Szelektív hallás

2012-03-17 10:31:25

Lánczos Vera: A hét végén a Szolidaritás tüntetett. Hat-tízezer ezer ember, ha összegyűlt. Valóban inkább piknikhangulat volt, noha minden ok megvan a tiltakozásra, az elkeseredésre és a tettvágyra. Azoknak, akik ott voltak – szinte azonos arcok láthatók mindenütt –, szintén az volt a véleményük, hogy ez már kevés.

Nem lehet elégszer leírni: minél nagyobb a bizonytalanok tábora, annál egyszerűbb egy akár másfél milliós szavazói bázissal kétharmadosan választást nyerni, különösen ha a pálya a hatalom felé lejt. Holott a demokratikus térfélen, együttműködés esetén, már jelen volna egy megközelítően azonos méretű ellen szavazótábor, amit az összefogás tényének üzenete még jelentősen tovább növelhetne.

Sokan véleményezték a hétvégi megmozdulást. Többek közt a Hírszerző oldalain Ceglédi Zoltán. Miért említem éppen az ő írását? Paradoxonai miatt egyfelől, elcsépelt sztereotípiái miatt másfelől.

Először meglepve konstatáltam, hogy Ceglédi is elégedetlen. Ő sem hisz a „civil romlatlanság” megváltó erejében, bosszantja a DopeMan-jelenség, mintha bosszantaná a már a civileknél is felfedezhető kirekesztő gőg is – aztán egy huszárvágással Gyurcsány Facebookon közzétett posztjánál terem, és bemutatja ugyanazt, amit korábban kritika tárgyává tett.

Gyurcsány szintén markáns véleményt mondott a tüntetésről. De Ceglédinek róla ritkán jut pozitív dolog az eszébe. Most se történt másképpen. Szerinte a volt miniszterelnök „egy forduló rúgással egyszerre vert végig a konkurencián”. Idéz is tőle: „Tegnap talán tízezren lehettek a Szolidaritás tüntetésén. A Milla külön ünnepel. Az emberek meg kielégületlenek, mert nem nyavalygást, hanem programot akarnak hallani, és erőt akarnak látni.”

Ehhez Ceglédi azt a megjegyzést fűzte: „Stimmel. Csak ugye, ilyet az a politikus mondjon, aki programot ad és erőt mutat.”

Első kérdés: miért? Politikusok miért mondhatják meg kevésbé a véleményüket, mint a politikai elemzők? Ez nem értelmetlen gőg? Aztán itt van a „ki mennyire erős” ügy. Ceglédi szerint csak erős pártok mondhatnak véleményt a közegről, amelyben léteznek? (Láttuk és tapasztaltuk az „erő” tiszteletét az elemzőknél a választások előtt. Szépen elmagyarázták nekünk, hogy minek program akkor, ha az emberek e nélkül is bíznak, és mindannyiszor el lett mormolva a varázsige is, hogy „hiteles” az, akinek sokan hisznek. Akinek sokan hisznek, az erős. Aki erős, az hiteles. Akkor pedig teljesen evidens, ugye, hogy aki mögött nem állnak sokan, az nem mondhat hiteles dolgokat. Sikerült is jól beültetni a fejekbe ezt az üzenetet, így aztán az erő nyert, kétharmaddal, és már túlvagyunk a harmadik köztársaságon is.

Na de az erő – jelzem csak úgy, az elemzőnek – valami olyasmi, ugye, ami menet közben alakul (nő vagy nem), és például a politikai éleslátás, egy helyzet valósághű politikusi vagy elemzői értékelése nagyon is képes befolyásolni ezt a folyamatot.

Azt az állítást, hogy „nincs program”, szintén nem ártana a tényekhez ragaszkodva megokolni, ha már felmerült. Nagyon erőltetett fejtegetés olvasható Ceglédi cikkében annak bizonyítására, hogy Gyurcsány pártjának nincs programja. Ezt onnan lehet tudni, Ceglédi szerint, hogy a Demokratikus Koalíció egyik tagja egy neki, Ceglédinek láthatóan nem tetsző törvényjavaslatot nyújtott be a Parlamentben. A javaslat arra irányult, hogy a nyilvánosan működő részvénytársaságoknál, az igazgatóság és felügyelőbizottság vagy igazgatótanács tagjainak, illetve a vezető állású munkavállalóinak legalább egyharmada legyen nő. Ceglédi szerint ebből az következik, hogy a DK ezt a kérdést tartja Magyarország legfontosabb problémájának. Valljuk be, ez elég merész következtetés, nem is mindenki képes ilyesmire, ehhez elfogulatlan politikai elemzőnek kell lenni.

