájékoztatási eszközök.

A 2002-ben hivatalba lépő szociálliberális kormány két év után válságba kerül, feje, Medgyessy miniszterelnök lemondásra kényszerül. Ekkor egy új személyiség tűnik fel a baloldali térfélen: Gyurcsány Ferenc, aki korábban Medgyessy stratégiai tanácsadója volt, s 2004-ben már maga is miniszter. Gyurcsány, aki a nyolcvanas évek végén a Kommunista Ifjúsági Szövetség egyik vezetője volt, 1989-ben elhagyta a politika terepét és vállalkozóként gyümölcsöztette képességeit. A kétezres évek elején tért vissza a politikai színtérre, s kisvártatva megcélozta a szocialista párt vezetését. A párttagok mintegy népszavazásszerűen őt állítják az élre. Orbán Viktor gyanakodva néz erre az emberre, akit 1988-ban alkalma volt megismerni. Már ebben az időben, a KISZ-ről szólva, így figyelmezteti barátait: csak erre a Gyurcsányra figyeljetek, ez az egyetlen komoly ember ebben a bandában.

A Gyurcsány Ferenc vezetése alatt a 2004-ben még vesztésre álló szociálliberális koalíció 2006-ban megint megnyeri a választásokat. A választási kampány vége felé Orbán egy kétszemélyes televíziós vitában kényszerül megütközni Gyurcsánnyal, aki intellektuálisan lesöpri őt az asztalról. Orbán hosszú éveken át nem fogja tudni ezt a vereséget feldolgozni.

A 2006-tól 2010-ig tartó periódus úgy is felfogható mint a Fidesz megállás nélküli küzdelme Gyurcsány Ferenc személye ellen. Minden bajért Gyurcsány a felelős, ráadásul még ő van hatalmon, amikor 2008-ban kitör a nemzetközi pénzügyi válság. 2009-ben végül is lemondásra kényszerül, és egy szocialista színezetű szakértői kormány veszi át a helyét, hogy a 2010-es választások előtt megoldást találjon az ország gazdasági problémáira.

– Ezeket a választásokat Orbán és pártja nagy többséggel megnyeri…

– Egy kis katolikus párttal szövetségben a Fidesz ezeket a választásokat olyan többséggel nyeri meg, amelyekre azóta, hogy Magyarország áttért a parlamentáris demokráciára, még nem volt példa. A leadott szavazatok 53 százalékával a parlamenti helyek több mint kétharmadát szerzi meg. Orbán Viktor ezek után mindent megtehet, ami szándékában áll. Felfogása szerint e választásokon valóságos „forradalom” ment végbe a szavazófülkékben, amely arra hatalmazta fel őt, hogy szakítson az elmúlt évek „áruló” politikájával, amely szerinte voltaképpen „a kommunista uralmat hosszabbította meg”.

A szakítás logikájából következik az ország alkotmányának újraírása, valamint a törvények és az intézmények átformálása, hiszen ideje volt, hogy végre összhangba kerüljenek a magyar nép szellemével, amely nemzeti, keresztény és hagyománytisztelő. Olyan retorika ez, amely bármit igazolhat, sőt annak ellenkezőjét is. S főleg arra való, hogy a 2010 óta hozott intézkedések valódi értelmét elfedje, vagyis azt a kormányzati szándékot, hogy minden hatalmat a maga kezébe koncentráljon.

Ezzel kapcsolatban tudni kell, hogy a Fidesz érvényes statútumai szerint, amelyeket a 2002-es vereség után hoztak, az első számú vezető – de csakis ő – elmozdíthatatlan. A párt minden más tisztségviselőjét, a kormány tagjait is ideértve, Orbán Viktor személyesen választja ki, s tetszése szerint állíthatja más helyre vagy válthatja le. Vegyük csak egy 2010-ben megválasztott képviselő példáját. Mielőtt a jelöltlistára került, meg kellett jelennie az egyes számú vezető vidéki házában, hogy személyes vizsgálatnak vethesse őt alá. Más szóval jelöltsége attól függött, hogy Orbán Viktor személyesen zöldre váltja-e a lámpát. A Fidesz és a kormány vezetőinek kiválasztásában Orbán megkerülhetetlensége még ennél is nyilvánvalóbb.

