Vérszag

2011-10-19 15:50:58

Természetesen várható volt, mégis kritikus fordulópontnak érzem a pillanatot, amelyben a Fidesz – bár valósághűbb, ha azt mondom: Orbán Viktor – a rendszerváltás lényegének meggyalázásához érkezett el, kizárólag a maga hatalommániájának érvényesítése érdekében.

A lényeg pedig az volt, amit a két legnagyobb rendszerváltó erő, az MDF és az SZDSZ tagjai akkor így fogalmaztak meg, éspedig az evidencia erejével: nem személyekkel, hanem működési szisztémákkal kell leszámolnunk. Ennek az elvnek a jegyében jöttek létre a háromoldalú tárgyalások, és a következetes ragaszkodás ehhez az elvhez tette lehetővé mind a vértelenséget, mind pedig azt, hogy szinte az egész ország katarzisként élhette át az emelkedettségével és nemességével kitűnő rendszerváltást. Igen, ez a rendszerváltás kifejezetten nemes volt, éspedig attól, hogy az ellenzék, amely előkészítette, nem alattomos, taktikázó vagy agresszív, hanem átlátható, egyenes és intellektuális eszközökkel harcolt (tiszta volt, a szó minden értelmében), s emellett méltányolta a Kádár-rendszer méltányolható elemeit, így egyetlen pillanatra sem támadta meg a társadalmi működés kontinuitását. Ugyanígy a halatom akkori birtokosai, emellett a párt tagjai közül kikerülő reformerek is a belátásaiknak engedtek, és nem a hatalmi eszközeik még létező lehetőségeit használták ki. Ez a nemes hozzáállás oly mértékben kiteljesedhetett, hogy a Kádár-rendszer legborzalmasabb bűneinek rendezését is a szépség eszközével lehetett megoldani – már önmagában az, hogy az ellenzék rendezte, és nem bosszút állt érte, maga a nemesség volt. De szép volt ennek minden részlete is – az, ahogyan 1989. június 16-án a forradalom miatt kivégzettek nevének szikár felolvasása jelentette a tények igazságának felmutatását, az, amilyen látványt nyújtott a Hősök tere a koporsókkal, és az, ahogyan a temetőben is minden a maga méltó helyére került.

Nem fogom elhallgatni, hogy néhányan – bár kétségkívül nagyon kevesen – kifejezetten belerondításnak találtuk Orbán Viktor akkori beszédét, amit a többség fantasztikusnak hallott: mi nevetséges kivagyiságnak, agresszív hetvenkedésnek, utóforradalmári önámításnak láttuk, hiszen a szovjet hadsereg addigra rég bepakolt, de egyébként sem volt már jelentősége az ittlétének. Akkora jelentősége azonban ennek sem volt, hogy elronthatta volna a lényeget: a június 16-i szimbolikus temetéssel jól érzékelhetően sikerült konszenzust létrehozni abban, hogy a gesztussal egyszer s mindenkorra egyértelművé tettük 56 ügyét és jelentőségét, a mártírok mártír voltát, valamint azt, hogy ami e körül történt, az legelsősorban is megrendítő, és csak az után bármi más.

Sokak számára az, hogy Kádár János belehalt abba, hogy szembesült az árulásával (ráadásul a halála szintén szimbolikussá vált, hiszen ezt Nagy Imre rehabilitálásának másnapján „tette”), annak jele is volt, hogy volt benne lelkiismeret. Akiben nincs ilyen, az képes cinikusan túllépni egy ilyen ügyön – Kádár nem volt képes, és a szó szoros értelmében megzavarodott az igazság nyomásától. Hol kaphat ennél nagyobb és tisztább elégtételt egy társadalom?!

Ez a tiszta és szép elégtétel azonban Wittner Máriának nem elég, Orbán Viktornak pedig kiesik a látóteréből. Ezért most az elégtétel- és bosszúvágyuk újabb kiélésével – az előző rendszer vezetőinek nyugdíjára kivetendő „jóvátételi adó” törvényével – földig rombolják a rendszerváltás békés mivoltának ethoszát is.

