De induljunk ki mégis abból, hogy nem dől össze a világ. Végtére voltak itt súlyos mélypontok máskor is, nem kell messzire visszamenni az időben, alig néhány éve 300 forint felett is járt az euró, és brutális gazdasági visszaesést is tudtunk produkálni. Az élet ment tovább. Tegyük fel tehát, hogy 2014-ben is lesz Magyarország, és gondolkodjunk el azon – a sarlatánságot, amennyire lehetséges, mellőzve –, milyen is lesz történetesen. Politikai értelemben. Elemzőink bevallják, az ötletet Mesterházy Attila szocialista pártelnöktől kölcsönözték, aki meglepetésre Váltópárt 2014 címmel tartott sajtótájékoztatót szerdán.

Alapállításunk az, hogy nem tudunk semmit – és ez a Demokrácia és Dilemma Intézet történetében ritkaságszámba megy. Az előző néhány parlamenti ciklusban többé-kevésbé kiszámíthatóan történtek a dolgok. 2006 és 2010 között egyértelmű volt szinte az első pillanattól, hogy az MSZP megy, a Fidesz érkezik, csak a kormányzó párt összeomlásának mértéke, illetve a két új alakulat felbukkanása és viszonylagos megerősödése volt újdonság. 2002 és 2006 között a két nagy öldöklő küzdelme zajlott, és bár a végkifejletre nehéz volt tippelni, váratlan fordulatokra nem kellett számítani. 1998 és 2002 között kísértetiesen éppilyen volt a szituáció.

Régen és most

Az első kétszer négy év viszont mutat egyezéseket a mostani időszakkal. 1994 és 1998 között a kétharmados MSZP–SZDSZ elégedetten ülhetett a babérjain, és vállalhatott fel népszerűség-erodáló döntéseket – lásd: Bokros-csomag –, sokáig nem kellett tartania komoly ellenfelektől. Ekkor kezdetben a Független Kisgazdapárt támogatottsága emelkedett, és csak 97 környékétől erősödött meg annyira a Fidesz, hogy látsszon, bármi is lehet belőle. 1990 és 1994 között is ilyesmi történt, azzal a különbséggel, hogy a kormánypárti MDF pillanatok alatt elvesztette táborát. Az MSZP viszont megint csak az utolsó hónapokban tört előre annyira, hogy végül fölényes győzelmet arathasson.

Mit látunk most? Azt, hogy bármit csinál a Fidesz, az ellenzék egyszerűen képtelen közelebb kerülni hozzá. A kormánypárt bázisa szűkül, a választópolgárok jelentős része – a korábbi támogatók több mint harmada – elfordult tőle az utóbbi hónapokban, de mivel más izmos formáció nincs a láthatáron, ha most lennének parlamenti választások, megint összejöhetne a kétharmados siker. Hozzátartozik ehhez, hogy a szavazási hajlandóság a béka segge alatt van, a politikusok rokonszenvindexe úgyszintén. Beszédes momentum: a Medián szerint Orbán Viktor miniszterelnököt még soha nem kedvelték kevésbé, mint most – 38 pontja van –, viszont így is ő áll a lista élén.

A kérdés tehát a következő: amennyiben a Fidesz sem váltja meg a világot és az országot – minden jel arra utal, hogy nem teszi –, lesz-e váltópárt, amely ideje jöttén elölről kezdhet mindent? (Zárójeles megjegyzés: úgy látszik, ez a modern kori magyar sors, Sziszüphoszként elölről kezdeni mindig, görgetni a követ felfelé, amíg tart a szufla.)

Minél rosszabb

A Jobbik egyes mérések szerint megelőzte az MSZP-t, sokan feltételezik, hogy a gazdasági helyzet romlása a radikális pártnak kedvez. Annál jobb itt, minél rosszabb – dúdolgathatja az ismert slágert Vona Gábor és csapata a fürdőszobában. Kutatóink azonban úgy látják, sokkal jobb a Jobbiknak akkor sem lehet, ha pesszimista elvárásainkhoz mérve is pocsékul alakul a folytatás.

Meggyőződésünk, hogy a Jobbik – különös és korszerűtlen ideológiája miatt – rétegpárt, és az is marad. Egyszerűen képtelen valamennyi társadalmi csoporthoz szólni, márpedig ez elengedhetetlen a totális sikerhez. Egyértelmű, hogy Vonáék feltöréséhez óriási szükség volt Gyurcsány Ferencre. Mumusnak éppen Orbán Viktor is megteszi a széljobbon, de közel sem jó annyira erre a szerepre, mint előde. Ha van párt, ami számára minden adott lett volna – elsősorban a lendület –, hogy az elmúlt másfél évben felzárkózzon, az a Jobbik. Mégsem tette – a fentiek miatt. Úgyhogy marad a gettó.

