A Népszava minapi számában azzal a felütéssel kezdted rövid publicisztikádat, hogy vitád van velem (2012. január 17. Vitám Gyurcsánnyal). Írásod korrekt, tisztességes. Amit kritizálsz, azt mások is felhánytorgatták nekem az elmúlt napokban, gondolom érdemes akkor tisztázni álláspontomat.
Röviden összefoglalva azt veted szememre, hogy nem siettetem Orbán leváltását, sőt óvatosságra intem magunkat. Azzal érvelek, hogy az ellenzék mai elfogadottsága, beágyazottsága, közös programjának készültsége, a kormányzásra felkészült szakmai-közéleti-politikai-emberi hálózat kiépítettsége nem teszi lehetővé a stabil kormányzást, sőt, a Fidesz idő előtti bukása esetén nagy az esélye politikai-gazdasági destabilizációnak.
Nyilván te sem gondolod, hogy a lelkem mélyén szurkolok Orbánnak. Nem hinném, hogy akár Neked, akár másnak kétsége lenne afelől, hogy a hátam közepére sem kívánom Orbán rendszerét és ne kívánnám bukását. Ha pedig így van, akkor egyszerűbb a helyzetünk, mert nem a lényegen vitatkozunk - menjen-e Orbán vagy maradjon? -, hanem Orbán távozásának és egy új, sikeres köztársaságpárti kormány felállításának menetrendjén, forgatókönyvén.
Ha van türelmed, akkor messzebbről kezdeném. Én ugyan nem szagoltam annyi puskaport, mint a jelenlegi miniszterelnök - soha nem fogom megérteni, hogy békeidőben miért csak háborús hasonlatokkal tud élni Orbán -, de egy jó évtizede a magyar politika élvonalában vagy annak környékén tevékenykedem. Eleget tapasztaltam, hogy merjek kételkedni nem csak ellenfeleinkben, hanem önmagunkban is.
Jószándék vezetett bennünket, amikor 2002-ben meghirdettük a "Jóléti rendszerváltás" programját? Volt hozzá közöm, láttam az akkori miniszterelnök-jelöltet, Medgyessy Pétert, és azt kell mondjam, hogy igen. Szükség volt a közalkalmazottak brutális fizetésemelésére? Mi az hogy, nagyon is - mondhatjuk egyetértőleg. Imádták az emberek, amikor mi 2006 elejétől csökkentettük az áfát? Persze, nagyon szerették. Ne értsd, ne értsék félre, de most 2012-ben meg kell kérdezzem: amit és ahogy tettük, az mindig az ország hosszabb távú érdekét szolgálta? A mai válaszom, hogy csak részben.
De hadd kalandozzak még messzebbre! Nyilván előtted vannak a képsorok: szép magyar mentébe öltözött ifjak harsogják a 20-as, 30-as években, hogy vesszen Trianon. Látod, hogy csodálatos magyar lányok és asszonyok énekkel és virágcsokrokkal búcsúztatják a 2. Magyar Hadsereget? Na és hányan jöttek haza? És vajon a párizsi békeszerződéssel visszanyertünk bármit is Trianon drámai veszteségéből? Ugye nem? Sőt!
Vajon az 1949-es kommunisták hitték-e őszintén, hogy a régi, sok tekintetben még mindig inkább feudális, mint polgári rend megdöntése a haza, az elnyomott milliók érdeke? Szerintem hitték. Őszintén. Nem kicsit, nagyon.
Hogy jön ez most ide? - kérdezheted. Úgy, hogy sokszor kerített bennünket, elődeinket, nemzetünket hatalmába az ilyen-olyan lelkesültség. Hol nemzeti, hol kommunisztikus, hol a demokratikus, máskor meg ki tudja milyen lelkesültség. Aztán mire mentünk vele? Jobb lett?
Péter!
Nem szeretnék igazságtalan lenni. Nem állítom, hogy a mai helyzet, bármilyen módon analóg a fentiekben jelzettekkel. Csak egy dolgot szerettem volna érzékeltetni. Azt, hogy a kollektív érzület bármilyen irányú felhorkanása, tobzódása még nem igazolása a kollektív bölcsesség igazának és főleg eredményességének.
Tudod, 2005-2006-ban arra hajlottam, hogy bármi áron meg kell akadályozni a Fidesz visszatérését. Azt gondoltam, hogy ha visszajönnek, akkor kő kövön nem marad, és ehhez képest nem nagy ár, ha azt tesszük, mint elődeink: nem esünk kétségbe, ha némi feszültség marad a választási év költségvetésében. (Az, hogy a feltételezettnél jóval nagyobb lett a várható hiány, és hogy ez tényleg sokunkat megrázott, az most más lapra tartozik.) Tényleg sikerült, megállítottuk a Fideszt 2006-ban. És? Mi lett az ára?
Kevesen küzdöttek annyit igazukért az elmúlt két évtizedben, mint én. És tegyük hozzá, keveseket ütöttek annyira, mint engem. Én emiatt nem őrzök sértettséget, bántottságot. De tanulságot igen. Az én tanulságom pokoli egyszerű: nem kell udvarolni a választóknak, nem kell tenni a szépet, nem azt kell mondani, amit hallani szeretnének, hanem azt, amiben én hiszek, mi hiszünk. Ők, a választók meg eldöntik: akarják vagy nem.
