Bruck András: Miben bízik a baloldal?

2012-08-29 19:43:29

Valamiképp minden veszteség érthetetlen. Nem lehet felkészülni rá. Meghal valaki, akit szerettél, elvesztettél egy tárgyat, amihez ragaszkodtál – a lelked mélyén nem érted, miért történt ez veled. Azt kérdezed magadtól, megelőzhetted volna-e a bajt, nem kellett volna-e többet tenned.

Talán lelkiismeret-furdalásod is van. Bármi felkerülhet a veszteséglistádra: szülő, barát, valaki, akit személyesen nem is ismertél, csak nagyra tartottál, egy állat, aki esténként várt rád – vagy, mint most, egy ország.

Ezt nem láttuk, nem láthattuk előre. A történelem hosszú, bármi megtörténhet, de azt nem feltételeztük, hogy a magyar állam még a mi életünkben ismét ellenünk fordulhat. És most itt állunk szinte teljesen védtelenül. A modern parlamenti demokráciák ezernyi eszközzel rendelkeznek a mindig elszabadulni kész állam féken tartására, de nálunk valamennyi csődöt mondott. Magyarország egy olyan repülőgép, amelynek egyszerre estek ki a kerekei, tört le a szárnya és fogyott ki belőle az üzemanyag. Nincs hatékony sajtónk, nincs az esküjéhez hű parlamentünk, nincs gerinces alkotmánybíróságunk, nincsenek százezreket utcára szólítani képes szakszervezeteink, nincs csak a tények előtt meghajló köztársasági elnökünk, nincsenek radikális, az igazságért kiállni hajlandó fiatal tömegeink – nincs semmink az állam bénító hatalmával szemben. Még parittyánk sincs, mint Dávidnak volt Góliát ellen. És a legtöbbünknek már reménye sincs. Így most alighanem a leggyakoribb érzés, ami ott motoszkál a fejekben: a hitetlenkedés és értetlenség: hogyan történhetett ez meg? A gyötrő kérdés: mi lesz velünk, ha az eddig ismert leghatékonyabb, legtöbb embernek jólétet, előrejutást nyújtó társadalmi rendszerbe belebukunk? Senki más Európában, egyedül mi, magyarok.  

Jóllehet, találkozásunk a liberális demokráciával enyhén szólva nem nevezhető egyértelmű sikernek, de egyértelmű kudarcnak sem. Az most következett be azzal, hogy Magyarország letért arról az útról, amelyről más nemzetek már bebizonyították, hogyha kissé göröngyös is, ha az elmúlt néhány év kicsit nehéz volt is, de érdemes végigjárni. Mert az út végén nyolcvan évesen is fitt nyugdíjasok, kisvárosokban is elegendő orvosi személyzet, udvarias, a mi ügyeinket intéző tisztviselők, pezsgő szellemi és kulturális élet, egymást a különbözőségükben is elviselő és tisztelő fiatalok sorakoznak. De a mi csupán négy évre megválasztott miniszterelnökünk mégis úgy határozott, hogy négy évtized diktatúra után a nemzetet úgy újabb negyven évre kivezeti az európai történelem főáramából, hogy aztán – képletesen – letáboroztassa valami belső-ázsiai posvány partján. Ami történik velünk, az felfoghatatlan. A miniszterelnök tényleg úgy gondolja, ez lesz jó az országnak? Minszk és Baku? A kommunista Kína? Kétlem, hogy ő maga őszintén hinne a keleti szél felhajtó erejében. Akkor viszont miben hisz, ha a nyugati széltől meg láthatóan minden haja szála az égnek áll? És miért gondolja, hogy joga van elvenni a magyaroktól azt, amire oly sokáig vártak? Talán vátesz? Az európai történelem folyamatainak elmélyült tanulmányozója, rendkívüli képességekkel megáldott szociáldiagnoszta? Tényleg rájött volna, hogy az európai civilizáció éppen ebben a négy évben fog a fejünkre zuhanni? Hogy vége Beethovennek és a Bibliának? Mondani se kell, a jobboldali média máris olyan lelkesen beszél a „keleti nyitásról”, mintha ők mindig is Levédiába vágytak volna vissza.