Wittner Mária hiába jutott el a legmagasabb szintig, lehet országgyűlési képviselő és élhet kiváló anyagi kondíciók között, úgy látszik, soha nem fogja úgy érezni, hogy megkapta a magyar társadalomtól mindazt, amit egykori üldözöttként, kárpótlásképp meg lehet kapni. Nem érv, hogy amikor újabb bosszúhadjáratot indít, és a fantáziájában hóhérokká magasított Kádár-kori vezetők anyagi biztonságát akarja meggyengíteni, akkor nem önmagát, hanem az ötvenhatos áldozatok érdekeit képviseli. Nem képviseli, mert az áldozatok semmiféle ilyen közös elhatározásra nem jutottak, és semmiféle testületi javaslatot nem tettek arról, hogy kárpótlási adó címén kérik megkurtítani az olyan emberek nyugdíját, akiknek már rég semmi közük nem volt az ő meghurcolásukhoz. Mert azt ugyan lehet mondani, hogy aki a Kádár-rendszerben vezető pozícióban volt, az diktatúrát szolgált, de hogy bárkinek is a hóhéra lett volna, illetve hogy az a diktatúra totalitárius lett volna (és nem épp azzal nehezítené a dolgunkat még most is, hogy felemás jellegével, a slamperájával és a kijárásos-kiskapus megoldásaival demoralizálta a fél országot), az csak totálkáros agyberendezéssel állítható. Nem kérdés, hogy rendszerváltóként sok szempontból jóval könnyebb dolgunk lett volna egy valóban totális diktatúrával. Egy ilyen rendszer eltakarítása után kétségtelenül tisztább, egyértelműbb helyzetek szoktak keletkezni, noha más szempontból mocskos pöttyöket képez ezen helyzetek ára, amit diszkréten a lezárt múlt jelenségeként szokás elkönyvelni. Most viszont éppen ebben az ügyben is azt látjuk, hogy ahol féldiktatúra dőlt meg, bársonyos forradalommal, ott még húsz év után is kísért az elmaradt vérszag letüdőzésének nagy lehetősége. Wittner ugyanúgy, ahogyan minden egyéb pillanatában, ebben a törvényjavaslatban is csak a maga torz, egyszemélyes kielégíthetetlenségét éli ki, és semmiféle valódi csoportérdeket nem képvisel. Szeretne még, így post festam, egy kis vérszagot előállítani.

Ami azonban még ennél is fontosabb, ez az a kérdés, hogy Orbán miért tesz eleget egy ilyen nyilvánvalóan perverz igénynek, és milyen politikai hasznot remél ettől. Nem nehéz kitalálni, hogy komolyan gondolja: a szélsőjobbnak tud ezzel koncot dobni. Orbán vélhetően önmagából indul ki, és valószínűleg azt hiszi, hogy a tőle jobbra álló politikai ellenfelei ugyanúgy csak hatalomtechnikai kérdésekben gondolkodnak, mint ő, ugyanúgy nem hitből és meggyőződésből igénylik, amit igénylenek, mint ő, és hogy éppen ezért meg fognak elégedni egy látványos, komcsizós intézkedéssel. Hiszen így két dekával több hatalom jutott nekik. Orbán nem tudja, hogy ahol a hit és az eszme a hajtóerő, ott nincsenek kicentizhető területszerzések, és egyáltalán nincs semmiféle számtan: ott minden valóban totális, az „ellenség” megsemmisítésének igényétől a hit és eszme érvényesítésének vágyáig – az eszme és az „igazság” erejének mindenhol szét kell áradnia és mindent be kell kebeleznie, nincsenek fokozatok. Történetesen Orbánnal és pártjával együtt kell mindent elborítani – micsoda nevetséges dolog azt képzelni, hogy akit mindjárt elsodortatnak az árral, annak egyáltalán módjában áll bármit is dobálni nekik?! Ők dobhatnának neki egy mentőövet, de majd hülyék lennének. Miért tennék? Orbán pontosan az a jobbikosoknak, ami Gyurcsány a fideszeseknek: ördög, szarvakkal és patákkal. Talán még démonibb is: zsidókkal, kommunistákkal és a brüsszeli megszállókkal paktáló, mocskos cigány. (A „de hát mit várhatunk egy országtól, amit egy cigó vezet?” típusú bejegyzés mindennapos a portáljaikon.)

Ha tehát Orbán valóban azért kapta föl Wittner javaslatát, mert így véli kielégíteni a szélsőjobbot, akkor ez élete legfatálisabb tévedése. Aminek természetesen mi is inni fogjuk a levét. És nemcsak azért, mert a szélsőjobb ettől nem kielégülni, lehiggadni fog, hanem éppen ellenkezőleg: lovat kap maga alá. Hanem azért is, ahogyan ez az akció továbbrombolja a társadalom képét a saját történelméről, és ahogyan sunnyogásra készteti az értelmiségét. A legtragikusabb az ebben a képben, hogy ismét bebizonyosodik: a médiában láthatóan reménytelen, hogy a törvényjavaslat képviselőinek a valóságot bevilágító kérdéseket is föltegyenek.

Tizennyolcadikán este a javaslatot intenzíven képviselő Gulyás Gergely ült Kálmán Olgánál az ATV-ben, aki egyfelől hatásosan szembesítette mindazokkal a tényekkel és adatokkal, amelyek a fölvetés hajmeresztően tárgyszerűtlen és alkotmányellenes voltát bizonyították. Másfelől viszont nem tette föl a legfontosabb kérdéseket. Azokat, amelyekből a javaslat valódi tartalma és vonatkozásai tárultak volna föl a nézők előtt, illetve az a tény, hogy a megcélzott csoportok egyik oldalon sem léteznek.

