Kádártól Orbánig

2012-02-06 17:17:21

A kampányguruk jól ismert tanítása szerint ne foglalkozzunk blogokkal, vezércikkekkel, értelmiségi nyavalygással, a tömeg – elegánsan a grassroots – gondolkodása más rugóra jár. Igen, valami ilyesmit tanított a 2002-es kampány dicsőített és elátkozott tanácsadója, Ron Werber is. Emlékszem, akkor győztünk. Werber miatt is, meg talán más okokból is.

Olvasom Seres László szövegét a Hirszerzo.hu-n.  Azt kérdezi, hogy mennyire kádárista Gyurcsány. Szó nélkül is hagyhatnám. De Serest olvasni szoktam, amolyan viszonyítási pont. Van regény, amit miatta olvastam el (Ayn Rand: Az ősforrás), és igaza volt, el kellett olvasni. Van, hogy egyetértek vele, máskor átkozom. De tisztelem. Sokra tartom.

Most azt veti a szememre, hogy egy vonatkozásban elismerő mondatokat mondtam Kádárról. A Demokratikus Koalíció kongresszusán azt találtam állítani, hogy „az nem vitatható el Kádártól, hogy demokratizálta a tudáshoz, a kultúrához való hozzáférést, valamint az egészségügyi javakat.”

Nem szeretném hosszan idézni Serest. Ha jól értem, azt kéri rajtam számom, hogy nem fogalmazok egyértelműen, amolyan fekete-fehérben. Ha Kádár diktátor, akkor ne mentegessem, nincs rá ok, nincs mentség. A relativizálás bűn, a diktatúra elfogadásának előszobája – lényegében ezt mondja Seres.

Kedvem lenne tegeződve folytatni a szöveget, de Seres megbántódna, gyanítom, azt mondaná, hogy megengedhetetlenül privatizálok. Persze, ha összefutunk nagy ritkán, akkor tegeződünk. De az más. Az személyes ügy. Most meg közviszonyban vagyunk. Akkor maradok személytelen.

Kádár nehéz ügy. Amikor lakossági fórumot tartok, akkor arról beszélek, hogy tudom, hallgatóim nagy része nosztalgiával gondol vissza Kádár világára. Ezen a ponton szembeszállok hallgatóságommal. Elmondom nekik, hogy értem, miért éreznek így. Fel akarom őket menteni, mert bennük saját környezetem, családom, rokonaim nagyobb felének vágyakozását látom. És érteni is vélem őket. Volt munkájuk, a gyereknek lett szakmája, mehetett egyetemre, kaptak lakást, és ha tíz év után is, de jött a Wartburg vagy Skoda. És olyan egyszerű volt minden. De mégis hazug.

Kádár alkut kötött szüleinkkel. Ti nem beszéltek ’56-ról, az oroszok jelenlétéről, én meg nem vezetek be totális terrort, a boltokban meg lesz tej, kenyér, hús, cipő – ennyiben állt az alku. A legvidámabb barakk a szabadságért cserébe korlátozott, de érzékelhető jólétet adott. És mi, vagy a mi szüleink elfogadták Kádár ajánlatát. Bűnbe estünk. Megvesztegettek bennünket, és mi elfogadtuk Kádár harminc ezüstjét.

Van persze egy még komplikáltabb ügy. Nagy Imre meggyilkolása. Nincs kétség, hogy a végső döntés Kádáré volt. Vitányi azt mondta a szocialistáknak, hogy Kádár gyilkos volt. Azóta vannak bajban a szocialisták Vitányival. Bibó túlfeszített lényeglátókról és hamis realistákról ír. Kádárnak személy szerint valóban volt választása, a magyaroknak viszont nem: a szovjet birodalomból akkor nem volt kiút. Kádár megalkudott. Elfogadta a helytartó szerepét. Helytartóként elment a falig. Szabadabb világot teremtett, mint bárki más a mi régiónkban. De vér tapadt a kezéhez, mint Ferenc Józsefnek és Horthynak. És az ország egy része mindhármukkal megbékélt.

Menteném Kádárt? Kinek országlása alatt egy udvari vécés egy szoba-konyhás lakásból lakótelepre költöztünk, ahol fürdőszoba volt, és miközben apám az első este begyújtott az olajbojlerbe, elsírta magát? De nem mentem. Vitányival értek egyet: morális tekintetben a demokratikus Magyarország Nagy Imre és nem Kádár öröksége.

Miért beszélek mégis elismerően is Kádárról? Mert egyébként elfogadhatatlan proletárdiktatúrájának van morálisan is elfogadható eleme. Az, hogy nincs helye az úri Magyarországnak, hogy fel kell szabadítani a munkás és paraszt családját, gyerekét. Hogy a tudás, a műveltség, az egészség nem lehet kevesek kiváltsága. Kádár ezt értette. De céljának elérését szolgáló eszköze, a diktatúra nyilvánvalóan elfogadhatatlan minden demokrata számára.

A kongresszusi szöveg nem Kádárról szólt, hanem Orbánról. Arról, hogy a köznevelési és a felsőoktatási törvénnyel Orbán rosszabb Kádárnál. Mert ez utóbbi országló önkényúr legalább hitte: a tehetség nem kizárólag a „jó családokban” születik. Hogy a proli gyereke is viheti valamire. Orbán ezzel szemben a középosztályok privilégiumává akarja tenni a tudást, a jólétet. A proli menjen esztergályosnak – ezt üzeni Orbán. Ennél Kádár is jobb volt. Persze csak e tekintetben.

Avasi látogatásunkon sokan köszörülik nyelvüket. Nem bánt. Mert egy dolog tudni, és egy másik érezni. Én is gondoskodom családomról. Kifizetjük a számlákat, befizetjük a szakkörök díját. De mégis fontosak az esti beszélgetések, a simogatások, az éjszaka jött telefon, hogy „Papa segíts, mert elrontottam!”. Avas erről is szólt. Arról, hogy ott voltunk. Szabadelvű barátaim, kikkel szívesen sörözök, beszélgetek, ebből keveset értenek. Csak a kampánymocskot  látják. Kár. Fanyalognak. Én meg látom az avasiakat is, akiknek fontos volt, hogy arra jártunk. Kell-e megoldás a gondjaikra? Bizony kell. Talán tabukat döntő módon. Mert a sértettek is szabadok akarnak lenni.

Szabadelvű vagyok? Ha az a kérdés, hogy jogod van-e eldönteni, hogy ki vagy, akkor igen. Ha a szabadelvűség a piac korlátok nélküli feltétlen tiszteletét jelenti, akkor nem, bár mi tagadás, piachívő vagyok. Ha meg a liberalizmus a kétség nélküli magabiztosság, a lesajnáló kivagyiság, a kioktató nagyképűség, akkor nem vagyok liberális.

Miközben imádom a rendszerváltozást, látom, hogy sokaknak (a többségnek?) nehezebb lett az élete. Ők új rendszerváltozást akarnak. Én nem. De ők is itt vannak, és az övék is Magyarország. Szeretném érteni őket, és válaszolni a kérdéseikre. Tudom, hogy a régi válaszaim nekik nem mindig jók. Merek kételkedni önmagamban.

Nem Kádár az ellenfél. Ő elment. És mi maradt? És ki maradt?

Forrás: Facebook.hu

Vissza...