A Schmitt ügy tanulságai |
2012-04-05 13:14:20 |
|
Az ő hierarchikus uralmi rendszerében a vezetői akarat feltétlenül érvényesül: aki szembefordul az ő emberével, vele fordul szembe. A rendszeren kívüli erőhatásra létrejött változás az egész szisztémát veszélyezteti, ilyennek engedni nem szabad. A közvélemény és a sajtó nyomása se számít: a tábort egyben kell tartani, a feltétlen lojalitást megőrizni. M. Kovács Tibor jól mutatott rá az orbáni stratégia lényegére: a tábor kohéziója a többségi pozíciónál is fontosabb! Ezt szolgálja az új választójogi törvény: egy fordulóban, egyszerű többséggel elnyerhetők a mandátumok – a széttagolt ellenzékkel szemben a kisebbség szilárd támogatása is elég a győzelemhez. Persze a tudomány normái se érvényesülhetnek a hatalom ellenében: a baráti egyetem titkos tagokból álló, a sajtó nyilvánosságától elzárt bizottságával szembeni elvárás a megfelelő – a tudomány normáit megtagadó – vizsgálati eredmény volt. Ami részben teljesült: a bizottság – a plágium tényszerű megállapításának dacára – nem marasztalta el az elnököt. Úgy tűnt, a hatalom győzött a tudomány (a sajtó, a józan ész, a tények, az igazság stb.) fölött. „A Semmelweis Egyetem tényfeltáró bizottságának jelentését megismerve a Fidesz lezártnak tekinti az ügyet” – nyilatkozta a szóvivő. Ám ekkor váratlan fordulat történt. Tulassay Tivadar a SOTE rektora – a Professzorok Batthyány Körének, továbbá Orbán Viktor egykori „Nemzeti Konzultációs Testületének” tagja! – összehívta az egyetem doktori tanácsát, majd szenátusát. Ezek pedig a szakértői vizsgálat tényszerű megállapításainak – és a tudomány elemi normáinak – megfelelően levonták az egyedül levonható konzekvenciát: kimondták Schmitt vétkességét, és elvették tőle az ebül szerzett doktori címet. A Fidesz (Orbán, a hatalom, a kormányzat, a jobboldal) iránti politikai lojalitás fölé kerekedett tehát a tudományhoz való hűség, a totális presztízs-, sőt identitásvesztéstől való félelem. Homok került a „Nemzeti Együttműködés Rendszerébe”. Közben repedések támadtak az orbáni hatalmi univerzum falán is: a Magyar Nemzet – még a doktori tanács és a szenátus döntése előtt – az elnök lemondását követelte, gúnyosan utalva arra, hogy a Fidesz „lezártnak tekinti az ügyet”. A doktori elvétele nyomán aztán a Professzorok Batthyány köre és az MTA elnöke is sietett felzárkózni a győzedelmeskedő tudományos platformhoz, és kiment a biztosíték a KDNP budapesti elnökénél is. Úgy tűnt, a történet mégsem Orbán szándéka szerint zárul: az autokratikus hatalom korlátokba ütközött. Csakhogy Schmitt is megmakacsolta magát. Még ekkor is tarthatónak hitte pozícióját – Orbán pedig talán érvényesíthetőnek a maga uralmi érdekeit. Az elnök interjút adott a fideszes „köztévének”, majd a „közrádiónak”, amihez megkapta a támogatást: a szolgalelkű riporteri közreműködést. Orbán előbb egy alkotmányosnak és semlegesnek tűnő nyilatkozattal állt Schmitt mellé („az elnök sérthetetlen, a döntés egyedül az övé”), majd tovább ment: a köztársasági elnök ellen irányuló támadási kísérleteket „alkotmányosan rossznak” és „erkölcsileg aggályosnak” nevezte. Kimondta: „ha Schmitt Pál köztársasági elnök úgy dönt, hogy az igazságáért harcolni akar, akkor ezt a jogot senki sem veheti el tőle”. Ez már nyílt támogatásnak tűnt, amit erősített Tulassay Tivadar lemondása a rektori címről: a tudományos identitás őrzése nem marad egzisztenciális következmény nélkül – okuljon belőle mindenki. Ezek után nem várt fordulatot jelentett az elnök hirtelen lemondása. Vajon mi idézte elő? Minden jel szerint a Fidesz frakcióülése. Az ott elhangzottakról nincs hitelt érdemlő információ, csak