A politika fertője |
2011-11-23 13:12:45 |
|
A törvénytelenség elsősorban anyagi értelemben valósul meg, ám ez a párt- és állami szféra működésének egészére kihat, a teljes politikai szervezetet megfertőzi – beleértve a szereplőket is. Félreértés ne essék, nem a retorikai hatás kedvéért választottam a címbeli metaforát. Hanem mert a szóba jöhető fogalmak között én sem találtam alkalmasat annak a tárgynak a megjelölésére, amiről értekezni akarok. Kezdjük a végén. Kerék-Bárczy is rögzíti a közismert tényt: költségeik elsöprő többségét fekete pénzekből fedezik a magyar politikai pártok. Majtényi Lászlónak, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet vezetőjének a számításai szerint a 2006-os választási kampányt 90 százalékban illegálisan finanszírozták, hisz a vonatkozó törvény mindöszszesen 386 millió forint elköltését engedélyezte volna, miközben a tényleges ráfordítás elérhette a 4 milliárdot is.2 Ha elfogadjuk a becslést, hogy a kiélezett verseny négyévente megduplázza a költségeket,3 akkor a 2010-es kampányban már 95:5 lehetett az illegális és a legális pénzek aránya, azaz minden húsz forintból tizenkilenc volt „fekete” és csak egy „fehér”. Mivel e számítások megalapozottságát soha egyetlen párt vagy politikus sem cáfolta, épp ellenkezőleg (legalább hallgatólagosan), rendre jóváhagyólag nyugtázták őket, a szerző joggal állapítja meg, hogy „a párt- és kampányfinanszírozással kapcsolatos közbeszédet a végtelen cinizmus, a gátlástalan hazudozás és a szélsőséges populizmus jellemzi”.4 Ám ha mindez igaz, akkor itt másról van szó, mint sima korrupcióról. Arról, hogy az ország politikai elitje – fő szabály szerint és nyíltan – törvénytelenül működik. Hogy a törvényhozó parlamenti pártok – mindenekelőtt a törvények végrehajtásáért is felelős kormánypártok – járnak az élen a törvénytiprásban. Méghozzá messze a társadalom előtt, hiszen a nemzeti összterméknek (még a szélső becslések szerint is) legföljebb az egynegyedét termeli ki a fekete- és a szürkegazdaság, nem pedig a kilencvenöt százalékát, ahogy az a „politikai újratermelés” esetében történik. Ez unikum, ha tetszik, hungarikum. Mert a nyugati demokráciákban is olajozzák fekete pénzek a politikai masinéria fogaskerekeit, de hogy a hajtóanyagot is szinte kizárólag lopott olaj adja, az csak a világ távoli sarkain, a káoszba süllyedt perifériákon dívik, ahol nem az intézményes jog, hanem az önkény, a törvény által nem vagy alig szabályozott állami és magánerőszak igazgatja a társadalom működését. Autokrácia 2010 végére Magyarországon a kétharmados törvényhozásbeli többséget és a kormányzati hatalmat birtokló politikai erő már korlátlanul uralta a médiahatóságot, a számvevőszéket, a választási bizottságot, a versenyhivatalt, a pénzügyi szervezetek állami felügyeletét, az ügyészséget, övé volt az államfői poszt, az alkotmánybírák jelölésének és választásának monopóliuma s a többi. Ám mindez nem volt elég: jogosítványai jó részétől is megfosztotta az AB-t a hatalom, majd törvényt hozott a jegybanki monetáris tanács elfoglalására, az önkormányzatok választásáról szóló jogszabály átszabása után pedig birtokba vette az önkormányzatok több mint kilencven százalékát is az őszi helyhatósági választásokon. Megalkotta továbbá a sajtó leigázására szolgáló médiatörvényt, korlátozta a sztrájkjogot, elkobozta a polgárok magán-nyugdíjpénztári vagyonát és így tovább. A jogalkotásról szóló törvényt lábbal tiporva gyártotta a jogszabályokat – nemegyszer visszamenőleges hatállyal –, havonta többször módosítva az alkotmányt. Tehát: (a) fölszámolta a demokrácia működésének legfőbb garanciáját adó hatalommegosztást; (b) hatástalanította a jogállam legfontosabb kontrollintézményét; (c) korlátozta a demokratikus alapjogokat. Ezek alapján a definíció egyszerű: az olyan uralmi rendszert, ahol minden hatalom egy kézben összpontosul, autokráciának hívjuk. Magyarul: egyeduralomnak. Amelyet – minthogy a jogállam negligálása s az alapvető szabadságjogok korlátozása mellett gyakorolják – bízvást nevezhetünk önkényuralomnak is. „Konszolidált demokráciának” azonban semmi szín alatt. De térjünk vissza tárgyunkhoz: a magyar politika fertőjéhez, s próbáljunk meg történeti áttekintést adni azokról a folyamatokról, amelyek vélhetően hozzájárultak a rothadó magyar politikai mocsárvilág kialakulásához. Korrupció és kuruc hagyomány Közhely, hogy a magyar társadalomban igen virulens törvénykerülő, kiskapukereső hajlamok történelmi megalapozottságúak. A magyar rendi jogokat újra és újra korlátozni próbáló idegen dinasztiával szembeni – olykor fegyveres harcig menő – ellenállás egy idő után a mindenkori hatalommal, az állammal, a hivatalossággal, a törvénnyel szembeni ellenállássá, alapállássá, közérzületté, mentalitássá változott és rögzült. A magyarok – ellentétben a szerencsésebb sorsú népekkel – az utóbbi évszázadokban jellemzően nem úgy viszonyultak az országukban