A következmények drámaiak: a jogok és javak bősége helyett ismét jogfosztottság és az azzal törvényszerűen együtt járó nélkülözés fenyeget bennünket. Már most is több a hajléktalan, mint a kapualj, több a biztonsági őr, mint az orvos. Az egész annyira rémisztő, hogy a magyarok többsége inkább félrenéz, igyekszik nem gondolni rá, milyen sorsot szánnak neki vezetői. Nehéz megrendülés nélkül figyelni a defetizmust, amellyel jövőjüket – családjuk, gyerekeik jövőjét a rossz szándékúvá, rosszhiszeművé fordult állam kezébe helyezik.

Valóban nem láthattuk, mi fog történni? Hiszen Orbán Viktor előre szólt, csak nem vettük komolyan a figyelmeztetését. Még akkor sem hittünk neki, amikor a kórházak, iskolák, közintézmények falára szépen bekeretezve kirakatta, hogy nekiáll újra rendszert váltani, mert amit eddig annak hittünk és neveztünk, az szerinte nem rendszerváltás volt, valami más. Nem vettük őt komolyan, és ez nagyon sokba fog kerülni nekünk. Egy izgága ember elkent egy kaszinótojást a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat egyik kiakasztott példányán – ez volt a legtöbb, amit a magyar társadalom hajlandó volt önvédelemként megtenni. Pedig azzal a gyomorforgató szöveggel a közintézmények falán, húsz évünket vette el a miniszterelnök! Csak legalább egyetlen egyszer mondta volna a húsz év alatt, hogy az egypártrendszer bukását, a szabad választásokat nem tartja rendszerváltásnak. Hogy nem tartja rendszerváltásnak, hogy belőle is egy szabad ország miniszterelnöke lehetett. Éppenséggel mindig pontosan az ellenkezőjét mondta. Még 2009 nyarán, egy brit lapnak, a Guardiannek is alapvetően sikeres rendszerváltásról beszélt.

Egy évvel később viszont már sikertelennek nevezte, és azonnal neki is állt „rendszert váltani”. S az országátalakító düh azóta sem csillapodik. Továbbra sem telik el hét az életünket valamiképp hátrányosan érintő új törvények, intézkedések nélkül. Magyarországon ma minden változás az államot szolgálja, minden az állam érdekében történik. Az állam meg tudja, miként éljen egyre növekvő hatalmával. Semmi nem lett könnyebb, egyszerűbb – egyedül jogaink akadályozása. Visszatekintve, jól látszik, hogy ez az egész miként állt össze abroncsként ránk szoruló rendszerré. Ahogy a magyar társadalom felszabdalásának szándéka Orbán Viktornak a Testnevelési Egyetemen éppen tíz éve mondott választási beszédével vált nyilvánvalóvá, úgy a jogrend szándékos aláásásának, az állam lumpenizálódásának kezdete is meglehetős pontossággal megragadható.

Minden egy látszólag jelentéktelen eseménnyel kezdődött: Stumpf István alkotmánybíróvá jelölésével, csupán hetekkel a második Orbán kormány megalakulása után. Az azóta történtek fényében talán valóban apróság volt, hogy Stumpfot szakmai múltja nem tette volna alkalmassá a jelölésre. A baloldali lapok tiltakoztak, a jobboldalnak bárki, Hasfelmetsző Jack is megfelelt volna, ha Orbán jelöli, az alkotmánybírákról pedig 2008, a szociális népszavazás óta sejteni lehetett, hogy ezúttal sem fogják az alkotmányos rend védelmével bepiszkítani a kezüket. Viszont, ha valahol, az ELTE jogi karán biztosan tudták, hogy a demokrácia jogrendjén a legkisebb lyuk se üthető az egész rendszer veszélyeztetése nélkül. Ha a kar oktatói és a diákok közösen bejelentik, hogy addig nincs tanítás, amíg Stumpf vagy a kormány nem áll el a törvénytelen jelöléstől, talán sok minden másképp alakult volna. De sem a jeles jogtudósoknak, sem tanítványaiknak: leendő bíráknak, ügyvédeknek, ügyészeknek, a demokrácia egy-egy tartópillérének, nem volt kedve küzdeni hivatása becsületéért. Pedig példát és mintát mutatva a jogos szembeszegülésből, talán sok későbbi bajtól menthették volna meg az országot. Így viszont Stumpfból alkotmánybíró lett, és többé nem volt megállás: mint hangyák a leveleket, reggelente úgy cipelték szorgos kormánypárti képviselők a parlamentbe az átírandó törvényeket. Néhány hónappal később pedig a magyar kormányt és a maffiát már csak az különböztette meg egymástól, hogy az utóbbinak nincs módja a törvények átírásával jogszerűvé tenni az akaratát.