– Szociológiailag nézve milyen támogatókra számíthat Orbán Viktor pártja?

– Nehéz ezt megmondani, hiszen a népesség minden rétegéről szó van. Választóinak többsége a középosztályhoz számítható. De hívei közé tartozik úgyszólván az egész parasztság (ideértve a vidéki lakosság állástalan részét is), továbbá a katolikusok és a protestánsok. Nagyszámú cigány is kormánytámogató, mert abból indul ki, hogy a mainál rosszabb már nem lehet a helyzete, s hogy a főveszély, amely fenyegeti, a szélsőjobb irányából jön.

– Mitől ekkora a támogatottsága?

– Orbán Viktor nagyon karizmatikus személyiség, igazi néptribun. Nélküle a Fidesz nem létezne. Világot átformáló alkat. Senki nem tudta volna úgy kihasználni Gyurcsány Ferenc gyengeségeit, mint ő, sem hozzá hasonló megszállottsággal véghezvinni Gyurcsány megbuktatását. Nemzeti populizmusa valószínűleg karizmájának is az egyik kulcsa.

– Mondhatjuk-e, hogy Orbán Viktort egy bizonyos Magyarország-ideál mozgatja? A 2011. január elsején elfogadott állampolgársági törvény, amely minden magyar felmenővel rendelkező személy számára megnyitja a magyar állampolgárságot, tekinthető-e úgy, mint egyfajta Nagy-Magyarországhoz intézett kacsintás?

– Orbán Viktort a nemzeti nagyság ideálja hatja át, márpedig a Magyarország területe kétharmadát és lakosságának felét leszakító 1919-20 évi békeszerződés véget vetett ennek a nagyságnak. De Orbán nem fontolgat területi revíziókat, hiszen egy tízmillió főnyi kis ország élén állva pontosan tudja, hogy annexiókra nem gondolhat. Ez nemcsak Európai Unió statútumaiból következik, hanem az európai országok 1945 utáni együttélésének hallgatólagos és kimondott szabályaiból is.

Orbán, miközben minden magyar politikai egyesítéséről beszél, igazában a magyar kisebbségeknek az anyaországhoz való kulturális közelítésére gondol, valamint e kisebbségek képviselői fölötti politikai befolyásra[...]**

Az Orbán-kormánynak az a gesztusa, amellyel ez utóbbiaknak a magyar állampolgárságot felkínálta, nem is egészen új: akik ezt igényelték, már korábban is megkaphatták. Mostantól kezdve azonban bátorítják őket a kettős állampolgárságra. Mindent egybevéve ez a törvény nem hoz nagy változást, értéke inkább szimbolikus. De ezek a gesztusok sok magyarra hatnak pozitívan, azokra, akik úgy érzik, hogy a kommunizmus évei alatt meg voltak fosztva attól a jogtól, hogy magyarnak érezzék magukat. Most azt látják, hogy megint büszkék lehetnek a magyarságukra, és hivatkozhatnak azokra az irodalmi és politikai nagyságokra, akiket az 1945 utáni hivatalos történetírás jobboldalinak minősített és degradált. Ezek közé tartozik Horthy kormányzó személye is.

– Mit kell tudni az antiszemitizmusról, amely a Horthy-rendszer idején Magyarországon pusztított?

– Már 1920-tól kezdve volt egy törvény, amely az egyetemeken etnikai arányszámokat határozott meg; a zsidók esetében öt százalékot. Később enyhítették e törvény szigorát. 1938-ban újabb zsidóellenes törvényhozás kezdődött, előbb vallási alapon, 1939-ben azonban már faji alapokon: nem-zsidó minősítéshez két nem-zsidó nagyszülő kellett. 1941-ben további szigorításokra került sor.

