Egy lépést sem előre

2011-11-19 16:53:16

Rendszerváltásként értékelte 2010-ben választási győzelmét a Fidesz, és bele is fogott valamibe, amit annak minősített. Sok összetevője volt annak, ahogy elképzelték az ország megújítását. Kisebb-nagyobb, simán röhejes és nagyon is komoly szimbólumokkal, az Alkotmány asztalától az egykulcsos adóig.

Ez utóbbi a nem-ortodox gazdaságpolitika egyik jelképe, és e minőségében is egyik legfontosabb eleme volt, amíg szeptemberben meg nem bukott . Holott az ehhez való ragaszkodás volt az egyik közvetett oka annak is, hogy 2010 nyarán a kormány kirúgta a most visszahívott IMF-et. Miután egyértelművé vált, hogy a nemzetközi szervezet és az EU nem hagyják, hogy a kormány akkori szándékának megfelelően növeljük a hiányt és az államadósságot, az egykulcsoshoz való ragaszkodás alternatívájaként bedobott válságadók ellenzése volt az egyik legkomolyabb konfliktuspont. A szimbolikus, de rossz adólépésekből nem engedett a kormány, és mikor eltanácsolták azoktól, mondván maga alatt vágja a fát a növekedést, a hitelezést és a beruházókat vonzó környezet rombolásához vezető intézkedésekkel, szabadságharcot hirdetett.

Szögezzük le gyorsan: a nem-ortodox gazdaságpolitika Magyarországon nem létezett. Az ugyanis, ami az elmúlt másfél évben történt, nem az volt, még csak nem is gazdaságpolitika, hanem szimplán egy inkoherens, tervezetlen katyvasz. Amibe néhány, évekkel ezelőtt született, adott körülmények között akár használható ötletet – ilyen a távolról sem nem-ortodox, de nem is feltétlen jó egykulcsos adó – vegyítettek minden más, sok esetben a kimondott célokat is nyilvánvalóan ütő intézkedéssel. És aztán hirtelen jött pánikrohamokban faragtak egy kicsit, mint a viccbeli székely a gerendát. Ma már a fogvájót se látjuk.

Hab a tortán, hogy a totális kudarcot jelentő gazdaságpolitika, a költségvetési mozgástér növelése érdekében született egy sor, a jogállamiságot sértő, romboló intézkedés, az Alkotmánybíróság hatáskörének kurtításától kezdve a Költségvetési Tanács felszámolásán át az Állami Számvevőszék pártkatonával való elfoglalásáig, a nyugdíjpénztárak államosításáig. Ha volt rendszerváltás a választások után – és most hagyjuk a médiatörvényt és egy sor egyéb intézkedést –, az mind a demokratikus berendezkedésben, mind a kapitalizmus, a piacgazdaság alapjait tekintve visszalépés volt a korábbi évekhez képest.

Pedig rendszerváltásra valóban szükség lett volna. Az elmúlt húsz év Magyarországa ugyanis egy olyan, pártállástól függetlenül egységes politikai elitet termelt ki magából, aminek elsődleges és szinte kizárólagos célja saját hatalmának, politikai és gazdasági befolyásának növelése, megőrzése, és ezen keresztül zsebének megtömése volt. Az elmúlt másfél évben nem forradalom zajlott, csak a mátrix választások után szükségszerű, most a kétharmad miatt a szokásosnál nagyobb átrendezése.

Abban az országban, ahol szerencsétlen békavédő civilek miatt éveket késik egy pár kilométeres sztrádaszakasz megépítése, csak mert kimerítik az egyébként abszurd jogorvoslati lehetőségeket a szintén abszurd tempóban működő igazságszolgáltatásnál, el lehet képzelni egy 60 milliárdos völgyhíd építését politikai konszenzus nélkül? Ha pénzosztás van, tűzszünet van. Van ember, aki azt gondolja, hogy egy fővárosi cégtől úgy lehet kitalicskázni tízmilliókat, hogy az ellenzék arról mit sem tud?

Két lehetőség van: ha tényleg mit sem tudtak róla, akkor egyfelől tök alkalmatlanok voltak még ellenzéknek is, nemhogy kormányozni. A másik lehetőség pedig, hogy ment az osztozás, esetleg pont a fővárosi cégeknél csak a szemhunyás, így egy ügyben jobban lehetett egy oldalra borítani a szart. Megboldogult Dávid Ibolyának ha másban nem is, a 70-30-ban alighanem teljesen igaza volt.

Emiatt a Fidesz kevéske hitelességének két alapköve volt 2010-ben: a ‘89-es rendszerváltásban játszott szerep – ezt sikerült nagyjából nullára írni a “jogállami fordulattal” –, és az, hogy nyolc éve nem ők kormányoztak. Így, ha számokba fojtjuk, mondjuk, hogy a megelőző 20 év hibáiért is csak 30 százalékban voltak felelősek. Mert a 20 éve érintetlenül hagyott intézményrendszerek, a költségvetést terhelő struktúrák biztosítják a korrupció virágzását, a helyi és intézményi hatalmasságok kontraszelektív, lojalitásra épülő kiválasztását és a Kádár-rendszer házmestereit idéző stílusát, butaságát. Ezekért a ma éppen erősödni látszó jelenségekért közös a felelősség.