Itt tartunk most. Nem tudom, a jobboldal tényleg ezt akarta-e, tetszik-e neki, amit lát, ha pedig netán nem, akkor – tisztelet a néhány kivételnek – miért hallgat. Azt viszont tudom, hogy a baloldalnak még mindig nehezére esik elhinnie, amit lát. Vagy inkább nem meri elhinni. A baloldali szavazók elborzadva figyelik, mi történik az országban, de közben hinni akarják, hogy azok, akik gazdaságot, társadalmat egyként gúzsba kötő törvényeikkel évtizedes kormányzásra próbálnak berendezkedni, alapjában véve jó szándékú emberek. És félnek feltenni maguknak a kérdést, lehet-e jó szándékkal: kapkodva, szinte titokban, az éj leple alatt, a nemzet egészét kizárva megírni az ország alkotmányát? Lehet-e egy többpárti demokráciában jó szándékkal egyetlen pártnak mindenhova egyedül beülnie? Lehet-e jó szándékkal S. Pálból köztársasági elnököt csinálni? Fékből motort? Lehet jó szándékkal kihúzni a köztársaság megjelölést az ország neve után? Bécsben a magyar baloldal szétzúzásával dicsekedni? Tíz százalék életszínvonalát a másik kilencven rovására folyamatosan növelni? A vérben, mocsokban végződött Horthy korszakot dicsőíteni? Lehet-e jó szándékkal egyetlen magyar cégnek odaadni csaknem minden állami megrendelést, kiszorítva magyar vállalkozók ezreit, ekképp tönkretéve őket – és magát Magyarországot? Hát tényleg létezik ennyi jó szándék a világon?

Az Orbán-féle rendszerváltás hullámai éppen akkor érték a magyar társadalmat, amikor annak legprogresszívebb, a modernizálásra leginkább hajlandó része még mindig traumatizált állapotban van. A baloldal a mai napig nem tért magához választási kudarcából. Megrázta a vereség mértéke, és megalázta miniszterelnökeinek vesszőfutása, különösképp Gyurcsány Ferenc tragikomikus bukása, s végül utódja megtalálásának rémes komédiája. A baloldal még mindig olyan félénken, gyámoltalanul viselkedik, mintha maga is elhinné Orbán Viktornak, hogy rászolgált a büntetésre, és megérdemli, hogy „kihaljon.” Pedig semmi oka bűntudatra. A négy évtized diktatúrát nem a magyar baloldal szabadította az országra, hanem egy tankokon érkező nagyhatalom, huszonötmillió halottal alátámasztott bosszúvággyal és világforradalmi ambíciókkal. A magyar baloldal azonban a szovjet érdekszférába beszorult országok közül talán a legtöbbet hozta ki az igencsak szűkre szabott lehetőségekből. A Fidesz egyik-másik, pártmunkáscsaládból származó vezetője akár pár elismerő szót is mondhatna a sok Zsiguliért, hétvégi telekért, a keleti blokkban csöppet sem általános gazdasági és kulturális mozgásszabadságért. De a magyar nép két legnagyobb tragédiája, Trianon és Auschwitz sem a baloldal bűne, miként a százezer doni halott sem. Demokratikus baloldali vezető mégsem mondta soha, hogy a jobboldal mindig ráront a nemzetére. És most sem mondja, jóllehet a jobboldal irányította ország ismét pusztul, a távolság közte és a többi európai nemzet között egyre nő.

Való igaz, a baloldalnak nem könnyű megemésztenie nyolc évi kormányzása súlyos hibáit. Bár mentséget éppenséggel találhat magának az ellenzéki szembenállás abnormális szenvedélyességében, hazafiatlan felperzselt föld taktikájában; akár arra is hivatkozhat, hogy Orbánnak, aki az ország súlyos eladósodását okozó rossz döntéseket egytől egyig megszavazta, nincs sok joga a kritikára, de a felelősség oroszlánrésze akkor is a két baloldali kormányé: Medgyessy Péteré és Gyurcsány Ferencé. Végül is egyikük keze sem volt megkötve, a parlamenti többség birtokában minden lényeges kérdésben szabadon dönthették el, mit tesznek és mit nem.

