A birkák dala

2012-08-02 04:15:23

Bitó László: Ha Petőfi Sándor a jövőbe látott volna, talán megírja számunkra a birkák dalát. Sőt, talán a Nemzeti dalnak is megírja egy nekünk – akiket talán rabság már nem fenyeget – szóló esküjét: „alattvalók nem leszünk”. Akkor talán Kertész Ákosnak sem kellett volna emigrálnia, amiért fájdalmasan felkiáltott: „a magyar genetikusan alattvaló” – mint ahogy valaha a próféták ostorozták kemény szavakkal szeretett népüket: például amikor senki sem akarta megérteni a „megmérettél és könnyűnek találtattál” kézírást a falon.

Azért tűri népünk a hatalom tobzódását, mert természetünknél fogva birkák vagyunk vagy tényleg alattvalók? Vagy talán mindkettő? Én ezt nem tudom elfogadni. Akkor sem, ha el kell hinnem, amit közvéleménykutatók állítanak, hogy a nép többsége, egyesek szerint majdnem kétharmada elfordult a politikától, a közélettől, és teljes apátiába süllyedt. Valóban azt jelenti ez, hogy talán rosszabbak vagyunk, mint a birkák?

Normális esetben nem használnék ilyen dehonesztáló kifejezést, és már csak azért is bocsánatot kérek, mert nincs az a birka, amelyik tiltakozó bégetés nélkül tűrné, hogy szíjat hasítsanak a hátából. A frusztrációm vesz rá ilyen kihívó fogalmazásra, amely abból fakad, hogy látom, a demokratikus pártok összefogása nélkül aligha szólíthatjuk meg azokat, akiket Orbánéknak sikerült a „húsz évre bebetonoztuk”-propagandával és a hasonlóan jól szervezett demagógiával kiszorítani a politikai életből.

Nem birka a nép, hanem pragmatikus, hiszen nem lát életképes alternatívát, bizalomkeltő arcokat, erőt mutató összefogást a politikai horizonton. Összehúzza magát, mert egyikük sem akar elsőként a farkasok áldozatává válni, ugyanakkor látja, hogy a pásztorok, akiknek a védelmére bízta magát, csak egymás között civakodnak. Nem a népet kell hibáztatnunk, hanem magunkat, akik megszólalásainkkal, írásainkkal vállaltuk a demokrácia védőinek szerepét.

Igaz, mostanában egyre részletesebb, mélyebb és terjedelmesebb írások tárják elénk az Orbán-kormány vagy személyesen Orbán Viktor bűnlajstromát (ilyen volt Bruck András írása az ÉS-ben: „Csak az a fontos, hogy a mieink legyenek”), be nem váltott ígéreteit, hazugságait, igazságtalanságait, a szegényeket kifosztó, gazdagoknak adakozó fordított Robin Hoodságát. De aligha feltételezhetjük, hogy ennek akár csak egy töredéke eljut a néphez. Minél terjedelmesebbek és akadémikusabbak ezek a múltat feltáró dolgozatok, annál kevesebb szűrődik le belőlük azokhoz, akiknek szavazata nélkül az elefántcsonttoronyban élők legtökéletesebb érvelése is csak mentális onanizálás marad. Azzal semmiképpen sem hozunk ki senkit apátiájának önvédelméből, ha ezerszer elmondjuk, mi történt, ki milyen hibákat és vétkeket követett el. Ha meg akarjuk érteni, hogyan akadályozhatjuk meg, ami még megtörténhet a jövőben, nem elég, ha tudjuk, mi történt a múltban, hanem meg kell értenünk, miért történt, ami történt.

Az elmúlt években sokat foglalkoztam írásaimban azzal, hogy mi és miért várható Orbántól, és hogyan lehetne legalább a legrosszabbat megakadályozni. Írásaim messze nem nyertek akkora figyelmet, mint azokéi, akik a múlt bűneit tárják fel; ezeket az elkeserítő írásokat oly lelkesen terjesztik ismerőseim, barátaim, hogy néha fél tucatnyi vagy tucatnyi címről is megkapom őket.