Akkor most vegyük át a Gyurcsány-féle blogbejegyzés szövegét, hogy lássuk, miről szól valójában!

Például arról, hogy a közbeszédet eluraló „elmúltnyolcévezés” és „elmúlthúszévezés” differenciálatlan múltkezelése miként vezetett és vezet az egész rendszerváltás értelmének, valóságos jelentőségének az elvitatásához, lassan az egész társadalomban. Miként erősíti az értelmes diskurzust szellemi restségből indulattal helyettesítő, leegyszerűsítő beszédmód a radikálisok pozícióit, akik a rendszerváltás tényét is tagadják. Miként segíti elő a politikamentes politikában való hit terjedését, vagyis a demokráciadeficitet. Miként járul hozzá a valóban gyenge ellenzék magára találásának késleltetéséhez. És bizony az új pártok, a civilek, az elemzők és a sajtó egy része együtt elmúltnyolcéveznek, elmúlthúszéveznek, anélkül, hogy megértenék, illetve megértetnék, hogy „a politika nem önmagában ócska, a rendszerváltozás nem tévedés, hanem minden nehézsége ellenére történelmi meghatározottság, az egyetlen valóságos út”.

Ez szerintem a Gyurcsány-poszt legfontosabb mondata. Ezzel szemben a közbeszédben azt szokás sulykolni, hogy mindent elölről kell kezdeni, hogy csak új emberek képesek új politikát csinálni, ami szoros összefüggésben van azokkal a gyermekbetegségekkel, amelyek a mostani civil mozgalmakat máris jellemzik. Mert azt hiszik, megtakarítható a célkitűzések világos meghatározása. Megtakarítható a számbavétele annak, hogy milyen erőtérben mozognak, megtakarítható a konszenzus és a kompromisszumok sora az együttműködés érdekében, a prioritások közös meghatározása, majd a konzekvens ragaszkodás hozzájuk – a lilaködös „majd kialakul” helyett, amikor csak egy dologban biztosak, hogy kivel nem állnak szóba.

Vajon miért nem érti éppen egy politikai elemző, hogy milyen erős az összefüggés e társadalmi tudatállapot és a politikából kiábrándultak népes tábora között? Mintha Ceglédi csak azért írta volna meg a cikkét, hogy a végén Gyurcsányt is benyomhassa az alkalmatlanok fachjába, ahova a civileket helyezte. Ehhez viszont az kellett, hogy ne vegyen tudomást arról, amit olvasott, így paradox módon éppen annak a kritikának alapot adva járt el, amelyet nem akart megérteni: hogy mekkora a politikai közbeszédet formálók felelőssége a közgondolkodás alakulásában.

Fontosabb azonban egy ilyen blogbejegyzés meg nem értésénél az, amikor egy politikusnak a mai közállapotokról szóló helyzetértékelését és ráépülő következtetéseit magyarázzák konzekvensen félre.

Történetesen volt alkalmam meghallgatni Ceglédi és kollégája, Bíró Nagy Dávid fejtegetéseit Gyurcsány évértékelőjéről is.* Ha valaki nem ismeri a beszéd eredeti szövegét, és csak az elemzői véleményekre hagyatkozik, semmit nem tud meg arról, mit gondol a volt miniszterelnök Magyarország jelenlegi helyzetéről és perspektíváiról, illetve az ellenzék dolgáról. Sőt, kifejezetten meg fog lepődni, ha az analízist követően meghallgatja a beszédet.

