Demokraták koalíciójának esélye Magyarországon

2012-08-23 16:08:07

A diktátor már megbukott, csak még nem tudja. A diktátor – országa, népe, nemzete ellen – politikai és gazdasági kártevéseket követett el. Felelősségre vonását egyre hangosabban követeli a nép. Nem mindenki akarja, de úgy lesz. Emlékezete a történelem szemétdombjára kerül, mielőtt elfelejtjük. Törvényszerű. Ma még itt van, s hogy ne legyen, demokratáknak – polgári és szociáldemokratáknak – akad ez ügyben egy s más tennivalója.

Kik a demokraták? Megmondaná valaki, mi is az a demokrácia? És a diktátor? Voltaire zseniális aforizmája jut eszembe: „Ha az emberek szabatosan meghatároznák azokat a szavakat, amelyeket használnak, kevesebb vita volna; nem egy országot dúltak fel félreértések miatt”. Hozzátehetjük: döntéseinkhez pontos fogalmak, információk kellenek, hacsak nem „megérzésekre”, tévismeretekre akarunk támaszkodni; azaz a mindenkori döntés döntő tényezőjének megválasztása a kérdés mélyreható vizsgálatát teszi szükségessé. Napjaink kérdése: a jogállamot lebontó pártvezér-diktátor és pártja leváltásáért kik, mit és hogyan tehetnek?

A demokraták tehetnek – a demokráciáért. A demokrácia – modern értelme szerint – az a jogegyenlőségen alapuló politikai berendezkedés, melyben a közhatalom a népé: a választópolgárok által megválasztott képviselők parlamentje gyakorolja jogállami formában a közhatalmat – a független igazságszolgáltatás közreműködésével – a kormány végrehajtó hatalmának legfontosabb ellensúlyaként.

A demokraták – a demokrácia hívei, követői, fenntartói – kétfélék: polgári és szociáldemokraták. Közöttük eszmei választóvonal a kapital (a tőke) vagy a society (a társadalom) világának elsődlegessége, ki mit gondol, vall erről. (Mint egykor a nagy francia forradalomban – és azóta is – a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméinek elsődlegessége ügyében.) Eme társadalom- és gazdaságpolitikai eszmeáramlatok – a mozgás irány szerinti általános formái (progresszió, regresszió, fejlődés, visszafejlődés, irreverzibilis változás, ismétlődés és körforgás) állapotváltozása miatt – koronként módosulásoknak kitettek. Mindkettő „csupán” pragmatikus elv, praxis és gyakorlat; nem szemben állnak, hanem kiegészítik egymást – mutat rá Vitányi Iván (a modern szociáldemokrácia legjelentősebb hazai teoretikusa Új brosúra a szociáldemokráciáról c. dolgozatában; Mozgó Világ, 2012/3.sz.5.old.)

Választék tehát van. A polgári demokraták is többfélék: liberális (szabadelvű) demokraták, konzervatívok, kereszténydemokraták, zöldek, stb. Nézzük például a liberalizmus eszmerendszerét; az egyén szabadságának elvéből hajtott ki. A felvilágosodás korában szökkent szárba, de már Marcus Aurelius az ókorban szólt (Elmélkedések c. művében) a jogegyenlőségre épített államról, ahol az alattvalók szabadsága mindenek fölött való, amelyet az egyenlő bánásmód és a szólásszabadság elve alapján kormányoznak. A liberális demokraták végül is a szabad piac, szabadkereskedelem, a magántulajdonra épült társadalom és állam híveivé magasztosodtak. Máig fontos értékeik: az emberi szabadságjogok (a kényszerektől mentes egyéni szabadság), s a jogállam kormányzásának átláthatósága. Vallják: az öntörvényei szerint növekvő gazdasághoz öngondoskodó polgárok közösségeire van szükség. (Magyarországon – az SzDSz szertezilálódása óta – önálló liberális politikai párt nem működik.)

Ehhez képest a kereszténydemokrácia (konzervatívok) értékelvei csak később foglalták el európai magaslataikat. Történetük a XX. században jutott aranykorába, az új világrend kialakítása kapcsán. Az európai egység megálmodói, alapító atyái – Krizmanics József: Kereszténydemokrácia Nyugat-Európában c. írása szerint (Kereszténydemokrácia III.évf. 3.sz., 2003.május) – szinte mind kereszténydemokraták voltak. Hirdetik: a vallás társadalmi szükséglet, a demokrácia ugyancsak – a közösségek (a család) védelmében. Képviselik a szabadságjogokat (akár a liberálisok), a rend- és értékalapú hagyománytiszteletet, a nemzetek feletti autoritást, a nemzetközi együttműködés elvét, sőt a túlzott társadalmi egyenlőtlenségek ellen is fellépnek. (A liberálisokkal ellentétben akár állami beavatkozás eszközével védik a dolgozó ember érdekeit.) A fasiszta pártoktól magukat mindenkor távol tartották (Franciaországban részt vettek az antifasiszta ellenállásban).

