Az ilyen ember nem bízik sem magában, sem az alattvalóiban, csak az elnyomásban. Meggyőződése, hogy nyomásgyakorlás által lehet vezetni. A másik személyiségének elnyomásával lehet irányítani, ezért mások fölébe kell kerülnie. Nem is tűr maga körül olyanokat, akik függetlenek, önállóak, akikkel ezt nem teheti meg. Csak azok szolgálhatják, akiket betört erre a feladatra. Csak az erő nyelvén ért, és azt használja ki, hogy normális ember nem az erő nyelvén tárgyal. Egy ideig az ilyen “erős” karaktereket a külvilág karizmatikus figuráknak képzeli. Különleges képességet tulajdonít nekik, amit el kell ismernie, és kiválasztottságuk okán engedelmeskedni kell nekik. Pedig semmi más nem különbözteti meg őket másoktól, csak a gátlástalanság és a törtetés, amit a skizofrén paranoia energizál. Normális ember nem vetemedik olyasmire, amit egy paranoiás megtesz. Ez egy ideig megtévesztő, de ez a mechanizmus szó szerint életveszélyes.
Ezek az emberek megfélemlítik a környezetüket, abszolút tekintélyt követelnek maguknak, és ami a legfontosabb: tiszteletet. Minden vágyuk az, hogy az emberek tiszteljék őket. Ezt egy ideig eredményesen képesek felépíteni, de ha a megfélemlített elnyomottak szeméről lehull a hályog, szerte foszlik a mítosz, összeomlik a felépített hazug szerep, és az elnyomottak meglátják az elnyomó igazi arcát, akkor az alattvalók szemében annak az embernek vége. A hatalmas ember szánalmas, nyomorult féreg lesz előttük, megvetésük tárgya, és akiket megalázott, azok először magukat utálják meg, hogyan engedhették meg, hogy ez az aljas ember így megalázza, elnyomja, terrorizálja őket, olyan dolgokra kényszerítse, amit soha nem tennének meg, utána pedig gyűlöletük az elnyomó felé irányul. És akkor az Isten kegyelmezzen vagy az alattvalónak vagy a diktátornak. Ha a diktátornak van elég ereje, akkor eltapossa, szélsőséges esetekben megöli azokat, akik előtt megsemmisült a tekintélye és átlátnak rajta. Nem tűr maga körül olyanokat, akik kiismerték, akik nem tisztelik vagy nem félnek tőle.
Egy diktátor hajlamú ember számára nincs nagyobb vereség, mint amikor nevetségessé válik. Nem az, ha nevetségessé próbálják tenni, és a “humor eszközével” harcolnak ellene, hanem az, ha ő teszi magát nevetségessé. Egy diktátor addig diktátor, amíg nem nevetséges. Utána nincs szellemi és lelki hatalma azok fölött, akik előtt nevetségessé tette magát. Ebben az esetben elvileg két dolog lehetséges: vagy megalázza magát és megváltozik, emberi hangot üt meg, őszintén bevallja a tévedéseit és korrigál. Ezzel visszaszerezheti a tiszteletet. A másik, hogy kipiheni, felszívja magát, erőt gyűjt, és rendet vág. Kiszórja a lázadókat, még nagyobb elnyomás alá helyezi azokat, akik hűségnyilatkozatokat tesznek. A belső kohéziót mindig a fenyegető külvilág, a mesterségesen táplált ellenségkép adja, amellyel szemben meg kell védeni magukat, és ezt a védelmet a megfellebbezhetetlen tekintélyű vezető biztosítja. Ezért erősíteni kell a paranoiát, az ellenségképet tovább kell démonizálni. A felvázolt két lehetőség csak “elvi”, mert egy diktátor soha nem fogja megalázni magát és belátni a hibáit, lemondani az erőszakról, mások terrorizálásáról, az elnyomásról, soha nem meri olyan gyengének mutatni magát, mint amilyen. Ha összeomlanak a hazugságai, az ő hatalmának vége. Azt pedig nem képes elviselni.