Gyurcsány arra tett kísérletet, hogy felvázolja, honnan jutottunk el a harmadik köztársaság vereségéig. Szerinte húsz évvel ezelőtt Magyarország, „a magyar politikai közösség újrafogalmazta … önmagát. Azt mondta, hogy mi, köztársaságpárti demokraták egy nyugatos, szabad, polgári Magyarországot szeretnénk, parlamentarizmussal, jogállammal, piacgazdasággal, egymásra figyelő, egymásért felelősséget viselő emberekkel…. ebben a fajta demokratikus republikanizmusban osztozott a teljes magyar politikai közösség…. egy új, demokratikus jogállami alkotmányt hoztunk létre, Úgy gondoltuk ….hogy a szabadság az, ami alfája és ómegája az új köztársaságnak.”

A köztársaságpárti Magyarországhoz képest épült fel mostanra egy ellen-Magyarország, amelyet Orbán Viktor kormánya képvisel. Gyurcsány úgy írja le ezt a republikanizmus ellen felépült Magyarországot, mint amely nem hisz Európa eszméjében, nem a szabadság, hanem a hatalomnak alávetett, kikényszerített rend és alázat világa jellemzi, amely fél a szabad polgártól, a versenytől, a piactól, bezárkózó, amely mindenkit, aki kívül van, veszélyforrásnak tekint. Ez a mentalitás a szegénységet lenézi és bűnként kezeli, „összekeveri az állam dolgát a nemzet lehetőségével és felelősségével”. Erre alapozva állította, hogy ami Magyarország életében bekövetkezett, az nem egyszerűen politikai alternatívák kérdése. „…az ország önmagáról alkotott, legalapvetőbb képét, szándékát, céljait, akaratát, kultúráját szövi át mindaz a vita, ami ma megoszt bennünket, és ami nagyon nehezen teszi élhetővé Magyarországot. Mert magyar néz magyarral szembe.”

Orbán Viktor nem kormányozni akart, hanem rendszert váltani, mondja Gyurcsány, és ez meg is történt az elmúlt másfél évben. Ezért „nem személyi alternatívák állnak itt egymással szemben, hanem a hazáról, Magyarországról vallott két, alapvetően különböző és sajnos – mostanában úgy tűnik – egymást kizáró világ”.

Közbevetőleg: tegyük fel a kérdést, vajon helytálló-e ez a diagnózis? Az elmúlt másfél év tapasztalatai, a felszámolt demokratikus jogrend nem igazolják-e már önmagukban is vissza ezeket a megállapításokat? Vajon miért nem érdemlik meg mégsem ezek a tézisek, hogy a beszéd elemzésekor központi kérdésként foglalkozzanak velük?

Gyurcsány többször is hangsúlyozta, hogy nem Orbán Viktornak és kormányának leváltása az igazi kihívás, mert ez előbb-utóbb, így vagy úgy be fog következni, hanem az, hogy miként élhet együtt Magyarországon békében, egymás mellett ez a két különböző világlátású politikai közösség, amelynek a szétszakítására politika épült.

Az ő válasza az, hogy nincs helye revánspolitikának, nincs helye kiutasító, elüldöző szenvedélynek. Inkább azt kellene megérteni, hogy miért történik ez velünk, hogyan lehet újraegyesíteni – ezt hangsúlyozza – nem a magyar politikai elitet, erre nincs is szükség, mert politikai alternatívákra van szükség, hanem Magyarország lakosságát, polgárait a köztársaság ügyében, a nemzet ügyében. Ehhez képest jelölte ki a maga pártjának szerepét a demokratikus közép szervezésében, ezen belül a magyar baloldal legnagyobb pártjává fejlődés ambícióját.

Lássuk, mi szűrődött be mindebből a hivatkozott elemzői beszélgetésbe!

A riporteri kérdésre, hogy vajon az útkeresésről és benne Gyurcsány saját szerepről szólt-e a beszéd, Ceglédi Zoltán úgy reagált: Gyurcsány ugyanazt az utat járja, amelyet 6 vagy 8 évvel ez előtt elkezdett. Szerinte „nagyon innovatív megoldás” ugyan, hogy nem Orbán Viktor legyőzése a fontos, hanem az ország másik felével kiegyezni, na de a végső konstrukció mégis úgy néz ki, hogy az egyik oldalon ott van Orbán Viktor meg a rendszere, a másik oldalon meg ott van Gyurcsány Ferenc, és az az ambíció, amit meg is fogalmazott, hogy a baloldal legnagyobb pártjává kívánja tenni a DK-t, amit egyébként ő vezet, és akkor eljutottunk megint oda, ahol 2006-ban már voltunk, hogy Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc küzd egymással. Ceglédi szerint az idő ezt a konstrukciót már meghaladta.