E törvényhozás célja az volt, hogy kiiktassák a zsidókat számos foglalkozási ágból, mindenekelőtt azonban a hadseregből és a közigazgatásból. Az ipari és kereskedelmi szektorban a hatás drámai volt. Ezekben ugyanis a zsidó alkalmazottak és vezetők száma nagyon magas volt, helyenként a létszám felét is elérte.

1944 márciusa után, amikor is a németek megszállták Magyarországot, a budapesti zsidóknak úgynevezett zsidóházakba kellett átköltözniök, miközben a vidéki zsidóságot gettókba zárták, majd deportálták a magyar csendőrség közreműködésével és az akkori kormány két államtitkárának felügyelete alatt. Ez a dráma hihetetlenül gyorsan következett be, és rendkívüli brutalitással ment végbe: néhány hét alatt négyszázezer magyar zsidót deportáltak Auschwitzba és más megsemmisítő táborokba.

Horthy Miklós kormányzó, akit az országot megszálló németek a helyén hagytak, hogy hatékonyabban biztosítsák a maguk számára a magyar hadsereg és közigazgatás kollaborációját, nem emelt vétót a vidéki zsidók deportálása ellen. De látva, hogy közeleg a háború vége, és engedve a Szövetségesek és a semleges országok oldaláról jövő tiltakozásoknak, lépéseket tett a fővárosi zsidók összegyűjtésének és kiirtásának megakadályozására. Az 1944 évi genocídiummal kapcsolatos magatartása mind a mai napig viták tárgyát képezi és megosztja a kommentátorokat – ha nem is a szaktörténészeket.

– Lehet-e ma azt mondani, hogy Magyarország antiszemita ország?

– Az antiszemitizmus feléledéséről ma a Jobbikkal kapcsolatban lehet beszélgetni. Kissé feledésbe merült, hogy ezt a pártot Orbán alapította 2003-ban, abból a megfontolásból, hogy szükség volna egy radikális jobboldali ifjúsági mozgalomra, amely azonban nem olyan szélsőséges, mint az 1992-ben Csurka István által alapított MIÉP. Vona Gáborban találta meg ennek a mozgalomnak a lehetséges vezetőjét. A Jobbik azonban a későbbiekben emancipálódott magától a Fidesztől. 2009-ben első ízben lépett fel az európai választásokon, és a Magyarország számára biztosított húsz hely közül kettőt mindjárt meg is szerzett. Egy évvel később, az országos választásokon a leadott szavazatok tizenöt százalékával a budapesti Parlament harmadik pártja lett. Jelenleg a Fidesz legveszélyesebb vetélytársa.

A Jobbik ugyanis erősen antiszemita. Ez az üzleti profilja, miközben a Fideszben az antiszemitizmus nincs engedélyezve – ámbár sokak gyanúja szerint teljesen elutasítva sincs. A Jobbik a cigányok ügyében is szörnyű hangot üt meg: ha az országban nincsen rend sem biztonság, ez a cigányoknak köszönhető, mondják. A Magyar Gárda mögött is ez a párt áll; ez olyan paramilitáris szervezet, amely kis falvakban szokott felvonulni. Jelenleg azonban Magyarországon az antiszemitizmus megáll a verbális agresszió határán.

– Melyek a magyar demokráciát fenyegető legfontosabb veszélyek?

– Orbán Viktor az intézmények olyan átalakításán dolgozik, amely mindennemű ellenállást lehetetlenítene vagy hatástalanítana. Így például 2010-ben, amikor a kormány a bankok nyereségét 98 százalékos adóval sújtotta, és az Alkotmánybíróság ez ellen vétót emelt, a Fidesz által kézben tartott Országgyűlés gyorsan egy olyan törvényt szavazott meg, amely az Alkotmánybíróságot az állami költségvetés dolgait illetően minden hatáskörétől megfosztotta. Kompetencia hiányában az AB már nem tehetett semmit, amikor az Országgyűlés a szóban forgó adókivetést újból megszavazta.

