Az Orbán-enigma |
2012-08-11 07:33:23 |
|
Viszont a medvével szemben a legrosszabb, amit tehetünk, ha felmászunk egy fára, mert azzal megsértjük az ő territóriumát: biztosan utánunk mászik, és abból semmi jó nem származhat. Ha viszont egy helyben maradunk, mozdulatlanul, számíthatunk rá, hogy elkullog, mert a medvéknek nincs a természetükben, hogy békés emberre támadjanak. Így van ez akkor is, ha emberekkel állunk szemben, csakhogy a mi fajunkban vannak békés és harcos, jó és gonosz egyedek. Az egyének természete azonban, legalábbis szélsőséges esetekben, leolvasható az arcukról. Bár megítélésünkben nem mindig lehetünk biztosak, gyakran „ösztönösen” érezzük, hogy jobb, ha valakit elkerülünk. Azonban csak a társadalmi evolúciónk utolsó pillanataiban lettünk kitéve politikusoknak, így nem vagyunk jók valós természetük felismerésében, s gyakran rosszul mérjük fel, hogy milyen veszélyeknek vagyunk kitéve, ha szembetaláljuk magunkat velük – vagy követjük őket. A politikusi létnek két szélsőséges formája van: az altruista, vagyis a szolgálni kész államférfi (vagy -asszony), és az egocentrikus, vagyis az egyeduralomra törekvő, végső fokon a despota. Hazánkban az altruista politikus manapság olyan ritkának tűnik, mint a fehér holló, de ha akadnak is ilyenek, felismerhetetlenné válnak, mert a politikai világ mocska őket is besározza. Pedig valójában alaptermészetünk a megértő együttműködés, mert társas lényünk kialakulása folyamán a nem együttműködő, nem szeretet vezérelte egyedek, akik nem voltak képesek integrálódni a közösségbe, kirekesztettségükben elpusztultak, legalábbis nem adhatták tovább a génjeiket. Hiszek tehát abban, hogy fajunkban – amelynek újszülöttjei minden más fajnál hosszabb szerető gondozásra szorulnak – kiválasztódott minden tulajdonság, beleértve a beszédet is, amely képessé teszi a tartós és boldogító társkapcsolatra, együttműködő társas létre. Majd, ahogy egyre nagyobb közösségekbe tömörültünk, mindinkább szükségünk lett viselkedési normákra, törvényekre, és a betartatásukhoz törzsfőkre, királyokra, kormányokra. És mivel minden szerepvállaláshoz kell motiváció, kiválasztódott a hatalomvágy. Ez egymagában nem volna baj, de minden emberi tulajdonságnak vannak túlzott, mondhatnánk patologikus formái. A történelemből jól ismerhetjük a patologikus hatalomvágy destruktív hatását. Mégsem tanultunk meg idejében védekezni ellene, mert a hatalomvágy ritkán jelenik meg már az első pillanatban is leplezetlenül, s mire lelepleződik, már körülbástyázzák azok, akik az elnyert hatalom fényében sütkérezni remélnek, és ajnározásukkal megfosztják bálványukat is a józan ítélőképességétől.