A bukásnak azért van legalább egy pozitívuma. Kiderült, hogy míg Orbán ezer kudarca, és az ország gyorsan romló állapota ellenére továbbra is képes úgy másfélmillió embert a bűvkörében tartani, a mai magyar baloldalból már hiányzik a vezér iránti infantilis rajongás. A Demokratikus Koalíció népszerűtlensége arra utal, hogy Gyurcsány Ferenc elvesztette vonzerejét; úgy tűnik, a vele szerzett keserű tapasztalatok még csodálóit is óvatosságra intik. Alighanem elsiette a visszatérést. A jelek szerint a sebek, amiket pártjának, a baloldalnak és magának okozott, még csak nála hegedtek be.

A baloldal tehát túl van egy nagy és sokak számára fájdalmas kiábránduláson, de még adós egy másik felismeréssel. Azt ugyan világosan látja, milyen károkat okoz a kormány, érzékeli az országot egyre mélyebbre lehúzó örvény erejét, mégis rendületlenül hisz a magyar demokrácia jövőjében. Még mindig hajlamos feltételezni, hogy a kormány valójában jót akar. Hogy enyhítse aggodalmát, úton-útfélen arról beszél, hogy a Fidesz hívei és parlamenti képviselői között is biztosan sok a demokratikus érzelmű ember. Lehet, s talán egyszer majd négy-ötnél többen is megmutatják magukat, azonban a kormánypárt szándékaival kapcsolatos optimizmus teljességgel alaptalan.

A Fidesz 1998 óta egyetlen, megszakítatlanul lefelé tartó pályán mozog. Közben folyamatosan durvult a nyelve, az ideológiája, a kormányzati módszerei, s ma már Horthynál, a bírói határozatokkal való nyílt szembeszegülésnél és a szabad választások egyre vészjóslóbb korlátozásánál, manipulálásánál tart. Ez már a diktatúra előszobája. Miért gondolja bárki is, hogy innen nincs tovább lefelé? Hogy az előszobából nem nyílik újabb ajtó? Hány határnak és tabunak kell még ledőlnie ahhoz, hogy a baloldal elhiggye, amit lát? Miben bízik? Csak nem Orbán Viktorban? Az egész magyar közélet, a baloldal is kórosan érzelmes: olyan nosztalgiával emlegetik még mindig a miniszterelnök liberális múltját, mint egy csalódott nő kedvese eltávolodását: Istenem, pedig milyen figyelmes volt! Hát tényleg nem látják, hogy a Fidesz már jobban hasonlít az egykori, magát nemzeti radikálisként meghatározó, izzón Nyugat- és demokráciaellenes MIÉP-re, mint akár csak tíz évvel ezelőtti önmagára? Nem látják, hogy a Fidesz és a Miépnél is vadabb Jobbik között is lassan már csak annyi a különbség, hogy az előbbinek már nem is lehet zsidó származású tagja, az utóbbinak meg még igen?

A magyar baloldal hiábavaló reménykedését egyébként tökéletesen leírta már egy fiatal német – még 1939-ben. Sebastian Haffner beszámolójából – Egy német története. Emlékeim (1914-1933) – kiderül, hogy a németek is azt hitték, amit most az Orbán-rendszert ellenző magyarok, hogy a terjedő őrület egy ponton túl nem folytatódik. Hogy egyszerűen nem folytatódhat. Ők is kristálytiszta logikával vezették le, hogy miért nem lehet több törvényszegés, jogcsorbítás, betiltás, bezárás, elbocsátás, koncepciós per. Ezek a tisztességes németek az állam egyvégtében erősödő elnyomásának minden újabb állomásához érkezve azt hitték, hogy most már biztosan vége, nem lesz több állomás. Egyre csak remélték, várták a hatalom kijózanodását – és ők is mindig csalódtak. Ami igazán meghökkentő, hogy a két korszak és a két rendszer összes lényeges különbsége ellenére milyen sok az azonosság. Pedig a mienk állítólag még mindig egy demokratikus jogállam – legalábbis az illetékesek szerint – míg amabból egy évtized alatt tömeggyilkos diktatúra vált. Nem, Magyarország többé nem demokratikus jogállam, hanem rom. És ha a magyar társadalom továbbra is csak bámul maga elé, akkor ez a rom be is fogja temetni.