Ti újságírók szokásosan azt mondjátok, írjátok, hogy tekintsük felnőttnek a választót, ne taktikázzunk, ne akarjuk elcsábítani őket szép szavakkal. Azt hiszem, igazatok van. Ezért például mi a Demokratikus Koalícióban a hónap végén tartandó kongresszusunkon elmondjuk, hogy szerintünk mit kellene csinálni, ha mi kormányoznánk. Ez még nem a program, csak egy vitairat, de konkrétabb, mint az utóbbi két választási kampány programjai, miközben még messze vagyunk a választásoktól. Magunk között szólva, amikor elolvasom a még messze nem kész szöveget, mindig arra gondolok, hogy te jó ég, ki szavaz egy olyan pártra, amely a következő két évre nem tud életszínvonal-növekedést ígérni. Márpedig mi nem tudunk. Ha megszakadunk, akkor sem tudunk.
Gyanítom, azt mondjátok, hogy ezt akkor is így kell csinálni. De mondd, mit kell akkor tenni, ha azt látom, hogy még nincs kész az ellenzék a kormányzásra? Persze tudom, sokan azt mondják, hogy márpedig az ellenzéknek minden pillanatban alkalmasnak kell lennie a kormányrúd átvételére. Ó de szép! Én ezzel szemben azt látom, hogy az LMP maga sem tudja pontosan, mit akar, legfeljebb annyit, hogy velünk nem akarja. Az MSZP balra menne, miközben a költségvetés mai állapotában súlyos megszorítás vár ránk. Akkor is, ha a Fidesz kormányoz, akkor is, ha az MSZP, és akkor is, ha mi lennénk ilyen helyzetben. Nem szeretném hülyíteni a választókat.
A Fidesznek ma másfélmillió szavazója lehet. Ez alig több mint a két évvel ezelőtti fele. A három demokratikus ellenzéki pártnak (a 4K!-t ideszámítva négynek) ennél valamivel kevesebb, legfeljebb ugyanennyi szavazója van. Mit gondolsz, mi történne, ha most a Fidesz összeomlana (erre persze semmi jel nem utal), és mi győznénk?
Megmondom, mi lenne. A jobboldal az utcára vonulna. Lezárnák az Erzsébet hidat. Blokád alá vennék a vidéki városok főtereit. A rendőrség részben 2006 tapasztalatai alapján (hogy tudniillik nem tudtuk megvédeni őket, és miközben a Köztársaságot védték - nyilván nem kevés hibával -, mégis ők kerültek a vádlottak padjára) képtelen lenne helyreállítani a rendet és állandósulna a rendetlenség, a zűrzavar. A parlamentben a vékony többséggel rendelkező új kormány nem tudna mit kezdeni a őt gúzsba kötő alaptörvénnyel és a sarkalatos törvények sokaságával. Bármit is ígért a mai ellenzék, kormányon nem tudnák érvényesíteni. Béna kacsák lennénk, Orbán foglyai. Mit gondolsz, meddig tartanának ki mellettünk szavazóink? Fél évig? Talán egy egész évig?
Aztán meg tüntetnének ellenünk. Mivel nem tudjuk teljesíteni ígéreteinket. És meddig érdekelné a választókat, hogy Orbán köt bennünket gúzsba? Mi mondtuk, hogy tudunk kormányozni. Mi kértünk bizalmat. Akkor most ne magyarázkodjunk! - mondhatnánk választóink, magunk között teljes joggal.
Kedves Péter!
Én már kormányoztam, voltam miniszterelnök. Muszáj azt mondanom, semmit sem ér a kormányzati hatalom, ha a nép nem hisz neked. Most már egyre kevésbé hisz Orbánnak. De hisz-e bárki másnak? Látom, érzem, hogy keresik az új miniszterelnököt. Halljuk Bajnai nevét. Kiváló férfi. De vajon a nép akarja-e azt, amit ő tenne? Nem arról beszélünk, hogy mit kell tenni az országnak, hogy mit kell elviselnünk, hanem arról, hogy ki ül be a Nándorfehérvári terembe, a miniszterelnök dolgozószobájába. Ez, ne haragudj, elég satnya dolog.
Persze értem. Nagyon nehéz lett az élet. Nem keveseknek, sokaknak. Fogynak a tartalékok. Ráadásul tényleg áporodott a közélet levegője, sokan félnek a hatalomtól. Minden ok meg van arra, hogy a végét kívánjuk ennek a világnak, Orbán rendszerének. Igazuk van. Orbánnak mennie kell. De tudod, én politikus vagyok. Azért választottak, hogy részt vegyek az ország vezetésében. Hol kormányon vagyunk, hol meg ellenzékben, mint most. Az ország nagy dolog. A legnagyobb. Az ország biztonsága, nyugalma, kormányozhatósága a legfontosabb. És igen, inkább még Orbán kormányozzon két évig, mintsem idő előtt bukva jöjjön az anarchia, a kormányozhatatlanság, a szétesettség. Orbán árt. De van, ami ennél jobban árt: az ország szétesése. Hogy marad az állandó marakodás, a majdnem egyenlő támogatottságú oldalak öldöklő küzdelme, a szétszakítottság, a nyugalom hiánya.