Debreczeni József már 2006-ban feltette a kérdést: „Létezik-e egyáltalán Orbán Viktor – önmaga? Vagy csak a folyton más eszmét és alakot öltő, embertelen hatalomvágy létezik.” Én sosem hittem, hogy létezhet egydimenziós ember, akit egyetlen vágy határoz meg. Majd látni fogjuk, hogy Orbán is összetett személyiség, akinek – hatalomvágya mellett – az évek során más és más dimenziói kerültek előtérbe. Ezekkel a dimenziókkal, amelyek megkülönböztetik őt más hatalomvágy-túltengésben szenvedőktől, további írásaimban foglalkozom. Itt azt akarom megérteni és megértetni, honnan eredhet az ő mindenkit lehengerlő, minden végiggondolatlan elképzelését, rigolyáját, szeszélyét örökre bebetonozni akaró, önmagának örökre szóló monumentumot emelő hatalomvágya, mert jórészt ennek eredete, gyökerének mélysége határozza meg, mire számíthatunk kormányzásának a végjátékában. A genetika meghatározza bizonyos tulajdonságainkat, és hajlamossá tesz más vonások elsajátítására, de még a nemiség meghatározásában sem játszik abszolút szerepet, hiszen vannak, akik női testben férfinak, mások férfitestben nőnek érzik magukat. Hogy ebben és más lélektani, mentális hatásokban mekkora szerepet játszik a genetika, mindmáig vita tárgya, bár az utóbbi időben sok szó esett a „viselkedésgenetikáról”, amelynek akár meghatározó szerepe is lehet, mondjuk az amőbák vagy kagylók sztereotip reakcióinak működtetésében. Ám nem szabad bedőlnünk az olyan kijelentéseknek, mint például az, amelyik állítja, hogy megtalálták liberális gént. Ugyanakkor érdemes figyelembe venni, hogy bizonyos genetikailag meghatározott testi, élettani tulajdonságok mennyiben befolyásolhatják a despota-létforma kialakulását, már csak azért is, mert az öröklött tulajdonságokkal szemben általában toleránsabbak vagyunk, és felismerésével még zsarnok iránt is nagyobb megértéssel fordulhatunk, és így talán moderálhatjuk agresszivitását. Az agresszivitás kétségtelen összetevője a despotizmusnak, és szemben a hatalomvággyal, legalább részben genetikailag meghatározott lehet, hiszen vannak békés és agresszív fajok, és ki lehet tenyészteni fékezhetetlenül agresszív harci kutyákat, amelyek hajlamosak rá, hogy fajtársukra törjenek. Emberekben azonban ez az agresszió – normális szintjén ambíciónak nevezzük – sokféle irányba terelhető. Amikor annyira elszaporodtunk, hogy meg kellett küzdenünk a territóriumért, amely el tudott látni egy-egy nagycsaládot, törzset, az agresszívabb egyedek – általában férfiak – magukra vállalhatták ezt a szerepet, és az ilyenek mindmáig szép számmal jelen vannak minden társadalomban. Ők, ha nem találnak okot a harcra a szomszédos népek ellen, olykor saját társadalmukban találnak ellenséget. Pedig attól függően, hogy az öröklött energia milyen más hajlamokkal, tulajdonságokkal, képességekkel párosul, ez az agresszió sok elfoglaltságba csatornázódhat be: többek között az egyre inkább stilizált harci játékokban, a sportokban is levezethető. De ha az öröklött agresszió hatalomvággyal párosul, despotizmusig fajulhat. Ebből a szempontból számításba kell vennünk, hogy még ha a hatalomvágy maga túl komplex jelenség is ahhoz, hogy egy gén meghatározhassa, van egy kétségtelenül nagymértékben genetikailag meghatározott tulajdonság, amely indirekt módon utat nyithat a hatalomvágy kialakulásának. Ez az úgynevezett Napóleon-komplexus, amelyen az alacsony testalkatból eredő kisebbségi érzés despotikusig fokozódó túlkompenzálását értjük. Manapság némelyek ezt az összefüggést tagadják, de elsősorban azért, mert –legalábbis Amerikában – már