Vagyis az elemző lazán túltette magát a beszéden, a bejátszott szövegrészeken, és elővette a végtelenül közhelyes sztereotípiát, a Gyurcsány kontra Orbán személyi párharcról szóló klisét. Ezzel lényegében felülírta a beszéd valódi üzenetét, hogy nem személyek, nem politikai alternatívák állnak már csak szemben egymással, hanem ennél jóval többről van szó. Láthatóan ezzel a gondolattal sem az elemzők, sem a műsorvezető nem kívántak foglalkozni. Utóbbi következő kérdése ugyanis úgy szólt, vajon van e más kihívója Gyurcsányon kívül Orbán Viktornak?

Bíró Nagy Dávid szerint az évértékelésben az látszott, hogy Gyurcsány Ferencnek mekkora szüksége van Orbán Viktorra. Ez volt az a pontj, amikor az ember úgy érezhette, valami tanfolyamon ül, ahol azt tanítják, miként kell függetleníteni magunkat a tényektől és a valóságtól. Gyurcsány ugyanis valóban azonosította a jelenlegi rezsimet Orbánnal. De vajon Bíró Nagy szerint a jelenlegi rendszert le lehet-e írni úgy, hogy Orbánt kihagyjuk belőle? S ha szerinte igen, akkor vajon érti-e ennek a rendszernek a lényegét? Ha meg Orbán szerinte is meghatározó eleme a rendszernek, akkor miért is kerül elő ez az ócska szakállas panel a kalapból, hogy Gyurcsánynak szüksége van Orbán Viktorra, mert csak így tudja definiálni magát? (Eredendően is hamis az kölcsönös függésről szóló, sztereotip panel, mert tudható, hogy Gyurcsány úgy került képbe, aki egyedül mutatkozott alkalmasnak rá, hogy megakassza az Orbán-féle úthengert. De Orbán időközben rendszert váltott. Vajon ez miért nem éri el az elemzők ingerküszöbét?)

Bíró Nagy szerint Orbán jó hivatkozási pont Gyurcsánynak, ezért beszél „az ő rendszeréről”. Értsük világosan: ezzel azt állítja, hogy Orbán rendszeréről csak Gyurcsány beszél rendszerként. Vagyis Bíró Nagy ezek szerint nem lát rendszerváltást, sőt rendszert sem, amely specifikusan Orbánhoz köthető. Ez a meghatározás tehát csak egy politikus (Gyurcsány) öndefiníciója miatt vetődik fel. Tény, hogy ilyen megközelítésben megint csak nem kell vizsgálni, hogy Gyurcsány megállapításai és felvetései, a megfogalmazott dilemmák és kihívások helytállóak-e az ország szempontjából. Lehet viszont mindent megállapítást ahhoz a tételezett alapszemponthoz mérni, hogy Gyurcsány akar minden vezető szerepet magának, ami meg nem illik ebbe a tételbe, az sajnálatos ellentmondás. Bíró Nagy szerint például ellentmondás, hogy Gyurcsány magát egyfelől Orbán kérlelhetetlen ellenfeleként állítja be a beszédben (nehéz lenne megtalálni ennek nyomait), ugyanakkor egy olyan szerepet is igyekezett felvenni, amellyel azt sugallta, hogy ő képes a két részre szakadt országot egyesíteni.

Csak hát ilyesmiről szó sem volt! Gyurcsány egy olyan kihívásról beszélt, amely az egész demokratikus térfél, sőt az ország számára kihívás. Éppen arról van szó, hogy be kell látni, nem lehet hagyományos értelemben választási győzelemben gondolkodni, mert arra van szükség, hogy az ország állampolgárainak többsége akarjon demokráciában élni.

