Tanulni, tanulni, tanulni...

2012-02-08 23:05:00

A magyarországi közállapotok iránti érdeklődésem a mínusz tartományba süllyedt. Ne töltsük az időnket felesleges dolgokkal, foglalkozzunk olyasmivel, aminek értelme van. Mint tudjuk, minden ember kétszer végzi el az iskolát: egyszer gyerekkorában, aztán amikor a gyereke jár iskolába, vele még egyszer.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy éppen most vagyok újra első osztályos, first grade-be járok, a kislányommal „járom” végig újra az általános iskolát. Neki az olvasás és a számolás érdekes, nekem maga az iskola. Figyelmesen hallgatom, amikor itthon az iskoláról beszél, mert feltárul előttem egy másik világ, mint amit eddig ismertem.

Az iskolának, persze, mindig vannak jó és rossz oldalai. Egy csapás, mióta arról tanultak az első osztályban, mitől olvadnak az északi sarkon a jéghegyek, és az miképpen befolyásolja az északi-sark élővilágának belső változásait, különös tekintettel a jegesmedvék hőháztartására. Először örültem, hogy a kislányunk állandóan lekapcsolta az égve maradt villanyokat. Azt nem tudom, hogy a jéghegyeknek ez mennyit használt, de a mi villanyszámlánknak jót tett. Akkor kezdtem kicsit aggódni, amikor Rebi már nemcsak mögöttünk kapcsolgatta le a villanyokat, hogy a jeges mackóknak segítsen, hanem előttünk is. Lassan már a vaksötétben ücsörgünk, hogy a maciknak jó legyen. Félhomályban előre tartott kézzel botorkálunk a lakásban, hogy miattunk semmi olvadás ne következzen be. Jó szülő nem rombolja le az iskola nevelőhatását.

Nem tudom, hogyan lehet még szigorúbban fogni bennünket, de lehetséges, hogy az égőket majd ki kell szerelnem, nehogy bűnbe essek, és felkapcsoljam a villanyt, és azzal valamelyik mackót megtámadjam. A helyzet súlyosbodik, mert miután az Orbán-rendszer értelmetlen elemzése helyett esténként az angol futball-bajnokságot nézem nagy élvezettel, már megesett, hogy Rebecca le akarta kapcsoltatni a Chelsea-Manchester United meccset, mialatt mi sakkozni kezdtünk. Ne menjen a tévé feleslegesen. Csak úgy tudtam megúszni, hogy azt mondtam: ha nem nézhetem a meccset, akkor megírok egy cikket a fasisztáknak hízelgő Köves Slomó rabbiról és egy Stumpf András nevű ismeretlen ember náci írásáról, és az sokkal több energiát termel, mint a focimeccs. Különös tekintettel a billentyűkre, amelyek tízszer akkora hőt termelnek, mint a Manchester United, ha a nácikkal cimboráló Köves Slomóra gondolok, aki a nyilas színházat alapító párt segítségével harcol a többi zsidó szervezettel szemben. Felejtsük el a szalonképtelen, szélsőséges, áruló és korrupt zsidó rabbikat, velük együtt a pártszolgálatos firkászokat, és inkább sakkozzunk. A United úgyis egyenlített.

Ez hatott.

Visszatérve az iskolára: nemcsak arról van szó, hogy ezek az iskolák mennyivel gazdagabbak, mert mi szerettük első osztályban a kisiskola vaskályháját, amiben rakni kellett a tüzet. Boldogok voltunk felsős korunkban, amikor Borzán bácsi begyújtotta a cserépkályhákat, és azok rendszeresen felrobbantak, és elmaradt aznap az iskola. Ezért nem babonázott meg, hogy egy vidéki amerikai kisvárosnak öt önkormányzati iskolája van, mindegyiknek egyenként olyan színházterme, amivel boldogan cserélne bármelyik magyarországi városi művelődési ház, valóságos sportkomplexumokkal. Ahova a mi kislányunk jár, annak az iskolának műfüves villanyfényes pályája van. Az iskola saját televíziós stúdióval rendelkezik, olyan kamerákkal, amilyeneket magyarországi professzionális televíziókban láttam. Ez állítólag szülők ajándéka, Rebinek is van egy osztálytársa, akinek a mamája a CBS-nél dolgozik. Az iskola minden reggel tévéműsorral kezdődik, a diákok elmondják a napi programot, beszél az igazgató, elmondják az időjárást, az  iskolai és más fontos híreket. Minden osztályban elektronikus táblák, DVD-kivetítők, internet-kivetítés, az iskolának hatalmas könyvtára van egy számítógépes laborral, amelyben harminc PC és Macintosh számítógép található, minden gyereknek saját komputere van. A zeneterem egy kis koncertterem is, minden hangszerből annyi, hogy jusson az osztályban minden gyereknek. A szemléletről annyit, hogy a falon megfér egymás mellett Bach és John Lennon képe.

