Nem vagyok feltĂ©tlen Ă©s odaadĂł hĂve a zöld szervezeteknek, de most kifejezetten megsajnáltam Ĺ‘ket. Mint ismeretes, a hĂ©t közepĂ©n kĂĽlföldi Greenpeace-aktivisták tĂĽntettek AlmásfĂĽzitĹ‘ határában a Tatai KörnyezetvĂ©delmi Zrt. vezetĹ‘i ellen, mondván, rekultiváciĂł cĂmĂ©n Ă©pp az ellenkezĹ‘jĂ©t teszik, „mĂ©rget raknak mĂ©regre”, olajos iszapot, szemĂ©tĂ©getĹ‘k salakját, ami egy esetleges földrengĂ©s vagy nagyobb árvĂz idejĂ©n legalább akkora kárt okozhat, mint a tiszai ciánszennyezĂ©s.
|
A tatai cĂ©g viszont tagad, legfĹ‘bb Ă©rve az, hogy a Greenpeace a tározĂł terĂĽletĂ©re lĂ©pve birtokháborĂtást követett el, amiĂ©rt föl lesz jelentve, ráadásul miközben a tĂĽntetĂ©s vĂ©gĂ©n a szĂnes vĂ©dĹ‘ruháikat magukkal vittĂ©k, a több száz mĂ©teres fĂłliákbĂłl állĂł STOP feliratot otthagyták.
A magamfajta laikus imádja az ilyen helyzeteket, s kifejlett igazságĂ©rzete, de fĹ‘kĂ©pp rettentĹ‘ szakmai felkĂ©szĂĽltsĂ©ge birtokában magabiztosan állĂtja, hogy annak a csapatnak, amelyik a tĂĽntetĂ©s vĂ©gĂ©n nem pakol el maga után, hanem a transzparenseit szanaszĂ©t hagyja, már eleve nincs igaza. FĹ‘leg, ha mĂ©g multik is állnak mögötte, akik nyilván meg akarják kaparintani AlmásfĂĽzitĹ‘t. Igen ám, de most sokkal bonyolultabb helyzetrĹ‘l van szĂł.
E lap csĂĽtörtöki számában jelent meg, hogy a tatai cĂ©gnek „kormánykörökben is lehetnek befolyásos támogatĂłi, erre utal, hogy az illetĂ©kes hatĂłságok feltűnĹ‘en engedĂ©kenyek a cĂ©ggel, a közelmĂşltban pĂ©ldául az egĂ©szsĂ©gĂĽgyi határĂ©rtĂ©k sokszorosára növelt egyedi határĂ©rtĂ©ket állapĂtottak meg a zrt. kĂ©rĂ©sĂ©re, ami meglehetĹ‘sen ritkának számĂt a magyar hatĂłsági gyakorlatban”, amĂşgy pedig „a cĂ©g az utĂłbbi hĂłnapokban a kormánypárti mĂ©dia, illetve a felcsĂşti labdarĂşgĂł-akadĂ©mia bĹ‘kezű támogatĂłjává vált”.
Nem tudom, hogy a többek között Ausztriából, Hollandiából, sőt Új-Zélandról érkező Greenpeace-aktivisták értik-e egyáltalán, hogy hová kerültek. Elképzelhető-e, tesszük föl a kérdést, de kizárólag magunknak, hogy egy cég hirtelen, minden átmenet nélkül miniszterelnöki futballiskolát kezd el támogatni, s tározóiban már másnapra kifehéredik a vörös iszap, a tetejére hordott salakból, olajos trutymóból százszorszépek nőnek mosolyogva, és súlyos nehézfémek térnek vissza mintegy varázsütésre a természet körforgásába? Igen, elképzelhető, adjuk meg a választ mi magunk, hiszen futballnemzet vagyunk.
Amikor tavaly Ĺ‘sszel azt Ărta valaki, hogy Leisztinger Tamás, szocialista kötĹ‘dĂ©sű milliárdos azĂ©rt száll be a magyar futballba, mert ez a feltĂ©tele a miniszterelnöki megbocsátásnak, más szĂłval nĂ©hány kellemetlen Ă©s messzire vezetĹ‘ vizsgálat gyors befejezĂ©sĂ©nek, nem egĂ©szen akartam hinni, hogy ilyen egyszerű ez az ország. Aztán márciusban az Észak-Magyarország cĂmű lapban rákĂ©rdeztek a milliárdosra. „Maradjunk annyiban – felelte a milliárdos –, hogy egy Magyarországon vállalkozásokat működtetĹ‘ ember esetĂ©ben nem baj, ha szerepet vállal olyan ĂĽgyekben, ami egyĂ©bkĂ©nt is fontos neki, fĹ‘leg akkor nem, ha pĂ©ldául az ország elsĹ‘ számĂş politikai vezetĹ‘jĂ©nek is fontos ugyanez az ĂĽgy.”
Miért ne higgye hát az ember, hogy egy ügyes futballbefektetés nyomán az egészségügyi határértékkel az emberi tűrőképesség is az égig szökhet, ez a vörös iszap amúgy is maga a csoda. Csak a Mal Zrt. vezetőit nem értem: ha annak idején helyén van az eszük, és beszállnak pár milliárddal a magyar futballba, tán még az alkotmány preambulumába is belekerül, hogy márpedig vörösiszap-tározók gátszakadása ellen az ember tehetetlen, mindnyájan az Úr kezében vagyunk.
Megyesi Gusztáv (az Élet és Irodalom munkatársa)
Ide klikkelve érheti el a cikk forrását a Nol.hu-n. |