Az eseményeket befolyásolni képtelen baloldaliak tehetetlenségükben azt az egyetlen dolgot csinálják, amit tudnak: örökké kérdeznek. És mindig ugyanazt: miért teszi Orbán ezt, miért teszi Orbán azt? Miért jó neki, ha a fél világgal összevész? Miért packázik az IMF-fel, amikor azzal százmilliárdokat dob ki az ablakon? Miért becsmérli az EU vezetőit? Én magam is szenvedtem ettől, én is több időt töltöttem gondolatban Orbán Viktorral, mint a kisfiammal, többet elmélkedtem cselekedetei indítékain, mint a gyerek kérdésein. Miért gáncsolta el a reformokat? Miért akadályozott meg sok ezer család számára fontos beruházásokat? Miért nem csapott már rég szét az Esztergomot feldúló fideszes képviselők között? Hiába, nehéz lemondani még erről a miértről is, amikor egy-egy miniszterelnöki tett vagy szó oly nyilvánvalóan ellentmond a józan észnek, és sokszor az igazságnak is. De már nem kérdezek. Már tudom, mit miért csinál a miniszterelnökünk. Azt is tudom, miért ver éket a külhoni magyarok közé. Csak. Mert mindez egy tébolyult kényszerpálya logikus következménye. Tőről metszett bolsevik mentalitás. A falurombolás, az imperializmus elleni harc, a padlássöprés édestestvére. Nincs rajta mit megérteni. Túl kell élni.

Való igaz, sokkal egyszerűbb Orbán Viktor híveinek. Éppenséggel ők is feltehetnék ezeket a kérdéseket, de ők nem foglalkoznak ilyesmivel. Pedig az ő gyerekeikből se lesznek már jogászok, bölcsészek, közgazdászok, ők is bliccelnek a villamoson, mert nincs háromszáz forintjuk két megállóra, ők sem utaznak többet magyar repülőgépen, az ő utcájukban is bezárt a zeneiskola vagy a könyvtár, ők sem töltenek benzint a kocsijukba, az ő életüket is járulékká, adóvá, illetékké alakították át, a kórházban ők is hiába csöngetnek nővérért, az ő konyhaasztalukon is plafonig érnek a kifizetetlen számlák. Mégsem kérdeznek semmit. Minek? Ők nem itt élnek közöttünk, az ő horizontjuk sokkalta tágasabb. Ha egyszer nekik egy már nem létező ország kell, akkor miért érdekelné őket, hogy mi történik a létezővel? Nem mindegy, épül-e kaszinó Sukorón, amikor Kassa már nem a mienk? Felidézném múltkori írásom egy mondatát attól a bizonyos tanárnőtől: Kit érdekel a gazdaság? Csak az a fontos, hogy a mieink legyenek! És talán tényleg ez a titka ennek az egész őrületnek. A jobboldal főideológusaihoz persze ömlik a pénz, de az egyszerű jobboldalinak, úgy tűnik, valóban elég egy ábránd. Legyen a baloldal nagyvonalú. Nekik nem volt elég a kommunizmus ábrándja? Ők már szerencsére leszámoltak vele, most ki kell várni, amíg a jobboldal is leszámol a sajátjával. Addig viszont Magyarországon nem lesz semmi. Addig itt nem lehet normálisan élni.

A baloldaliak szívében és fejében az ország egy, ezért őszintén várják és vágyják, hogy mindannyiunk életébe visszatérjen a normalitás, befejeződjön az Orbán által 1998-ban kirobbantott hideg polgárháború. A baloldaliak szeretnék folytatni a politika miatt megszakadt, elhidegült barátságokat, szeretnék, ha a családi asztalnál a békesség érdekében nem kéne bizonyos témákat nagy ívben kerülni. Azonban ez a vágyuk nem fog egyhamar teljesülni. Számtalan okból, például azért, mert változatlan hévvel folytatódni fog a „kommunisták elleni” harc. Orbán semmi mást nem tud adni nekik, csak azt, hogy hősök voltak, most meg tiszták és jó magyarok. Ezt elég olcsón megússza, de működik, akár a zsidók nélküli antiszemitizmus.