Veszélyben van az ellenzéki sajtó is, még ha jelenleg teljesen szabadon fejezheti is ki magát. A fenyegetés pénzügyi síkon jelentkezik, nevezetesen a hirdetési bevételek oldalán. A nagyvállalatok úgy látják, hogy ha igényt tartanak állami vagy más közületi megrendelésekre, nem tesz nekik jót a szocialista vagy liberális irányzatú sajtóorgánumokban hirdetni. Ennélfogva 2010 óta az ellenzéki sajtóban drámaian csökkent a fizetett reklámok száma.

– Lehet-e azt mondani, amit Kertész Imre, hogy Magyarország mindig a történelem rossz oldalán állt? Tényleg van egy ilyen magyar kivételesség?

– Mint a történelmi szociológia művelője, Kertésznek ezt a megállapítását nem tudom aláírni. Az viszont igaz, hogy Magyarország megint rossz korszakba került, amely mély nyomokat fog hagyni az emberek mentalitásában. Orbán Viktor rendszere a konformitás és a szolgalelkűség olyan reakcióit váltotta ki, amelyekről azt lehetett volna gondolni, hogy az 1989 utáni változásokkal, majd az Európába való belépéssel és a határok megnyílásával végleg eltűntek. Ezeknek a károknak a helyrehozása sok időt fog követelni, talán évtizedeket is.

A dolgok mai állásában természetesen a kommunizmus hosszú uralmának is van valami része. Ideológiai dominanciája túl hosszú ideig gátolta az országot abban, hogy reálisan nézzen szembe 1919 és 1989 közti történetével. A magyarokat e történet kritikus és elfogulatlan szemlélésében hol az gátolja, hogy személyes szerepük volt a kommunista rendszerben, hol meg az antikommunista megszállottság, amely nem akar tudni a II. világháborúban elkövetett magyar bűnökről. Nekem egyébként úgy tűnik, hogy ilyesfajta problémák Közép- és Kelet-Európa úgyszólván valamennyi népénél jelentkeznek.

Napjainkban azonban a magyar nehézségeket még súlyosbítják Orbánék gazdaságpolitikai baklövései. Némi naivitással ugyanis azzal indultak, hogy az Európai Unióval nagyobb költségvetési hiányt fogadtathatnak el, mint amit az előző kormánytól megörököltek. Amikor ezt Brüsszel elutasította, sürgősen más forrásokat kellett találniuk választási ígéreteik teljesítésére, valamint az egykulcsos adók következményeinek ellensúlyozására. Az ekkor improvizált lépések – például a magánbiztosító kasszák konfiskálása – a gazdasági szereplők legtöbbjét kedvezőtlenül érintették, egyszersmind rossz hírbe hozták őket a külföld előtt.

S mindezt még súlyosbította az a zavaros diskurzus, amellyel az elsőszámú vezető a Magyarország és Európa közti kapcsolatok alakulását kísérte; félelmet keltett és a külföldi tőkék elvándorlását indította el. Ezen a ponton azonban megállok, mert nem tartom magamat illetékesnek a gazdaságpolitika kérdéseiben, sem eléggé tájékozottnak a magyar vezetők ez irányú újabb és újabb színeváltozásait illetően.

* A fenti kijelentést, amely nem szó szerinti, hanem értelem szerinti idézet, abból a beszélgetésből vettem, amelyet Orbán Viktor az életrajzát éppen befejező Debreczeni Józseffel folytatott 2002-ben. (A szerző-fordító megjegyzése a magyar közönség számára.)

** Az interjúban ezt egy felsorolás követi a határon túli magyar kisebbségek lélekszámáról.

Forrás. Galamus.hu

Vissza...