Vannak, akik feltételezik, hogy amerikai szocializációm miatt foglalkozom inkább a jövővel. Akár így van, akár mélyebbek ennek a gyökerei: nem tehetek másként, és elnézést kérek az olvasótól, amiért még egyszer, újra nekirugaszkodom a „mit várhatunk és hogyan akadályozhatjuk meg” kérdéskörnek, még ha úgy tűnik is, hogy van, amire már százszor felhívtam a figyelmet. Azt, amit egy évvel ezelőtt „megjósoltam”, természetesen pontosítani lehet mindannak a fényében, ami azóta történt vagy hangzott el.

Azon törekvésem mellett például, hogy megértessem, nem halogathatjuk a demokratikus pártok és mozgalmak összefogását, mert az egypárti kétharmad akkor írattathatja ki Sándor-palotabeli emberével a választásokat, amikor a legkedvezőbb nekik, úgy érveltem, hogy ez éppen 2014-re a legkevésbé valószínű, mert 2013 gazdaságilag nagyon rossz év lesz. De ha nem is lesz rosszabb, mint az idei, jobban fog fájni, miután a legtöbben addigra felélik még azt a kevéske tartalékukat is, amijük megmaradt. Egy ilyen rossz év után a Fidesz csak veszíthet, s így nem engedheti meg magának a választásokat, hiszen tudjuk, hogy húsz évig akar hatalomban maradni.

Az elmúlt hónapok és hetek fényében ezt a kijelentésemet így kell újrafogalmaznom: a Fidesz nem engedheti meg, hogy 2014-ben szabad választások legyenek. Úgy gondolhatják, hogy ezzel a félázsiai birkanéppel azt csinálnak, amit akarnak, és olyan választási rendszert hozhatnak létre, amelyik mindenben nekik kedvez.

Már csak a Fidesz új választási törvénye és további tervei miatt is százezreknek kellett volna kimenniük az utcára. És nem egyszer, hanem minden héten, amíg az uralkodó párt el nem áll mindattól, amivel a saját választási esélyeit akarja biztosítani, különösen az olyan kis pártokkal szemben, amelyek aligha lesznek képesek összeszedni kétszer annyi ajánlószelvényt fele annyi idő alatt, mint az előző választásokon. De ha sikerülne is nekik jelölteket állítani, csak azok a híveik szavazhatnak majd, akik még a kampány előtt regisztráltatták magukat.

Ezzel a kérdéssel érdemes most foglalkozni, nem a múlttal, hiszen Orbánék ősszel akarják meghozni azokat a választási törvényeket, amelyek a legújabb közvéleménykutatási felméréseket is figyelembe véve a leghatásosabban garantálják a hatalomban maradásukat. Ha erőteljes tiltakozás híján törvénybe iktatják akár csak a felét is annak, amivel a kormány előállt, többé nem beszélhetünk szabad választásról és esélyegyenlőségről.

Először is, csak azok szavazhatnak majd, aki időben regisztráltatták magukat a lakóhelyüktől kilométerekre eső hivatalban, ahova autó nélkül nehéz eljutni, a mozgássérülteknek még inkább. Na de, mint tudjuk, akinek még autóra sem telik, az annyit is ér. Annyit semmi esetre sem ér, hogy elnyerhesse a szavazati jogot. A rokkantak pedig inkább menjenek orvosi felülvizsgálatra, semmint hogy a Fidesz ellen szavazzanak. Persze akik képesek lennének a centrális erőtér ellen szavazni, azok jobb, ha nem is nagyon hallanak a regisztrációról vagy legalábbis arról, hogy mikor és hol, ki előtt kell deklarálni szavazási szándékukat. Inkább hallják a regisztrálástól elrettentő rémhíreket, amelyek könnyen generálhatók. Például azt, hogy akik regisztráltak, azok a kormány iránti hűségükről nyilatkoztak, és a Fidesznek kell leadniuk kopogtatócédulájukat.