Amikor gyerekeimmel beszélgetek, mindig azt mondják, hogy osztálytársaik, barátaik engem kemény, nagyon határozott embernek látnak. Pedig ha tudnák, hogy milyen engedékeny vagyok gyerekeimmel, és ami a fontosabb, hogy hány kérdés nem hagy nyugodni. Nagyon hiszek igazunkban. Abban, amit az úgynevezett balliberális oldal általában gondol. Most nem megyek a részletekbe. De azt is látom, hogy van sok százezer, sőt, annál több ember, gondolom rendes magyar asszonyok és férfiak, aki éppen az ellenkezőjét hiszik annak, amit mi. Ők megvetnek bennünket, engem különösen. Nekem nincsenek ilyen érzelmeim. Ők is magyarok, én is az vagyok. De nagyon mást gondolunk a világról.
Vannak emberek, választók mindkét oldalon, akik ki akarják irtani saját ellenzéküket. Akik totális győzelemre hajtanak. A mai kormány ezt tökélyre fejlesztette. Aki nincs vele, az az ország ellensége - mondják. Én beleborzadok ebbe. De be kell valljam, az ellenkezőjébe is. Nem jobb, ha mi átkozzuk ki őket, mintha ők bennünket.
Azt mondják, hogy például a hollandok a 20-as években megtanulták a nagykoalíciót. És azóta viszonylagos politikai békében élnek. Tudják, hogy bal és jobb nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. Ne értsd félre. Nem propagálom a nagykoalíciót. Sőt! Abból most csak baj lenne. De tudom, hogy meg kell tanulni elviselni, elfogadni egymást jó magyarként, hazafiként. Messze vagyunk ettől.
Kedves Péter!
Nem kétséges, mindketten úgy hisszük, hogy Orbánnak mennie kell. De ez nem elég. Kell egy új magyar Köztársaság. De az nem lehet csak a mi országunk. Nem lehet csak a Tiéd és az enyém. Mert ahogy most mi kívül rekesztve érezzük magunkat, félő, ha ebben a lelki állapotban kerülünk hatalomra, akkor a magyar jobboldal fogja ugyanezt érezni. Nem szeretnék középen találkozni, mert szerintem nem ott van az ország jövőjének origója. De érteni akarom a jobboldalt, és főleg úgy akarom leváltani, hogy ők ne legyenek hazátlanok (nem érdekel, hogy ők most hatalomban mit gondolnak rólam, rólunk), és ne akarjuk megölni egymást. Mert a gyilkos és az áldozat is vesztes a nap végén. Akkor meg mi értelme?
Visszatérnék a nyugodtabb vizekre. Tudod, a kormányzás nem egyszerűen eszmék képviselete. Cselekedni is kell. Mert baj van ezer helyen. Mindenki több pénzt szeretne. Elképesztő a tanárok helyzete. Az orvosok, ápolók, nővérek még szlovák kollégáiknál is kevesebbet keresnek. A közalkalmazottak százait rúgják ki, azt nem is értem, hogy miért tettek lapátra csaknem hatszáz adóellenőrt. Őrült nagy baj van.
És mondd, ha mi kormányoznánk, több lenne a pénz? Tudnánk emelni a nyugdíjakat, az orvosok fizetését, a tanárok járandóságát a mai rendszerben? Ugye nem. Ők azt mondták, elég ha ők jönnek. De hazudtak. Én nem akarok hazudni. Nem akarom azt mondani, hogy elég üvölteni, hogy "Orbán takarodj!", és ettől minden jobb lesz. Bocs, hogy azt mondom: egy frászt.
Ma egyik ellenzéki párt sem elég erős, hogy önmagában legyőzze Orbánt. És egyiknek sincs a választók által ismert, részletes programja. Közös meg végképp nincs. Mi lesz ebből Péter, ha így kezdünk neki? Nem kellene felébrednünk?
Nem akarok balliberális Magyarországot. Különösen nem akarok konzervatív Magyarországot. Olyan országot szeretnék, amiben otthon érzi magát minden magyar és nem magyar ember. És ehhez nem elég legyőzni Orbán rendszerét. Valamit érteni is kell belőle, nekünk meg fel kell nőni a nemzet, a köztársaság kormányzásának feladatához. Eddig ezt mindkét oldal elbukta. Mi is, ők is. És holnap mi lesz?
Barátsággal:
Gyurcsány Ferenc
Forrás: Népszava.hu
|
Gyurcsány Ferenc Elég legyőzni? című írásával válaszolt Németh Péternek, a Népszava főszerkesztőjének, aki korábban lapunk hasábjain fejtette ki gondolatait. A volt miniszterelnök úgy látja: "inkább még Orbán kormányozzon két évig, mintsem idő előtt bukva jöjjön az anarchia, a kormányozhatatlanság, a szétesettség." Kedves Péter!