Orbán Viktor nevetségessé vált, amit láthatóan nagyon rosszul visel. Elsősorban a külföldi politikai vezetők körében elszenvedett sallerek és kokik viselik meg, hiszen ő ebben a körben is tekintélyre, egyfajta vezető szerepre vágyott, arroganciájával velük egyenlő pozíciót kívánt kivívni magának. A felemelkedő Közép Európai Birodalom vezetője. Szánalmas volt, amikor az EU soros elnöki tisztét betöltő Magyarország miniszterelnökeként úgy próbált utazni és tárgyalni, mint egy befolyásos, nagy hatalmú politikus. Nemcsak balszerencse, hogy ezt éppen Kairóban Mubarak bukása előestéjén kezdte, dicsérve a diktátort, hanem dilettantizmus. Ez az ember nem elég okos és dörzsölt ahhoz, hogy betöltse azt a szerepet, amire vágyott. Ezek a próbálkozásai röhejesekké váltak, ordított a súlytalanság és az akarnokság. A világ vezetői nem díjazzák a paprikajancsiságot, és nem díjazzák, ha valaki pattog, és országában nem erősíti, hanem leépíti a demokráciát, a jogállamot. Orbán óriási lehetőséget kapott nemcsak belföldön a kétharmados többséggel, de azzal is, hogy Magyarország éppen azután lett az EU soros elnöke, amikor ő kormányra került. Ha igazodik a világ demokratikus feléhez, amelynek sokkal szilárdabb értékrendje van, mint ahogyan ő azt Felcsúton pálinkázva gondolta, sokkal jobban jár. De őt már korábban megfertőzték az antidemokratikus, szó szerint fasiszta és náci ideológiák. Nagyot tévedett, amikor azt gondolta, hogy ezt majd szó nélkül eltűrik. A demokratikus országok pontosan tisztában vannak az emberi jogok jelentőségével, a hatalommegosztásra épülő állami berendezkedés fontosságával, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak annak, mint ahogyan ő azt gondolta. A demokratikus világ nem omlik össze, a liberalizmus és a szabadság nem gyengül olyan rohamléptekkel, és nem halad az antikrisztusi birodalom felé, mint ahogyan azt Orbán Viktor Mihály és a Vatikán képzelte.
Miután Berlusconi megbukott, egyedül maradt Európában. Hiába próbál dörgölőzni Angliához, Anglia lerázza magáról, mint kutya a bolhát. Az ő különállásuk alapja nem ugyanaz, mint Orbán Viktoré. Nem egy félfasiszta, félnáci ideológiára épülő primitív önkényuralom szemszögéből, hanem több évszázados hagyományok alapján képviselik saját értékrendjüket, az angol világbirodalom tradícióival a hátuk mögött. Cameron nem a kisebbrendűségi érzéseit kompenzálja és nem a saját hiúságát és hamis tekintélyét próbálja építgetni, amikor nemet mond valamire. Nem Európát tagadja. Az angol parlamentet ne tévesszük össze Orbán Viktor parlamentjével, ahol még saját szabályaikat sem tartják be, és ahol a kétharmados képviselőket személyesen válogatta a felcsúti birtokán. Lehet a magyar koronával ugrálni és a Szent-Korona tannal a fél országot kitagadni, de az angol korona mást jelent. Nem is vitrinben áll, hanem egy okos hölgy fején pompázik, miközben az államhatalom szilárd demokratikus elven működik. Ha valaki olyan politikai programmal jelentkezne, mint amit Orbán lassan két éve Magyarországon megvalósít, azt vagy a börtönbe vagy a bolondokházába zárnák. Semmi szükségük egy közép-európai félnótás, kolbásztöltő, nem túl okos mini ducére. Ilyeneket jobb házakba nem engednek be Londonban.