Lehet, hogy ilyen bornírt rémhírek nem lesznek, de a regisztráció mindenképpen rengeteg visszaélésre ad lehetőséget azok számára, akik a hatalmat birtokolják. Legfőbbképpen költségvetési pénzekből is célzottan buzdíthatják saját táborukat a regisztrációra, hiszen mondhatják álszent módon: csak állampolgári kötelességük teljesítésére ösztönzik a népet. Könnyen megtehetik azonban, hogy ez a buzdítás preferenciálisan a saját híveiket érje el jobboldali médiabirodalmukon keresztül, beleértve a közszolgálati fórumokat is. Amennyiben pedig extrapoláljuk az elmúlt hónapokban történteket, nem hibázhatunk nagyot, ha feltételezzük: az illetékeseknek ki van adva, hogy még inkább be kell szűkíteni az ellenzék fórumait, s talán teljesen el kell hallgattatni őket a következő kampány előtt. Vagy ami nekik még jobb, és a választási esélyegyenlőség szempontjából még veszélyesebb: addigra befolyást kell szerezniük a megmaradó ellenzéki médiumok felett.

Persze mint minden más abszurditás bevezetésekor, Orbánék a regisztrációról is azt állítják, hogy van ilyen a nyugati demokráciákban is. Már sokan elmondták, hogy valóban van szavazóregisztráció (voter registration) az Egyesült Államokban is. Ott azonban nem az egyes választások előtt néhány hónappal, hanem csak egyszer kell regisztrálni, és ezt legtöbben megteszik már 16 éves korukban, amikor megszerzik vezetői jogosítványukat (pedig választásra csak 18 éves koruktól jogosultak). Érdemes megemlíteni azt is, hogy az Egyesült Államokban nem a 21. században vezették be a regisztrációt, hanem akkor, amikor a szavazás nem állampolgári jog, hanem privilégium volt, amelyet a rabszolgaság korában csak szabad és (föld)tulajdonnal rendelkező ember, mármint férfi gyakorolhatott. Sokan, a rabszolgák leszármazottjai és a nők (szüfrazsettek) az életüket adták, vagy vállaltak éhségsztrájkot és szenvedtek el brutális kényszertáplálást a börtönökben, hogy kivívják a szavazati jogukat, és regisztráltathassák magukat.

Habár szerencsére mindez már a múlté, a regisztráció intézményét fenn kellett tartani az Egyesült Államokban, többek között azért is, mert az 50 állam külön-külön választja meg a küldötteit, akik majd megválasztják az elnököt és az alelnököt. Ez a rendszer biztosítja az államok autonómiáját, és szükségesé teszi, hogy a szavazásra jogosultakat államonként regisztrálják.

Magyarországon különösen elképesztő az az elképzelés, hogy bevezetik a regisztrációt, és ugyanakkor megtartják a politikai megfélemlítés leghatásosabb eszközét, a kopogtatócédula-gyűjtést, hiszen a regisztrációval leszűkül nemcsak a szavazásra jogosultak köre, hanem azok száma is, akik ajánlószelvényük leadásával befolyásolhatják a körzeti jelöltállítást. A regisztráció után a Fidesznek könnyebb lesz a kevesebb kopogtatócédulát lelegelnie, hogy a kisebb pártoknak ne jusson, és a legkorruptabb párt, amelyik bírja anyagilag, akár két gorilla méretű férfit is küldhet Mari nénihez, ha a „Kubatov-lista” szerint úgy látják, hogy megfélemlítésre szorul.

Listázhatnánk tovább a már beiktatott vagy a közvélemény elé terjesztett („konzultációra” bocsátott) törvények, javaslatok veszélyeit, amelyek megfosztják vagy megfoszthatják a polgárok egy jelentős hányadát attól, hogy szabadon gyakorolhassák választójogukat, de nincsen értelme. Már megtanulhattunk, hogy a Fidesz, visszaélve kétharmadával, bármikor hozhat bármilyen törvényt, ami neki és belső gyarmatot építő oligarcháinak kedvez. Bármikor felemelheti például a bejutási küszöböt 5-ről 7,5 százalékra, és hivatkozásként bizonyára talál ilyen arányra példát valahol a nagyvilágban.

Könnyen kitalálhatjuk, mire számíthatunk a jövőben, ha megértjük, mit miért akar elérni a mai politikai hatalom, s amíg Orbán tartja a kezében a Fidesz gyeplőjét (vagy pórázát), addig az ő célkitűzéseit, mozgatórugóit kell megértenünk. Enélkül aligha kerülhetünk ki a szakadékból, amelybe kétharmada sodort bele minket, és aligha szabadíthatjuk ki híveit a bűvköréből, vagy legalábbis a politikától megcsömörlött többséget az apátiából, amely távol tartaná őket a szavazófülkéktől.