De a pénznél fontosabb az emberi érték, noha én mindig úgy gondoltam, hogy a kettő szorosan összefügg: ahol nincs sok emberi érték, ott nincs sok pénz sem, és éppenséggel Magyarország nem cáfolt rá erre a mezítlábas elméletre, ahogyan Amerika sem, fordított értelemben. Ezért sokkal nagyobb élmény találkozni azzal a szemlélettel, amiből a későbbi gazdagság fakad. A gazdagság a szabadság eredménye. Itt nem akarnak semmiféle ideológiát ráerőltetni a gyerekre, azt a családra bízzák, itt azt akarják kihozni a gyerekből, ami benne van, és ehhez nyújtanak segítséget. Főleg azt tanulják meg, hogyan oldjanak meg problémákat. A kislányunknak szerencsére ez a természetes, az ő kisujját nem csavargatja egyetlen lelkibeteg katolikus pap sem hittanórán, mint ahogyan például a miénket csavarta, pedig akkor még szocializmus volt, de akkor is az volt a szöveg, hogy erkölcsre szükség van, tanulja meg a gyerek, mi a jó. Azt éppenséggel nem tanultuk meg, csak az elnyomásra, a személyiség lábbal taposására való érzékenységünk fejlődött ki, miután megértettük, hogy az a megfélemlítés, amiben részünk van, az nem normális. A kislányomnak fogalma nincs erről, neki a szabadság és az emberi méltóság tiszteletben tartása természetes. Nekem nem, mert én a porosz szemléletű magyar iskolába jártam. Itt is vannak ugyan végletek, mert azt az iskolát például eleve kizártuk, ahol a gyerek óra közben azt csinál, amit akar, odamegy, ahova akar, nem korlátozzák, nehogy lelki sérülést okozzanak neki. Állítólag ez csak az én előítéletem, mert ez is jól működik, de azért úgy gondoltuk, az anarchia és a megfélemlítő vasfegyelem között még vannak fokozatok, például belefér a kettő közé a tisztelet, az emberség, az empátia, a szorgalom és a szabadság rendje.

Én jó tanulónak számítottam, mégis mindig félve mentem a magyar iskolába. Az én kislányom szerintem sokkal többet tud, mint én ennyi idős koromban, de nem ezen múlik. Ő soha nem fél, amikor iskolába kell mennie. Normális a gyerek, tehát boldog, ha kimaradhat egy napot, de amikor mennie kell, nem szorong, ahogyan mi szorongtunk minden reggel. Nem kell attól tartania, hogy felsül, leég, leszidják, megalázzák, ha valamit nem tud, és abból valami nagy baja származik. Nem a félelem inspirálja, hanem a környezet. Ha valamit nem ért, megmutatják neki, amíg meg nem érti. Először aggódtam, hogy mi lesz, ha nem lesz olyan szigorú tanára, mint a Kampfmüller tanító néni volt nálunk, akkor tanul-e majd valamit. De úgy látom, hogy tanul. Az biztos, hogy az északi sark olvadásáról például többet tud, mint én. De azt látom, hogy mindenféle terror nélkül, a kislányunk legszívesebb elfoglaltsága az olvasás, a legnagyobb öröme, ha számolhat vagy ha rajzolhat. A kapáslövései is jók, a fejelési technikáját kell még csiszolni, mert nyurga, magas lány, ugyanis futballozni is tanulnak. A tanítónő sógora mesterszakács, akit néha a tévé főzőműsoraiban lehet látni.

Az igazi döbbenet számomra az, amikor meglátom, hogy az igazgató minden reggel kiáll az iskolabuszok fogadására. A buszokról leszálló összes, még egyszer mondom: összes gyereknek nemcsak köszön, hanem mindegyikkel kezet fog. Minden áldott nap. Amikor vége van az iskolának, akkor már nincs mindenkivel kézfogás, csak köszönés, de az igazgató minden nap ott áll a buszoknál addig, amíg az utolsó gyerek is fel nem száll, és el nem indul haza. Ezek a gyerekek meg vannak tisztelve, és azt is lehet érezni, hogy van egy felelősség irántuk. A tanárok emailben tartják a szülőkkel a kapcsolatot, ha bármi gond van az iskolában, azonnal küldenek a telefonra egy emailt. De néha az igazgatótól is jönnek emailek, egészen meglepőek. Néha csak egyszerű jókívánságok. Néha jó tanácsok, nemrég például azt írta az igazgató, hogy a szülők figyeljenek oda a gyerekekre, időben menjenek ágyba, pihenjék ki magukat, aludjanak jól, reggel igyanak egy kellemes kakaót, kiadós reggelit fogyasszanak, hogy jól érezzék magukat az iskolában.