Orbán másik pechje az, hogy Székesfehérváron született és nem Teheránban, nincsenek a Felcsúton összerabolt földek alatt gazdag olajmezők. Nemhogy egy bojkottot nem bírna ki, de hitel nélkül még fennmaradni sem képes az országa, amelynek élén pöffeszkedik. Osztogatja a sallerokat és a kokikat azoknak, akik elé utána oda kell állnia, hogy fizessék ki a villanyszámláját, különben kikapcsolják az áramot. Orbán azzal vált nevetségessé, hogy meghirdette a szabadságharcot, pimaszkodott mindenkivel, aztán rászorul a segítségükre. De ez nem minden, hanem emiatt kénytelen segget csinálni a szájából, és hízelegni nekik. Elég undorító. A nagyszájú koldus kénytelen meghunyászkodni, a szabadságharcos retorikát visszaszívni, és mindenki tudja, hogy azért, mert egy kis baksisra lenne szüksége. Szánalmas és nyomorult, ráadásul pofátlan viselkedés, nemcsak jobb helyeken nem állnak szóba az ilyen emberekkel, hanem a a jobb érzésű alkoholisták az ilyen jellemtelen csúszómászó alakokat a naszályi kocsmából is úgy vágják ki, mint a macskát télvíz idején. Két ujjal. A jellemtelenség, a hazudozás, a képmutatás tette nevetségessé, és leginkább az, hogy úgy pojácáskodott, mintha legalább egy világbirodalom vezetője lenne, vagy atombombákkal képes fenyegetni a világot. Nemcsak udvariatlan volt, hanem szemtelen, aztán meghazudtolta magát, és sunnyog azokhoz, akikkel szemtelenkedett, hogy adjanak egy kis pénzt. Ezt csak Magyarországon lehet megtenni, a civilizáció orra ennél kényesebb. Az ilyesmi csak a “jó magyar embernek” tetszik. Kulturált országokban az orruk elé tartják a zsebkendőt.
Ez a helyzet aztán meg is húzza saját kis kelet-európai diktatúrája határait. Nem kap pénzt, ha nem tart be bizonyos szabályokat és emberi normákat. Legalábbis reméljük.
Szánalmas és nevetséges pojáca lett, amikor szabadságharcos énje, a kivagyi Orbán Viktor meg akarta mutatni a világnak. Neki nem dirigál senki, még a Pokorni és az Áder se, ő nemet mond a közös európai gazdasági stratégiára is. Neki a Merkel és a Sarkozy se dirigál. Aztán néhány óra múlva már azt hazudta, hogy nem mondott nemet, de neki meg kell kérdeznie azt a parlamentjét, amelyről Európában mindenki tudja, hogy úgy szavaz, ahogyan ő azt parancsba adja. Majd azt állították, hogy az a “nem”, az tulajdonképpen “igen”. Meg kell nézni az EU családi fotón, ahogyan a leghátsó sor szélén áll ez az ember: egy megalázott, megvetett, kiközösített és leforrázott, dölyfös alak, akin látszik, hogy a világ legmagányosabb embere. Akik még tisztelik és hallgatnak rá, azok félnek tőle. Senki nem szereti. Budapesten képzelheti magát nagyfiúnak és üzengethet pofátlan mondatokat az Egyesült Államoknak, ahol aztán még egy gondnok sem áll szóba a másik félhülyével, az általa kiválasztott Snitt Pállal. De Brüsszelben kínos, amikor Európa és a világ tényleges hatalommal rendelkező országainak vezetői átnéznek rajta, senkinek tartják, egy szerencsétlen felfuvalkodott mitugrásznak, ahogyan az is. Púp a hátán mindenkinek. Csak Magyarországon várják félfasiszta és félnáci hívei, és csak ők képzelik már, hogy Orbán Viktor valaki. És azok, akiket az ő nyomorult, szánalmas, agyonterrorizált, cenzúrázott közmédiája etet naponta hazugságokkal.