Gulyás folyamatosan totalitárius diktatúráról beszélt, úgy, mintha az Magyarországon 1989-ig tartott volna.

Kálmán nem kérdezte meg, hogy ha ez így volt, akkor mit zárt le az ötvenhatos forradalom, illetve ha mégsem akkor ért véget a totalitarizmus, akkor Magyarország a hatvanas évek végétől miként tehetett szert a többiekénél nagyobb presztízsre a világban. Egyáltalán: mit jelent Gulyás fejében a totalitarizmus? Továbbá: hogy működhettek amatőr színházak, táncházak, rocker-klubok, sikeres iskolák, egyetemek, hogy épülhettek új templomok, hogy jöhetett be nyugati irodalom, szociológia, Bécsből a hűtőszekrény, gyógyszergyártáshoz az alapanyag, búzaföldre a korszerű gép, hogy szálltak le nyugati repülők Ferihegyen, ha valóban totális volt a diktatúra?

Gulyás úgy állította be még a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszak KISZ-eseit (csak nem már megint egy gyurcsányozás?!) és szakminisztereit is, mint akiknek szabadsága az ötvenhatosok börtönben ülő tömegeinek rabságával állt szemben, és akiktől most emiatt is jogos elvárni e „rabok” kárpótlását.

Kálmán nem kérdezte meg, hogy Gulyás szerint meddig ültek ötvenhatosok a börtönökben (a hatvanas évek közepéig), illetve hogy általában hány politikai fogoly volt lecsukva a rendszerváltás előtt. (Voltak ilyenek: a katonai szolgálatmegtagadók közül kerültek ki, igen kis létszámban, de Gulyás őket egy szóval sem említette.)

Gulyás szerint nincs kontinuitás az előző és a mostani rendszer között, ez is indokolja a javaslatot.

Kálmán Olga nem kérdezett rá, hogy ha ez így van, akkor hogy lehet, hogy ezt maga Orbán is csak most, húsz év után vette észre. Továbbá ha csak most vette észre, akkor mit kezdett személy szerint a saját diplomájával, hiszen egy olyan egyetemen szerezte, amely zökkenők nélkül folytathatta a működését. Mert ha nincs kontinuitás, akkor semmi sem érvényes az előző rendszerből, még egy gépkocsivezetői engedély sem, és a jelentősebb intézményeket végképp a földig lerombolják.

Gulyás és a Fidesz-hívek megnyugodva állhattak föl a képernyők elől: lám, még az ATV híres-neves, kemény „balliberális” kérdezője sem tudta zavarba hozni az emberüket. Mehet tovább, viheti ötpárti tárgyalás elé a javaslatát, s hirdetheti a maguk fantasztikus jelentőségét: amíg ők nem jöttek, senki sem kezdett semmit az országnak azzal a kapitális problémájával, miszerint két, idős ember (vagy három? ezt nem tudtam pontosan megjegyezni) négyszázezer fölötti nyugdíjat kap, amiért nem hatvanöt éves koráig, hanem jóval azon túl dolgozott, magas poszton.

Eközben mindazok, akik szólhatnának, mert itt éltek, vagy mert egyszerűen tudnak és szoktak is olvasni, nem fognak szólni, mert mintha itt mindenki Orbánnak és a szélsőjobbnak akarna megfelelni. Márpedig ők azonnal rásütnék a bélyeget, hogy a „kommunistákat védi”.

Pedig szó sincs a „kommunisták” védelméről – hol voltak már ilyenek a Kádár-rendszer második felében?! Egész másról van itt szó. Folyik a beszéd augusztus óta arról, hogy igazából mennyire súlytalan, semmitmondó Bibó ezzel a „demokrata az, aki nem fél” mondatával. Hát tessék, itt van a helyzet, amelyben kiderülhet, hogy tényleg semmitmondás-e a félelem legyőzését emlegetni olyankor, amikor az a gondunk, hogy hatalom-apuci ránk pirít, ha szembeállítjuk őt az igazsággal. Szeretném hallani a könnyed mondatokat, amelyek úgy kezdődnek, hogy „ki nem szarja le, mit mond rám a Fidesz?”. És utána a folytatást, amely viszont annak jegyében születik, hogy rendes ember az ellenségéről sem hazudozik.

A Kádár-rendszer diktatórikus volt, sokakkal ellenséges, de nem volt totális diktatúra. A kárpótlási ügyeket pedig a kilencvenes évek elején rendezték. Aki most keveset keres, az nem a kárpótlás elmaradása miatt áll rosszul, hanem ezer egyéb ok miatt. Aki pedig demokrata, az mindezt nem fél kimondani.

Ide klikkelve érheti el a Galamus.hu-n Lévai Júlia írását.

Vissza...