A műsorvezető is azt vélte kihallani az évértékelőből, hogy Gyurcsány úgy beszélt, mintha ő jelentené az egyetlen esélyt a demokratikus térfélen. (Miután tényszerűen ilyesmi nem hangzott el, azt kell gondolnom, ehhez a feltevéshez már az is elegendő, ha egy politikusnak határozott képe van a világról, és képes is róla közérthetően beszélni. Ez már önmagában olyan ambíciónak tűnik, amely mások pozícióira veszélyes.) A műsorvezetői felvetésre az elemzők reakciója az volt, hogy na de ma már tudjuk, hogy ez nem járható út, mert a demokratikus térfélnek nem egy Orbán Viktor-másolatra van szüksége.

Ceglédi szerint Gyurcsány egy Orbán-másolat, de azt persze nem meséli el, hogy miért. Ahhoz, mármint a differenciált és árnyalt véleményalkotáshoz, el kéne tudni mélyedni demokrácia-felfogások, mentalitások különbözőségébe, a múlt tárgyszerű elemzésébe, de ez „elemzőkkel” nem szokott előfordulni, ők többnyire beérik egy-egy régi sztereotípia felvillantásával, jelen esetben azzal, hogy az „egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz”.

Bíró Nagy azt is felvetette, érdemes megnézni, tartalmilag hozott-e valami újat a beszéd? De téved, aki azt hiszi, valóban tartalmi észrevételek következtek. Arról van szó, mondta, hogy Gyurcsány az utolsó percben be akart szállni a baloldali versenyfutásba. Ám kérdéses, tette hozzá, hogy hiteles lehet-e ő, mondjuk, olyan politikusként, aki a nemzetet mint szociális közösséget képes képviselni, hisz felmérések szólnak arról, hogy kormányzása idején a szegények nem tekintették a magukénak a politikáját. Láthatóan nem szempont, hogy a szociális védelem, a szegénység empatikus kezelése éppen a jelenlegi tapasztalatok ismeretében, a jelenlegi rezsim szegénypolitikájával szemben merül fel újra. Helyette megint a bűvös „hitelesség” került elő, ami ugye hivatalból felment bármely észérv vagy felelős üzenet valós tartalmának vizsgálata alól, mert elemzői dogma, hogy egy volt miniszterelnök semmi olyasmiben nem adhat pozitív programot, amit kormányon nem tudott megoldani. Hogy miként lehetséges mégis a világban másutt, ahol kormányok jönnek és mennek, hogy a politikusok új feltételek közt új esélyeket kaphatnak, miért csak Magyarországon érthetetlen és megengedhetetlen ez, hagyjuk meg költői kérdésnek, vagy olvassuk el újra Gyurcsány említett Facebook-bejegyzését.

Az elemzői téveszmékkel szemben én viszont rögzíteném, hogy Gyurcsány évértékelőjéből az derült ki, van véleménye az ország helyzetéről, az ország előtt álló feladatokról, van pártja és pártprogramja, amiért dolgozik. Kétségtelen tény, hogy van már tapasztalata is egy ország vezetéséről. Úgy tűnik, ez így együtt már túl sok ahhoz, hogy tárgyilagos értékelésben, pláne elfogadásban részesüljön.

Ennek ellenére én megkockáztatok egy összegzést, amelyet a politológusok tisztelt figyelmébe is ajánlok. Ez az én verzióm. Magyarországot az ellenségképet kereső politika tényleg szétszakította, ennek veszélyeit Orbán – bár a szétszakítás aktora volt – maga is felismerte. Az ő megoldása az erőből és felülről való erőszakos egyesítés egy diktált értékrend elfogadtatásával, centrális erőtérrel, nemzeti együttműködési rendszer előírásával, és azok kiszorításával, ellehetetlenítésével, akik ezt nem fogadják el.

Ezzel szemben Gyurcsány mást ajánl az országnak, európai megoldást. Azt, hogy a jelenlegi demokratikus ellenzék a nemzet egységét kirekesztés nélkül, a köztársasági eszméhez a többséget megnyerve, a mindenki jogait tisztelő és elismerő demokratikus jogállamot helyreállítva valósítsa meg. Nem kevés ez közös célként ez az ellenzéki térfél valamennyi szereplője számára. Ez a fontos, s hogy ki áll az élén, az majd a megfelelő pillanatban eldől.

Ide klikkelve érheti el Lánczos Vera írását a Galamus.hu-n.

Vissza...