Ezek után ki-ki összevetheti eme liberális és kereszténydemokrata eszmerendszerek elveinek, értékeinek tiszteletét, képviseletét a magyar miniszterelnök és pártja tetteivel. Minden nyílt eszű, tényszerűen gondolkodó, bármilyen hitű, vallású, elvű magyar állampolgárnak egyszerű belátnia: a kormányfő mindezek ellen cselekszik; szembefordult a magyar nemzeti progresszió sokévszázados törekvéseivel, a nemzet alapvető érdekeivel, demokráciánk vívmányaival. Kezdetben ugyan liberálisnak hazudta magát, mihelyt azonban hatalmi törekvései, érdekei mást kívántak, a liberalizmust hátba döfte: átállt pártjával együtt a kereszténydemokrata elveket valló, konzervatív értékeket felvonultató európai párt-csoportok (a Néppárt) oldalára. Valóban konzervatív lenne? Az európai egységért tesz? Ellenkezőleg: gátlástalanul ócsárolja és bomlasztja. Parlamenti erőfölénye birtokában kormánya szabadságjogokat korlátozó törvényeket fogadtatott el (lásd: a sajtótörvényt, választójogi törvényt, stb.). Fellép a túlzott társadalmi egyenlőtlenségek ellen? Ellenkezőleg: előidézi és fokozza azt (lásd: a 16 %-os egykulcsos adót és következményeit, az éhségmenetet; egy szűk társadalmi csoportosulás és a keresőképes lakosság mintegy ötöde csupán a kurzus kedvezményezettje). Távol tartja magát a nem demokrata, nyíltan fasisztoid párttól, a JOBBIK-tól? Nem. Mind ellenzékben, mind kormányon a szélsőjobb Unió-ellenességét támogatta és támogatja; képviselői révén a szélsőjobbal tart kapcsolatot a demokratikus erők ellenében. Nem meglepő, mert csak a nevében maradt demokrata. A demokrácia alapintézményeit, a jogállam fék-ellensúly-rendszerét lebontotta (megnyirbálta az Alkotmánybíróság jogkörét, megtörte a bírói hatalom függetlenségét, stb.). És máig folytathatja üzelmeit a betiltott Magyar Gárda.

És Európa nem hisz a szemének; pedig mindez azért sem meglepő, mert a széles közvéleményt néhány politikai közíró (Kende Péter, Debreczeni József) és politológus (Kéri László) időben figyelmeztette személyisége veszélyeire. Ma már az általuk leírtakon túl is tudni vélik számosan (nemcsak történészek) a politikai kalandor diktátorrá formálódásának valós történetét. Széltében-hosszában ismert, a facebookon olvasható: a politikai párttá szerveződött bűnszövetség vezére Kádár belügyminiszterének – Horváth Istvánnak, Pozsgay Imre barátjának – „kegyeltjeként” került a magas politika élvonalába (miután nevelőtanára, Stumpf István feleségül vette Horváth István lányát). A hatalomátmentésen ügyködő Pozsgay-Horváth-Stumpf családi triumvirátussal tanára révén került kapcsolatba, így pontosan tudta, mit szabad és kell mondania Nagy Imre 1989-ben történt újratemetésén, ami egyszeriben közismertté tette. Ezt honorálta azzal, hogy 1998-ban alakult kormányában Stumpf Istvánt (a volt III/III-at felügyelő belügyminiszter vejét) tette meg kancelláriaminiszterévé. Majd destruálva nyolc évi szocialista kormányzás reformjait, a világválság nyomán elhitette, hogy kormányra jutva gazdasági növekedést indít el és egymillió munkahelyet teremt. Sem ezt, sem azt nem tette. Kártevése viszont (pl. a magánnyugdíjpénztárak vagyonának elkommunizálása) évtizedes erőfeszítések árán is alig lesz orvosolható.

A Kereszténydemokrata Néppárt ezen - ideológiáját cserélgető - párttal szövetkezett; és éppen e koalícióba lépés következményeként árulta el kereszténydemokrata-konzervatív értékeit, adta fel elveit; az egyeduralomra törő miniszterelnök hatalmi törekvései kiszolgálójává törpült. Prostituálódott politikusai nem kevésbé felelősek a jogállam lebontásáért.