Figyelnünk kellene a bárányok hallgatására, mert fontos üzenetet rejthet: nem a Fideszt, hanem az eluralkodott politikai apátiát kell legyőznünk a demokrácia intézményeinek a helyreállításához és megvédéséhez. A Fidesz–KDNP pártszövetségként már nem lényeges tényező, repedezik az az egységes monolit, amelynek sikerült magát felépítenie mindazok képzeletében, akik az előző nyolc év végzetesen rossz kormányzása mögött nem ismerték fel vagy nem akarták felismerni a Fidesz destruktív ellenzéki szerepét, vagy feltételezték, hogy az a hatékony és kritikus erő, amilyennek a Fidesz ellenzékben mutatta magát, hatékony és jó kormányzást biztosíthat, ha meghatározó hatalmat nyer el. Azokat azonban, akik ebben csalódtak, nem remélhetjük mozgósítani a következő választásokra anélkül, hogy eléjük tárnánk egy hiteles és vonzó alternatívát, amely nem a múlt viszálykodásaiba vezet vissza, hanem alkalmat ad az össztársadalmi hazamentő összefogásra.

Abban sem elég reménykedni, hogy a hatalommámorban tobzódó, minden fronton harcot nyitó miniszterelnök felőrli önmagát. Ha mutatta is ennek jeleit, lehet, hogy valóban sikerül két hét alatt feltöltenie az akkumulátorait. Ha ezt eléri, a kérdés az, milyen feszültséggel milyen új frontot nyit. A Nyugat már nem vette fel a kesztyűket, amelyeket az utóbbi időkben dobott neki. Hivatalos ellenzéke sem nyújt érdemleges célpontot, mióta nemezisének, Gyurcsány Ferencnek, tiszta lapot adott a főügyészség.

Lehet, hogy az eddigihez hasonló harcos vehemenciával Orbán a sajátjai ellen fordul? Ez is elképzelhető, mert az egyeduralom fenntartásához szükséges az időnkénti tisztogatás, a vadhajtások visszanyesése. Vagy talán rádöbben, hogy sokáig túlterhelt akkumulátorai már nem veszik fel a töltést, és visszafogja magát. Jelenleg minden eshetőségre fel kell készülnünk: az Orbán-enigma megfejtését kell előtérbe helyeznünk.

***

Az írás második részében erre teszünk majd kísérletet, abból kiindulva, hogy ha az élet bármely területén el akarunk érni valamit, vagy veszélyes helyzetben találjuk magunkat, mindenekelőtt meg kell értenünk kivel vagy mivel állunk szemben. Ha egy erdőben egy állat tart felénk, fel kell ismernünk, milyen fajhoz tartozik és ismernünk kell a képességeit, szokásai. Ha egy farkas akar ránk támadni, jobb, ha gyorsan felkapaszkodunk egy ágra, ahová nem tud követni bennünket. Viszont ha egy medvével állunk szemben, a legrosszabb, amit tehetünk, ha felmászunk egy fára, mert ezzel megsértjük az ő territóriumát, tehát biztosan utánunk mászik, és abból semmi jó nem származhat. Ha viszont egyhelyben maradunk minden fenyegető mozdulat nélkül, elkullog, mert a medvének nincs a természetében, hogy békés emberekre támadjon.

Így van ez akkor is, ha emberekkel állunk szemben, csakhogy a mi esetükben egy fajon belül vannak békés és harcos, jóságos és gonosz egyedek. Viszont úgy alakultunk ki, hogy sokszor, legalábbis a szélsőséges esetekben az egyének természete leolvasható az arcukról. Nagy festők képein könnyen felismerjük a szenteket és bűnözőket. Bár ítéletünkben nem lehetünk biztosak, gyakran „ösztönösen” érrezük, hogy valakit jobb elkerülnünk. Viszont társadalmi evolúciónk során csak az utolsó pillanataiban lettünk kitéve különböző szándékú és természetű politikusoknak, így nem vagyunk jók valós természetük felismerésében.

Forrás: Galamus.hu

Vissza...