annyi biztos, hogy Orbán rövid idő után távozott, s útja az elnök parlamenti irodájába vezetett. Nyilván ekkor közölte Schmittel: le kell mondania. Mivel a lemondás ellentétben állt a miniszterelnök frakcióülés előtt tett kijelentéseivel, biztos, hogy a frakcióban történt a fordulat. Orbánnak szembesülnie kellett a fideszes képviselők Schmitt távozását követelő akaratával, amellyel – ezúttal először – ő sem dacolhatott. A Schmitt-üggyel komoly politikai vereséget szenvedett. Noha akarta, nem tudta megtartani leglojálisabb emberét, akit annak idején a vele szemben támasztott súlyos kifogások ellenére erőltetett át. A független sajtó és a közvélemény ezúttal erősebbnek bizonyult az autokratikus hatalomnál. Erősebbnek bizonyultak a tudomány normái is, a politikai lojalitást fölülírta a szakmai morál. Kivételesen a propagandagépezetként működő fideszes sajtó egy részében is fölülkerekedtek bizonyos elemi szakmai és emberi normák. A frakció ellenállása pedig az orbáni hatalom legbelső körében jelezte: a vezéri akarat nem érvényesíthető a végletekig. Az orbáni hatalmi univerzum legfőbb törvénye mondott csődöt, miszerint a politikai ellenféltől (az ellenségtől) elválasztó határ áthághatatlan, ennek minden más szempontot alá kell rendelni. A Schmitt-ügyben néhol közös platformra kerültek a Fidesz-világ és a Fideszen kívüli világ emberei. Ebből messzemenő következtetést korai levonni, de a vereség tanulságaira emlékezni kell. Emlékezni fog rá Orbán is – a tábora is. Végül még annyit: felületesnek és félrevezetőnek tartom azokat a magyar közbeszédet (Kis Jánostól a jobboldal széléig) uraló vélekedéseket, amelyek párhuzamot vonnak a 2006-os ősz eseményeivel. Nem elsősorban a szereplők merőben eltérő formátuma miatt. Hanem mert Schmitt vétke menthetetlen: a tudományban (amely Niklas Luhmann szerint az „igaz/hamis” érték-duálra épül) plagizálni nem lehet. Gyurcsány tette ellenben – megalapozatlanul kampányolni a („szavazatot nyerni/veszteni” alapon működő) pártpolitikában – korántsem az. Különösen, hogy vesztes ellenfele hozzá képest nyakló nélkül tette ugyanazt – majd négy év múlva is a választókat megtévesztve nyert. Az őszödi beszéd extrém túlzásai a hazugsággal való szembefordulás gesztusai voltak, amelyeket aztán a tettek is igazoltak. Súlyos politikai hibáról, megdöbbentő óvatlanságról beszélhetünk tehát, de amoralitásról – mint Schmitt esetében – nem (legföljebb a beszédet kijuttató árulás kapcsán). Ne feledjük azt se, hogy 2006 őszén az erőszak uralta utcáról jött az ellenfél ultimátuma: ilyen esetben nem lehet lemondani. A miniszterelnök a parlamentarizmus szabályai szerint reagált: a törvényhozó többség bizalmát kérte és kapta meg. Végül, de nem utolsósorban – akik akkor még nem tudták, ma már azoknak is tudniuk kell – az ellenfél a demokrácia ellensége volt. Ha mindenáron régi párhuzamot keresünk, s azt egy korábbi kormányfő morális okból szükséges – ám be nem következett – lemondásában akarjuk meglelni, akkor adódik az 1999-es esztendő. Amikor kiderült, hogy a hivatalban lévő miniszterelnök apja pár évvel korábban – a bányaprivatizáció során – részesült a fia elnöksége alatt működő pártnak járó állami pénzből. Ez a Schmitt-féle lopás pandant-ja. Debreczeni József írása ide klikkelve érhető el a Demokratikus Koalíció honlapján. |
Noha a HVG cikke nyomán a botrány kirobbanásakor egyértelmű volt: a plágium nyilvánvaló és menthetetlen, az érintett tagadta, a kormány negligálta az ügyet („egy ilyen méltatlan bulvárkacsával nem kívánunk foglalkozni”). Orbán álláspontja az volt, hogy a száz százalékig lojális elnököt – a saját kreatúráját – meg kell tartani.