A polgári demokrata pártcsaládba tartozó – ellenzékben politizáló – LMP zöld párt. Alapító Nyilatkozata szerint a nemzetközi öko-politika magyar letéteményese. Vallja a társadalmi-gazdasági igazságosság elveit, védi a demokratikus állam-berendezkedést. (A környezeti szennyeződést növelő gazdasági globalizációt bűnösnek véli, mert a jövő nemzedékek kizsákmányolásának tartja.) Parlamenti képviselői – úgymond a párt identitásának megőrzése végett – elzárkóznak más pártokkal való együttműködéstől, velük választási szövetség létrehozását nem tervezik.

Végül a magyar szociáldemokratáknak két parlamenti pártjuk is van: a Magyar Szocialista Párt (MSzP) és a Demokratikus Koalíció (DK). Mindkettő a szociáldemokrácia klasszikus értékeit, bernsteini elveit vallja, azaz minden erőt a society, a társadalom anyagi és kulturális jóléte szolgálatába kívánnak állítani (a jogállam erejét is) – szilárdan az igazságosság és jogszerűség talaján. (Magam – mint pártonkívüli – Tersánszky Józsi Jenő erkölcsi axiómáit követve váltam „vulgár-szocialistává”: megvetem a gazdag esernyősöket, akik zivatar idején az eresz alól esernyőtleneket taszigálnak ki).

Az MSzP hagyományos szocdem-értékek mentén képviseli az újkori munkavállalót. Elveszítette azonban valaha volt tömegbázisát, a régi értelemben vett kétkezi munkásosztályt, mert az informatikai forradalom átalakította a munka világát: „a modern proli” ma már számítógépe (vagy robot-gépsorok) fölé görnyedten próbálja megkeresni betevőjét – ha van egyáltalán munkája.

Ezt ismerte fel Gyurcsány Ferenc. Pártja, a Demokratikus Koalíció a balközép oldalon jóval szélesebb színképű értékrendet képes felölelni: nyitott „a modern kisember” (a ma szegényei, munkakeresői és munkavállalói, kis- és középvállalkozói, a falusi és városi citoyen, köztisztviselők, polgári értelmiségiek, stb.) összetett érdekei politikai képviseletére - jogállami, emberjogi és szociális konszenzusok alapján. (Nem hiába a párt tiszteletbeli elnöke a legtiszteletreméltóbb szociáldemokrata: Vitányi Iván; alelnökei pedig liberális és konzervatív értékeket is valló közéleti személyiségek: Bauer Tamás és Debreczeni József). Az alkotmányellenes választójogi törvény ismeretében e demokraták nem hiszik, hogy bármely ellenzéki párt a palástolt diktatúra viszonyai közepette egyedül nyerhetné meg a 2014. évi magyarországi választásokat. (Szakértők ugyanezt matematikai bizonyosságnak tartják.) Továbbá: a DK demokratái ismerték fel elsőként az összes demokratikus ellenzéki erő elvi összetartozóságát, a minden eddiginél határozottabb, célratörőbb együttműködés szervezésének, a közös kormányzásnak a szükségét.

A demokraták koalíciójának mindössze ennyi az esélye Magyarországon. A koalíció vagy helyreállítja a jogállamot – elindítva végre az országot európai léptékű felemelkedése útján – vagy megkésettségünk mélyül és szétszéled a nemzet. Ha a választásig nem ébred fel „a kegyes nép” és vele a demokratikus ellenzék (pártok, szakszervezetek, civil mozgalmak), azaz nem látják be közös érdeküket, és ennek megfelelően nem cselekszenek, a gazdaságra, kultúrára nehezedő regresszió visszavethet az alacsonynövésű társadalmak közé. Ha a polgári és szociáldemokraták mérvadó politikusai nem teszik félre ostoba rátartiságukat, egymással szembeni ellenszenvüket, úgy kompromisszumokra képtelenségük miatt voltaképpen már megbuktak (a Hír TV-ből hamarosan ezt is megtudhatják). A magyar nép is megbukott, ha mindezt nem érti; és ha nem megy el szavazni (akár lesz előzetes regisztrációs kötelezettsége, akár nem!) egy önmagát hizlaló hazug diktatúra, az egyre korlátlanabbá váló kiszolgáltatottság ellen.

Mert a demokrácia felépítését igazelvű államférfiak kezdik meg, de csakis a nép fejezheti be.

Búzás Huba, Veszprém

Vissza...