Normális ember ilyenkor lemond és távozik, nem égeti tovább se magát, se az országát. Az a zavaros ideológia, amit ő képvisel, megbukott. Hiába próbálja majd az IMF tárgyalásokon a Nemzeti Együttműködés Rendszerének borzalmait és működési módját átmenteni, az nem fog menni. Fasisztákat a demokratikus világ és a szabad piacra épülő nemzetközi pénzvilág nem támogat. De Orbán nem mond le, az utolsó töltényig harcolni fog, mindig lesz valamennyi megfélemlített és agyonterrorizált híve, akiknek uralkodik a lelkén, és akik kitartanak mellette. De Fellegi Tamás lemondása már egy kiugrási kísérlet volt az orbáni terrorszervezet kötelékéből. Nyilvánvaló, hogy nem akarta egy félőrült diktátor kézzel rángatott ostoba parancsait követni az IMF tárgyalásokon. Nem akarta égetni magát, elege van az egész ámokfutásból. De egyelőre nem tudott kiszabadulni. Egy megfélemlítő szekta fogságából, ahol zsarolják is az embereket, nem könnyű kiszabadulni. Az is Orbán megroggyanását mutatja, hogy a sajtó tele van magát megnevezni nem akaró fideszes nyilatkozókkal, frakciótagokkal, ami korábban csak az anarchikusan működő MSZP-re volt jellemző. Egyik oka ez volt az MSZP bukásának. Ez a gyengeség jele, nincs a korábbi zárt rend és fegyelem. Ez arra utal, hogy Orbán borzalmas krízist él át, teljesen maga alatt van, súlyosan depressziós és kiábrándult. Magyarország túl gyenge ahhoz, hogy szembemenjen a demokratikus világgal, fenntarthasson egy diktatúrát úgy, hogy megáll a saját lábán. Ezt nehezen dolgozza fel, és nincs kiút, nem tudja, mit tegyen: álljon be a sorba, és csinálja azt, amiről eddig azt hazudta, hogy szolgaság és elnyomás, a magyar nép kifosztása? Kövesse Gyurcsányt, és vallja be, hogy azt kellett volna tenni, amit akkor megpróbáltak elkezdeni? Ha nem teszi, éhen hal. Márpedig még a diktatúrák sem fogadták be maguk közé, hogy finanszírozzák a kis magyar fasizmust. Rászorul a demokratákra. Ez a tragédia számára, amit nem tud elhordozni, és nem talál kiutat belőle.
Klasszikus esetben ilyenkor a diktátor megrázza magát, rendet tesz. Kivégzi vagy száműzi az árulókat, fokozza az elnyomást, a terrort és a megfélemlítést. Még nagyobb háborút hirdet a gonosz ellenséggel szemben, erősíti a populista demagógiát, ami az egyetlen, amihez Orbán ért. De ahhoz ki kell jönnie ebből a súlyos depresszióból, és meg kell találni azt az utat, hogyan tud pénzhez jutni, és a demokratikus világtól is elszakadni. Nem lesz könnyű bűvészmutatvány. Egy biztos, hogy bármennyire is kell most a szolgáknak önteni bele a lelket, Orbán nem fogja feladni, és végigmegy azon az úton, amelynek a végállomása a világ pöcegödre. Nagyjából úgy emlékeznek majd rá, hogy egy senkiházi buta falusi focista, aki rácsodálkozott a klerikál-fasiszta és a náci eszmékre, és megtetszettek neki. Kvalitásaira jellemző, hogy még egy rendes diktatúrát sem volt képes létrehozni. (Hacsak ez utóbbira rá nem cáfol, jó úton halad afelé.) Az más kérdés, hogy ez mekkora károkat okoz majd, és mit kezd Magyarország azzal a szemétkupaccal, amit maga mögött hagy, és azzal a néppel, amely a második világháború óta nem nézett szembe a népirtásban játszott történelmi felelősségével, azokkal az ideológiákkal, amelyek ahhoz vezettek, nem szembesült a két világháború közötti rendszer elfogadhatatlan ideológiájával, a borzalmas Szent Korona-tannal és a buta öntelt magyarkodással, nem számolta fel a történelmi hazugságait és illúzióit. Nem tagadta meg mindazt, ami alkalmassá tette arra, hogy egy nevetséges populista pojácának bedőljön, aki nekik ugyanazokat az ordas eszméket hirdette. És mire lesz képes az a cinikus és nihilista liberális demokrata elit, amely mindehhez asszisztált, amelynek nem volt sem emberi, sem erkölcsi ereje ahhoz, hogy ennek az útjába álljon. De most is nagyon okos.
Ide klikkelve érheti el Bartus László írását az Amerikai Népszava.hu-n.
|
Nincs a világban még egy diktátor hajlamú vezető, aki ilyen rövid idő alatt vált nevetségessé, mint Orbán. A kisebbrendűségi érzésekből táplálkozó paranoia képes túlkompenzáló lelki betegeket létrehozni, akik igen veszedelmesek, ha hatalomhoz jutnak. Az ilyen elnyomó személyiségek borzalmas pusztítást képesek végezni családban, egyházban, államban, ahol nekik kiszolgáltatott emberek fölött uralkodhatnak.