több mint három nemzedék óta erős kampány folyik minden, a testalkat szerinti diszkrimináció ellen is. Amerikai felmérések ugyanakkor még a közelmúltban is azt találták, hogy alacsony termetű emberek az átlagos vagy magas termetűekhez képest körülbelül annyival kerestek kevesebbet, mint más diszkriminált népcsoportok, például a nők vagy a feketék. Egy 2005-ös tanulmány pedig kimutatta, hogy az Egyesült Államok 500 legnagyobb vállalkozásának a legmagasabb tisztségét betöltő vezetők, a CEO-k átlagos magassága szignifikánsan magasabb az amerikai átlagnál és csak 3 százalékuk volt alacsonyabb annál. És mivel a legnagyobb vállalatok CEO-inak legjellemzőbb tulajdonsága a kiemelkedő önbizalom, feltételezhetjük, hogy a magas testalkat elősegíti az önbizalom kialakulását, míg az alacsony testméret éppen az önbizalomhiány kompenzálásán keresztül vezethet a Napóleon-komplexus mindenen és mindenkin átgázoló patologikus ambíciójához, hatalomvágyához. Erre Napóleonon kívül általában Sztálint, Hitlert, Mussolinit hozzák fel példaként, de mi nyugodtan hozzátehetjük Rákosit is. Megjegyzendő, hogy itt nem a tényleges testmagasság a lényeges, hanem az, hogy milyen magasnak látja valaki önmagát, éppúgy, ahogy már csont és bőrré soványodott nők is koplalnak (vagy hánytatják magukat), mert az önképük szerint túl kövérek. Az ilyen komplexusok nem közvetlenül erednek a fizikai paraméterekből, inkább fiatalkori családi, társadalmi, környezeti, „kulturális” hatások, iskolai csúfnevek (törpe, dugó, dundi, hájpacni) hatására alakulhatnak ki, és így jobb esetben a megértő családi környezet – a teljes és feltétlen elfogadás, szeretet – képes enyhíteni a káros hatásokat. Még ha rengeteget olvashattunk, hallhattunk is Orbán szigorú apjáról, sanyarú fiatalkoráról, nem szívesen adok hitelt az ilyen másod- vagy harmadkézből származó információknak. Már csak azért sem, mert bár a testi fenyítés ellen vagyok, azokkal a pszichológusokkal értek egyet, akik szerint a szülői szeretet megvonása sokkal maradandóbb lelki sérülést okozhat, mint akár a rendszeres verés. Arra azonban, hogy állandósulhattak Orbánban a termete miatt őt ért fiatalkori sérelmek, abból következtetek, hogy nemcsak a foci világa az, amelyben leginkább otthon érzi magát, hanem láthatólag úgy tesz, mintha ez lenne az egyetlen figyelemre és támogatásra méltó sport. A foci ugyanis azon kevés „férfias” sportok közé tartozik, amelyekben nem hátrány az alacsony termet. Sőt, a legtöbb poszton egyenesen előnynek számít, már csak az alacsony súlypont miatt is, és mert egy nagy felsőtest nem terheli az állandó mozgást. Így Puskás öcsi (170 cm) vagy Maradona (165 cm) ideális alkatúnak bizonyult ebben a sportban, olyannyira, hogy karriert építettek és világsikert értek el a futball révén.
Ha Orbán hatalomvágya ilyen mély gyökerekből eredhet, nehéz feltételezni, hogy valaha is kinő belőle, legfeljebb azzal számolhatunk, hogy más irányba fordul, de ezzel majd egy következő részben foglalkozunk. Nem akarok itt belemenni a mindennapi hatalomvágy filozófiai és pszichológiai aspektusaiba sem, de azért idézek két mondatot az általam sokra tartott C. G. Jungtól: „A hatalomvágy minden bizonnyal ugyanolyan hatalmas démon, mint az erósz, éppoly régi és eredendő is.” Majd megjegyzi: „A hatalomvágy ugyanis azt követeli, hogy az én minden körülmények között ’fölül maradjon’, mindegy, hogy egyenes vagy kerülő úton.” Idézhetnék tovább is a hatalomvágy irodalmából, de azt hiszem, minden további bizonygatás nélkül elfogadhatjuk, hogy hierarchikus társadalmunkban a