Útban a fény felé

Vissza lehet-e jönni onnan, ahová az MSZP leküzdötte magát? Nem nagyon vannak pozitív példák. Hacsak nem magáé az MSZP-é. Az utódpártot 1990-ben kegyetlenül elfenekelték a választók, négy év múlva ellenben már-már régi fényében tündökölt megint. Megméretések jöttek-mentek, a 30-40 százalékos támogatottság maradt, mostanáig.

Mesterházy elnök azt mondja, 2011 az ügyek rendezésének az éve – értsd: Gyurcsány Ferenc repül –, 2012 a programalkotásé lesz, 2013 a szövetségkötésé, 2014 a győzelemé. Az első kettő menni fog, efelől nincs kétségünk, a harmadik és a negyedik véleményesebb. Máris felmerül például, hogy kivel is fog az MSZP szövetséget kötni? Az LMP-vel? Vagy esetleg a Demokrata Párttal?

Eszünkbe jutott, hogy kínálkozik még egy párhuzam, ha már úgyis szó volt 1994–98-ról. A Fideszt 94-ben úgy leverték a szavazófülkékben, mint vak a poharat. Aztán 98-ban Orbánék nyertek, együttműködésben Torgyán Józseffel. A szocialisták talán ebből is erőt meríthetnek, ezért nem írnánk le őket teljesen.

Az SZDSZ utóda

Ha a Jobbikot rétegpártnak neveztük, minek nevezzük akkor az LMP-t? Schiffer Andrásék jól – hol békésen, hol harciasan – elvannak valahol a paletta közepe tájékán, kicsit balra, de hogy elfoglalhassák az egész pólust, azt kizártnak tartjuk. 40 százalékos LMP – furcsa ezt leírni, vegyük úgy, hogy nem is tettünk ilyet.

Annyi sorsfordító dilemmára kellene ehhez markáns, mindenki számára érthető válaszokat adni, hogy az csuda. Csudák pedig nem nagyon vannak a politikában, vagy ha mégis, hát nagyon ritkán. Az LMP a küszöb környékén táncol mostanában, és ez alighanem így is marad. Ebben a tekintetben – még szerencse, hogy talán csak ebben – ez a párt tényleg az SZDSZ utóda.

Szubkulturális jelenségek

Hosszú-hosszú ideig – mondjuk 1994 és 2008 között – hajlamosak voltunk feltételezni, hogy a magyar pártrendszer stabil, megvannak a szereplői, akik-amelyek névsora radikálisan nemigen változhat. Jól ráfaragtunk, hiszen eltűnt sorban az FKGP, a MIÉP, az MDF és az SZDSZ is, miközben elfoglalta helyüket a Jobbik és az LMP. E tapasztalatok birtokában soha többé nem mernénk olyat állítani, hogy egy újonnan felbukkanó erőnek nincs esélye.

Magyarán: Gyurcsány Ferenc Demokrata Pártját sem sejtjük reménytelennek. Annak azonban, hogy a DP esetleg rövid távon jelentős tényezővé váljon, paradox módon a volt miniszterelnök a legnagyobb akadálya. Gyurcsány Ferencben mint megváltóban hinni szubkulturális jelenség. Elemzőink többször kifejtették, nem tartoznak azok közé, akik szerint Gyurcsány örökre megbukott, de azzal sem kalkulálunk, hogy egy-két éven belül lehetséges a dicsőséges újjászületés.

Vannak, akik úgy vélik, Bajnai Gordonnal is számolni kell. Kétségtelen, hogy az utolsó előtti kormányfőnek vannak hívei, mindenekelőtt az értelmiség körében. A Véleményvezér a minap odáig ment intézetünkéhez szegről-végről hasonló gondolatmenete végén, hogy az a párt lehet Orbán Viktor igazi kihívója, amely leigazolja Bajnait. Az is lehet, hogy van ebben valami, de a DeDi óvatosabb lenne. Persze kíváncsian fixírozzuk mindeközben ezt a vonalat is.

Akárhonnan nézzük, csak az sül ki a fentiekből, hogy várni kell az igazság eljövetelére. Nincs mese, ma nem tudni, ki váltja le Orbán Viktort, ha egyáltalán leváltja valaki. Úgy néz ki, a végén csattan majd az ostor. Ez volt 1993–94-ben is. Úgy van minden, mint volt régen.

Ide klikkelve érheti el a DeDi véleményét az Index.hu-n.