KiĂ©rezte tán a hangombĂłl, hogy sablonválasszal akarom lerázni magamrĂłl, mert akkor kicsi csönd lett. Nem szĂłlt. Én meg lassan elszĂ©gyelltem magam. ElkĂ©rtem hát a cĂmet, másnap kocsiba ĂĽltem, mentem.
A megadott cĂmen egy rokkant asszony fogadott, s amikor leĂĽltem nála a nagyobbik szobában, szĂł nĂ©lkĂĽl letĂ©rdelt elĂ©m. Mit csinál, nĂ©ztem rá riadtan. Mire elnĂ©zĂ©st kĂ©rt, s elmondta, hogy gerincbeteg, az elmĂşlt három Ă©vben háromszor műtöttĂ©k, de Ăşjabban annyira fáj a háta, hogy már nem kĂ©pes ĂĽlni, csak a tĂ©rdelĂ©st bĂrja Ă©s a fekvĂ©st, mĂ©g állni sem kĂ©pes hosszasan, lefekĂĽdni pedig a jelenlĂ©temben termĂ©szetesen nem akar. Ott tĂ©rdelt hát elĹ‘ttem, s elmondta, hogy a varrodábĂłl, ahol tizenkĂ©t Ă©ven át rokkantnyugdĂjaskĂ©nt dolgozott, pár hĂłnapja kirĂşgták a megromlott egĂ©szsĂ©gi állapota miatt, s hozzátette, hogy ez szerinte Ă©rthetĹ‘, hiszen állva, tĂ©rdelve vagy fekve varrni nem lehet, márpedig aki ĂĽlni nem tud, az ne varrjon, ezt megĂ©rti Ĺ‘. De azt már nem Ă©rti meg, tette hozzá, hogy vajon miĂ©rt vettĂ©k el tĹ‘le a rokkantnyugdĂját, merthogy elvettĂ©k tĹ‘le, s most se állása nincsen, se rokkantnyugdĂja, s ha neki mindez nincsen, hogyan lesz akkor neki kenyĂ©rre pĂ©nze? Ezt kĂ©rdezte. Azután azt mondta, hogy ötvenhĂ©t Ă©ves, fölnevelt három gyermeket, a fĂ©rje meghalt, s ekkor elcsuklott a hangja, s halkan szűkölni kezdett.
Ott térdelt előttem, s szűkölt, mint egy kutya.
Akkor kicsi csönd lett, nem szóltam, néztem csak, ahogy ott térdel a földön, mint akit oda ledobtak. Elvették mindenét, aztán le oda, le a földre.
Hogyhogy elvettĂ©k a rokkantnyugdĂját, kĂ©rdeztem tĹ‘le, hiszen maga nem tud sem ĂĽlni, sem állni, mire azt mondta, hogy el kellett mennie felĂĽlvizsgálatra, Ăłrákig várakoztatták, de azután Ĺ‘t az orvos meg se vizsgálta, csak a kezĂ©be nyomtak egy papĂrt, amibĹ‘l kiderĂĽlt, hogy vĂ©ge, nincs többĂ© rokkantnyugdĂj. S mondták neki azt is, hogy keressen munkát, de ezt javasolták ott másoknak is, a felĂĽlvizsgálaton ugyanis Ăşgy dobták ki az embereket a rokkantellátásbĂłl, mint a kukába a szemetet. Ezt Ĺ‘ mondta Ăgy. Mehetett mindenki kukába szemĂ©tnek. NĂ©zett rám, s azt kĂ©rdezte, mit vĂ©tett Ĺ‘, hogy vele Ăgy bánnak el, mit követett el vajon, mivel Ă©rdemelte ezt meg ötvenhĂ©t Ă©vesen, három gyerekkel, halott fĂ©rjjel Ă©s halott gerinccel?
– Tudna rajtam segĂteni? MegĂrja ezt? – kĂ©rdezte az asszony, mire elkerekedett a szemem. Én, segĂteni? Hát ki vagyok Ă©n, kedves asszonyom? Mit csinálhatnĂ©k, mondja? AttĂłl nem támad föl a maga fĂ©rje, ha Ă©n a törtĂ©netĂ©t megĂrom, Ă©s a rokkantnyugdĂját sem fogja visszakapni, ne is remĂ©lje. SĹ‘t, ha Ă©n magárĂłl Ărok, magának csak rosszabb lesz, mert az olvasĂłk közĂĽl a rosszindulatĂşak azt fogják hinni, hogy maga nem is lĂ©tezik, Ă©n magát csak kitaláltam annak Ă©rdekĂ©ben, hogy a Mennyek Országát, ahol Ă©lĂĽnk, szapuljam. Mert ha nem tudta volna, asszonyom, ez itt a Mennyek Országa, hol panaszra magának nem lehet oka, joga pedig lassan csak a dicsĂ©rĹ‘ szĂłra lesz. Értse meg. Ilyen ez, kedves asszonyom, csak megtanulja mindenki lassan, hogy ilyen ez. Ilyen ez, ha egy Mennyei VezetĹ‘ szerte mindenĂĽtt basáskodĂł kicsi parancsnokai elĹ‘tt országunk tĂ©rdre borul.
Forrás: Nol.hu |