működő államhoz, mint a sajátjukhoz, hanem mint valami idegen, máshol székelő, más érdeket képviselő, elnyomó, szipolyozó hatalomhoz, amelynek a fönntartására és a működtetésére korántsem önkéntes áldozatként, hazafias felelősségérzettől áthatva, hanem kényszerűségből kellett a maguk javaiból adniuk. Három korszakot kell külön is említeni: az 1849 utáni passzív ellenállás időszakát, a kiegyezés utáni kificamodott közgondolkodást és közérzületet, végül a Kádár-kor (korántsem közjogi) dualizmusát: a főszabályok, a deklarált ideológiák, a hivatalos intézmények és a mellékutak, a kiskapuk, a fal melletti osonások s a mindezek fölötti szemhunyások kettősségét. A szocialista tervgazdaságban a szürke és a fekete piacgazdaságot, a téeszben a háztájit, a gyárban a géemkát és a többit. Az első s a harmadik korszak relevanciája kézenfekvő tárgyunk szempontjából, ezek nem igényelnek további részletezést. Annál inkább a második időszak: a dualizmus kora. Ekkor vált a magyar közélet konstans intézményévé a parlamentáris kormányzás és a pártpolitika – s velük együtt a korrupció. Szekfű Gyula a korszak közviszonyait meghatározó ellentmondásnak tartja a 48-asnak mondott (valójában 49-es) függetlenségi hevület és a 67-es kiegyezéspárti józanság kettősségét. A 48-asság merőben érzelmi természetű volt. Habsburg- és kiegyezésellenesség, extrém Kossuth-kultusz jellemezte, nagy népszerűségnek és többségi támogatásnak örvendett a magyarság körében, „hazafias” és „kuruc” magatartásnak számított. Noha az ország valós helyzetével számot vető, felelős reálpolitikai mérlegelésnek el kellett vezetnie a 67-ességhez (lásd Tisza Kálmán pályáját), a „mameluksághoz” népszerűtlenség és kisebbségi státus társult a közvéleményben. Mi több: a „hazafiatlanság”, a „labancság” bélyege. „Ilyen helyzet szülte a kiegyezési korszak legrútabb hidráját, a mindenkori kormányoktól kiinduló korrupciót s vele együtt a protekció rendszerét… E romlott viszonyokat az a körülmény hozta létre, hogy a kiegyezéssel szemben a tömegek hangulata ellenséges volt… A nemzet nem akarta a kiegyezést, de nem akarta azt sem, mi a kiegyezés megszüntetésének következménye lett volna: újabb harcot Ausztriával és a dinasztiával. Ebből származott a kormány állandó kényszerhelyzete: fenntartani a kiegyezést a nemzet ellenére is, minden kínálkozó eszköz felhasználásával. Felelősséget érző kormány másként nem tehetett, mert nem tehette ki újabb konfliktusnak a magyarságot. Többségszerző eszköz volt… a közigazgatási gépezet befolyásolása… A választások érdekében a megyei nemességet is organizálni kellett; itt elég volt egyes befolyásos egyéneket megnyerni, akik aztán rokonság, sógorság, atyafiság, konnexiók által egész vidék közösügyes hangulatát biztosították. Persze a középbirtokosokat szilárd kapcsolatokkal kellett a kormányhoz láncolni. Erre szolgált többek közt a képviselőség… Viszont a nagy nehezen összehozott parlamenti többséget is biztosítani kellett, nehogy az ellenzék kíméletlen támadásai alatt, népszerű program híján szétfolyjon… Erre valók voltak a… gomba módra szaporodó ipari és kereskedelmi vállalatok, részvénytársaságok igazgatósági helyei, felügyelő tagságai, melyeket a liberális államhatalom árnyékában növekvő kapitalista vállalatok… a kormánynak tetsző egyénekkel töltöttek be. A korrupció mély csatornákon ömlött be a társadalmi és gazdasági életbe: politikai célból adattak vasútkoncessziók olyan vidékeken, hol a gazdasági élet még semmi szükségét nem érzé… vasútvonalak épültek csodás görbeséggel, minek egyetlen indító okát valamely kormánypárti birtokos érdekében találta meg a beavatott.”5 Ezek szerint a magyar politikai rendszer születési rendellenességének tekinthetjük a korrupció és az állami protekció (az oligarchikus gazdasági hálózatok) intézményesülését. Ezek után nem kell csodálkoznunk azon, hogy a rendszerváltozással újjászülető parlamentarizmus működése során törvényszerűen újratermelődtek a rendszer születési hibái, a majd fél évszázadnyi kényszerszünet ellenére is. Ám a dolog mégsem ilyen egyszerű. Ami ugyanis az elmúlt két évtized során újratermelődött, az korántsem a dualizmus (és a Horthy-korszak) korrupciós rendszere. Hogy annál rosszabb, azt először a vezető politikusok szerepének megváltozása kapcsán próbálom érzékeltetni. Debreczenyi József Mozgó Világban megjelent írása ide klikkelve érhető el és olvasható tovább. |
E munka megírására Kerék-Bárczy Szabolcs: Tiszta közélet – a jól működő demokrácia és a gazdasági növekedés kulcsa. A korrupcióról, különös tekintettel a magyar párt- és kampányfinanszírozás újra- szabályozásának szükségességéről című dolgozata adott ösztönzést.1 Pontosabban az a körülmény, hogy noha a szerző minden lényeges állításával egyetértek, a magyar politikai gépezet – mindenekelőtt a pártok – törvénytelen működésének leírására a korrupció fogalmát nem ítélem sem elég súlyosnak, sem elég pontosnak.