legtöbbünket jellemzi a helyünk megtalálásához és megtartásához szükséges hatalomigény, ahogy a baromfiudvarban is fel kell állnia a pecking ordernek, a rangsornak. Baj csak akkor van, ha a kakas úgy érzi, hogy állandóan bizonyítania kell hatalmi pozícióját. Láttam már kakast, amely agresszív erőfitogtatásával a portát állandó rettegésben tartotta -- amíg a fazékba nem került. Mint ahogy láttam olyan kakast is, amely méltóságteljes önbizalommal kukorékolt a szemétdombjáról, és nem kellett állandó kekeckedéssel bizonyítania elnyert pozícióját. Mint a fentiekből láttuk, az Orbán-enigma azon része elég könnyen érthető, hogy miként alakult ki benne olyan agresszív hatalomvágy, amely választott hivatásának a csúcsára vitte, még ha ehhez a feltételezhető Napóleon-komplexuson túl más környezeti hatások is hozzájárulhattak. A nehezebben megválaszolható kérdés az, hogy miután olyan hatalom került a kezébe, amely messze túlmegy elődei puvoárján, miért érez kényszert arra, hogy újra és újra bizonyítson, újabb és újabb frontokat nyitva minden elképzelhető irányban. Mígnem annyira felőrölte önmagát, hogy saját bevallása szerint is lemerültek az akkumulátorai. Ennek a sorozatnak az első írását ezzel a felvetéssel fejeztem be: „talán rádöbben, hogy sokáig túlterhelt akkumulátorai már nem veszik fel a töltést, és visszafogja magát. Jelenleg minden eshetőségre fel kell készülnünk: az Orbán-enigma megfejtését kell előtérbe helyeznünk”. Annak alapján, amihez eljutottunk a megértésében, számításba kell vennünk, hogy az akkumulátorai lemerüléséhez éppen a megfékezetlen hatalomvágyának sok évtizedes mókuskerék-beidegződése – mondhatnánk: rendszerzárlat – vezetett. Márpedig még az emberi szervezetnél milliószor egyszerűbb autóban sem mindegy, miért merült le az akkumulátor. Ha a lámpáit egész nap égve hagytuk, nyugodtan feltölthetjük az akkumulátort, mert feltételezhetjük, hogy csak oda nem figyelésünk okozta a lemerülését. Ha viszont nem az merítette le, jobb, ha kiderítjük az okot, mert ha valami elektromos meghibásodás, zárlat áll a háttérben, a feltöltött akkumulátor idővel akár ki is égetheti az autó fontos alkatrészeit, elektronikáját. Bár ezzel a kérdéskörrel lehet, hogy majd foglalkoznunk kell a jövőben, a következő részben azt feltételezem, hogy ugyanaz az Orbán tér vissza vakációjáról, mint aki elment az akkumulátorait feltölteni, és arra összpontosítok, hogy miben különbözik a mostani, hatalmat birtokló Orbán a valahai hatalomért küzdőtől. Mert nem tudom Debreczeni József fentebb idézett mondatának „folyton más eszmét és alakot öltő” szavait úgy értelmezni, mintha Orbán valamiféle kaméleon lenne, amely környezetének megfelelően cseréli színeit, hogy beolvadjon. Ő inkább kitűnni akar, mint a bíborgalóca, amely kirívó színével figyelmezteti azokat, akik lelegelnék, hogy életükkel játszanak, ha hozzáérnek. Ha meg akarjuk érteni, hogy még mit várhatunk tőle, és abban miként befolyásolhatjuk, Orbán Viktor változásainak eddigi folyamatát is elemeznünk kell a következő részben, hogy extrapolálhassuk a jövőbe, és felismerhessük, mire számíthatunk uralma hátralévő napjaiban. Forrás: Galamus.hu |
Bitó László: Ha az élet bármely területén el akarunk érni valamit vagy veszélyes helyzetben találjuk magunkat, mindenekelőtt meg kell értenünk, kivel vagy mivel állunk szemben. Ha az erdőben egy állat tart felénk, fel kell ismernünk, milyen fajhoz tartozik, és ismernünk kell a képességeit, szokásait. Ha farkas támad ránk, jobb, ha gyorsan felkapaszkodunk egy ágra, ahová nem tud követni bennünket.