Az új rendszerváltásra szükség és igény is volt. A nepotista elitből való kiábrándulás 2006 után egyre erősödött, erre a hajóra ülhetett fel az LMP és a Jobbik, és jól érzett rá erre a forradalmat, rendszerváltást meghirdető Orbán is.

És az új rendszerváltásra a lehetőség is megvolt. A kétharmad közjogi értelemben biztosított addig példátlan mozgásteret, de volt egy ennél fontosabb szempont is: 2010-re már bőven nem csak csíráiban létezett egy olyan új, pragmatikus, szakmai elit, aki látta, hová vezet a megelőző időszak árokásós, a fontos kérdéseket a népnek biztosított cirkusszal elfedő politikája. Ha Orbán 1998-ban úgy is érezte, nincsenek káderei, nincs kihez nyúljon, 2010-ben ez fel sem merülhetett. Komoly konzervatív szellemi műhelyek működnek, politikai pedigréjüket tekintve is “tiszta”, a versenyszférában tapasztalatot és elismerést szerzett szakemberek sora várta, hogy – akár külföldi állásokat otthagyva – feladatot kapjon. Hogy elindíthassanak olyan programokat, amelyeket ha a párt el is felejtett kidolgozni nyolc éves kormányra készülése során, több helyütt ott lapultak a fiókokban.

És aztán csak néztek, hogy mi történik itt. Az elmúlt másfél év legnagyobb bűne, hogy az ország szakértelmét kizárták a politikából. Nem volt ez másképpen korábban sem, persze, hányan mondták el, hogy többet nem mennek el a Pénzügyminisztériumba, mert szépen meghallgatják őket, aztán le se szarják, amit mondanak. Egy idő után pedig már egyszerűen ciki volt a kétségtelenül az időszak két legrosszabb európai kormányát kiállító MSZP-vel bármilyen szintű kooperációt mutatni is. Na ebben azért van folytonosság, a Fidesznek alig egy év alatt sikerült ugyanezt elérnie, sőt túllicitálnia – bár ők nem is hívnak, nem is kérdeznek senkit. A párttal korábban vagy máig szoros kapcsolatot ápoló közgazdászok sora mondta ki ilyen vagy olyan formában, hogy a kormány rossz úton jár, jogászok fogták a fejüket, hogy egykori Bibó-szakkollégista társaik mire vetemednek a törvényhozásban. Aki egy kicsit is adott a szakmája elveire, szinte bármivel is foglalkozzon, azon konkrétan vagy szimbolikusan, de átgázoltak.

Az elmúlt másfél évben nemhogy rendszerváltás nem történt, hanem éppen az elmúlt 20 év legrosszabb, legkárosabb reflexei, hatalomgyakorlási technikái, kormányzati praktikái erősödtek meg. A kormány működésének eredménye kizárólag politikai és gazdasági hatalomkoncentrációban mérhető, de célt is nehéz lenne mást felfedezni. Ezt a folyamatot sikerült eddig nemzeti mázzal leöntve eladni az egyre fogyatkozó biztos szavazótábornak. A nem létező gazdaságpolitikát, kormányzati víziót pótolta a pénzügyi szabadságharc mítosza, a régi és új ellenségek, felelősök folyamatos felmutatása. Eddig ennyi volt a kormány politikája: a nemzetközi pénzvilág, az EU, a bankok és persze a Gyurcsány elleni totális háború. Építeni mit sikerült?

Az egykulcsos adó temetésével a gazdaságpolitika már látványosan megbukott, jövőre a bokrosi időket idéző megszorítások jönnek. Az IMF-hez való visszatéréssel – és a várható, szükségszerű feltételek elfogadásával – az a politikai máz is összetörött, ami ezt eddig leplezni volt hivatott. Az a máz, aminek megfestésében Orbán - nagyjából egyetlen “érdemeként” - sikeres volt. Ez a máz fedte el és tartotta össze eddig a gazdaságpolitikai irányváltásokat, ennek köszönhetően lehetett az adósság elengedésére épített eredeti irányból hirtelen államadósság elleni harc, emiatt lehetett húsz nap alatt visszafordulni az egykulcsos adó kérdésében. Nem volt könnyű a nemzetközi helyzet, persze. Másfél éve sem, és ezt hamar be kellett látniuk, és akkor még kevesen számítottak arra, hogy a görög válság tényleg maga alá temeti Európát.

De a válsággal csak akkor és annyiban érdemes takarózni, amennyiben az egyébként logikus és koherens intézkedések hatását késleltei-tompítja a recesszió és a piaci bizonytalanság – nálunk viszont sikerült éppen e két tényezőt a válsághoz képest is aránytalanul fokozni. Ha csak kicsit kevésbé a harcos látványpolitizálásnak, a kommunikációnak és a zsigeri bosszúnak van alárendelve a gazdaságpolitika, talán meg is úszhattuk volna az IMF nélkül. A 320 forinthoz közelítő euró a 8 százalék felé tartó hozamok mellett már nem: a Valutalap visszahívása bölcs döntés, de abszolút kényszerű is. A dicséret azért szólhat az elemzői kórusból, mert az elmúlt másfél év, de az elmúlt három nap kormányzati retorikája is lényegében kizárta e lehetőséget, így tényleg sikerült kellemes meglepetést okozni. Legalább belátták, hogy a helyzet tarthatatlan.

Ide klikkelve érheti el a cikk forrását az Index.hu-n.

Vissza...