Az igazgató megszólítása egyébként Mr. T., mert Mr. T neve „T” betűvel kezdődik, de olyan hosszú és bonyolult, hogy azt senki nem tudja kimondani. Ezért mindenki, a gyerekek is, csak egyszerűen Mr. T.-nek szólítják. Emlékszem, hogy nálunk javában ment még a szótagolva olvasás ilyenkor, a mi kislányunk folyékonyan ír és olvas magyarul és angolul, úgy kezeli a komputert, mint én, ha valamit nem tudok, tőle kérdezem meg. Újságot szerkesztenek, kis “könyveket” írnak. A kislányom kész sztorikat ír és visz az iskolába már most, amikor mi még nem is tanultuk a “fogalmazást”. Ezek nem arról szólnak, hogy mit lát a teremben, hanem arról, hogyan gondolkodik más emberekről, helyzetekről, emberi értékekről, egymás tiszteletéről, a szabadságról.

Az iskolai műsorok külön élményszámba mennek, ezeket nem végigszenvedjünk, hanem élvezzük. Lazák, kedvesek és nagyon profik. A szülői közönség nagyon bátorító és lelkes, Amerika igazán gyerekközpontú társadalom. A gyerekek születésnapjai majdnem kisebb esküvővel érnek fel, a legváltozatosabb ötletekkel: nálunk két éve egy bűvész volt, és a köré szerveződött a party, tavaly egy közeli víziparkban ünnepeltek lubickolva a gyerekek. Nekem eddig a legjobban az “Eddy goes to Hollywood” ötlet tetszett, az egész szülinap a színészet és a filmgyártás témát dolgozta fel, mert Eddy színész akar lenni, és ha egy gyerek hétéves korában tudja, hogy mi akar lenni, akkor Amerikában az is lesz. Mindez a legtermészetesebb módon, masinisztának vagy színésznek lenni egyformán érdekes dolog. Az amerikaiak nem ijednek meg a színpadtól, ha ki kell állniuk beszélni, mert nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy leszólják, kritizálják, állandóan fikázzák őket. Döbbenetes az a szabadság, ami ezeken a gyerekeken látszik. Nem izgulnak, nem félnek, természetesek, felszabadultak és mégis fegyelmezettek. Ijesztgetés, fenyegetés, megfélemlítés, kiabálás nélkül követik a tanári utasításokat, nincs eszetlenség, fejetlenség, ordítozás, és amikor elkezdődik a produkció, mindent beleadnak. Cinizmusnak nyoma nincs.

Az egyik műsor után azt találtam mondani, hogy ezt kellene megmutatni Hoffmann Rózsa oktatási államtitkárnak és kereszténydemokrata barátainak, akik a gyerekverés hívei. De mit értene meg ebből Hoffmann Rózsa? Megjegyzem, Amerikában tilos megütni egy gyereket, nemcsak az iskolában, hanem otthon is. Van emberi méltósága a gyereknek is. Ezt már gyerekkorban megtanulják. Az iskolában egyformán ünnepelték a Hannukkah-t, a Karácsonyt és a Kwanzaa-t, az afrikai amerikaiak ünnepét. Felekezeti iskolákat egyáltalán nem támogat az állam, Rebi preschoolba zsidó iskolába járt, azért fizetni kellett, de ha valaki presbiteriánus, lutheránus vagy a kevés számú katolikus iskolák valamelyikébe járatja a gyerekét, azért is fizetni kell. Az állam egyetlen cent normatív támogatást nem ad felekezeti iskoláknak, és ezt itt mindenki normálisnak tartja. Ha valaki speciális iskolába akar járni, akkor azt fizesse meg, ne a közös adóból fizessék olyanok pénzéből, akik nem veszik igénybe ezt a szolgáltatást.  Az osztályba járnak fehérek, feketék, ázsiaiak, ezeknek a gyerekeknek természetes, hogy ők mindannyian amerikaiak, ugyanolyan jogaik vannak, és mindenkit ugyanaz a szabadság illet meg.

Vigyázni kell, mert a kislányunk otthon hallja a magyarországi híreket. Pontosan érzi a különbséget. Egyszer azt mondta, nyugtassam meg, hogy neki nem kell magyarnak lennie. Nem vagyok egy nagy nacionalista, de elszorult a szívem. Szegény haza, amelynek ekkora a vonzereje. Aztán megértettem, hogy mit akar ezzel mondani. “Nem – válaszoltam -, neked soha nem kell annak lenned. Szerencsés ember vagy, te született amerikai vagy. Maradj is az.”

Azt nem tudja, hogy az apja utána sír egy kicsit. Mert szeretné a hazáját, ha lenne. De haza  csak ott van, hol…

Bartus László írását ide klikkelve érheti el az Amerikai Népszava.hu-n.

Vissza...