Amikor ez a bizonyos tanárnő a Malév felszámolásának napján a Facebookon ezt a beírást tette: Hál’ isten, megszűnt az utolsó kommunista fészek, rádöbbentem, hogy az őrület már a csontjainkat rágja. Nekem, a „hazaáruló liberálisnak” fájt, hogy szobám ablakából nem látom többet a Ferihegy felé tartó, kékorrú Malév gépeket, a híradóban együttérzéssel néztem az egyenruháikkal, gurulós bőröndjeikkel hazafelé kullogó, kisírt szemű utaskísérőket, de a tanárnő, akit én a magyar jobboldal, és az autentikus Fidesz-érzület megtestesítőjének tartok, abban is megtalálta a jót, hogy a „nemzet miniszterelnöke” kitekerte a nemzeti légitársaság nyakát. És még csak elnézést se kért érte tőlük.

Azóta is azon töprengek, mire viheti egy ország, amelyben a politikai közösség egy tekintélyes része egy hallucináció és egy hazugság foglya. Akar valamit, ami nincs, és harcol valami ellen, ami szintén nincs. De legalább antikommunistának valódiak lennének! Akkor már régen szobrot állítottak volna Demszkynek, Rajknak, az egész egykori demokratikus ellenzéknek. Az ő harcukat a diktatúra ellen százezer oldalnyi dokumentum bizonyítja. És Orbán antikommunistáiét? A titkosrendőrök elől menekülő fiatal Kőszeg Ferenc ikonikus fotója többet mond el erről az igazságról akárhány, akárhánymilliós nagygyűlésnél. De a magyar jobboldal a demokratikus baloldal történetét is ellopta; átírta, hogy nyugodtan hazudhasson magának egy, éppen az ő hazugságaik miatt élhetetlenné vált hazát. Nem nagy elégtétel, hogy most már ők is félnek és szenvednek benne.

Mert a magyar nép szenved, és ennek egyetlen oka van: a lelke mélyén mindenki érzi, hogy nem vagyunk nyugati ország. Érezzük, hogy nem tudunk megfelelni a nyugati életnívóhoz, életstílushoz szükséges követelményeknek. Elég ránézni egy külföldire. A modorunk, a viselkedésünk, a teljesítményünk nem nyugati. Az ötven-száz évvel ezelőtti hazaostorozó szövegek nem véletlenül olyan aktuálisak, mintha ma íródtak volna. A magyarok jó része úgy öltözik, mintha éppen a kőbányából jött volna. Fiatalon halunk meg és jóformán mindenféle ártalomban, ami tönkretehet egy embert, egy országot, ott vagyunk a dobogón. Hogy honnan tudom? A maga területén sok-sok éve az összes szakember ezt mondja, én meg összeadtam, amiket hallottam. És éppen ezért vagyunk kénytelenek Nyugaton maradni, felnőni hozzá, máskülönben a sorsunk a következő száz évben is ugyanez lesz.

Na és az talán nem magyar sors, hogy az én embereim Márai és Bibó, az egykori Bibó kollégistáké pedig Wass és Nyírő? És az, hogy a magyar miniszterelnök, a magyar parlament elnöke, a magyar köztársasági elnök és a minden pénzt elnyelő Közgép tulajdonosa szobatársak voltak a Bibó kollégiumban? Egy horrorkönyv-író nem találhat ki ilyet. Ugyan, mit taníthattak ebben a kollégiumban!? Ma már látszik, végzetesnek bizonyult, hogy a hazai politika elit egy része – történetesen éppen a legagresszívabb – az egyetemi padokból azonnal a parlament padjaiba került. Így nem volt módjuk civil körülmények között felnőtté válniuk, valódi emberi helyzetekben eltanulniuk az élni és élni hagyni nyugati elvét. És ma, már ötven körül, sokgyerekes családapaként, kenetteljes szavakba burkolózva, tekintélyes arcot vágva is többnyire maradtak éretlen személyiségek. Pedig még egy elefántcsordát is egy tapasztalt, bölcs hím vezet.

Forrás: Élet és Irodalom

 

Vissza...