Darazsak és démonok

2011-09-30 04:32:50

Van olyan pillanat minden párt életében, amikor az addigi megkérdőjelezhetetlen vezető hirtelen tehertétellé válik; már nem szolgálja sem saját csapatának fejlődését, de egyértelmű hátrányt kezd jelenteni az országnak is.

Ha végigtekintünk rövid kis demokrácia történetünkön – amely egyesek fejében csak a 2010-es fülkeforradalommal kezdődött –, felidézhetjük ezeket a szereplőket, de itt és most csak annyit: ezek a legnehezebb időszakai minden pártnak. Mert az adott vezető – természetesen – nem érez semmit a saját fölöslegességéből, társai pedig még nem mernek lépni, így aztán azt sem meri kimondani senki, hogy „meztelen a király”. Nem, mert hinni akarnak, vagy persze sokan hisznek is a látszatnak, hogy vezetőjük még „in floribus”, azaz virágában van, lépései tökéletesek , tekintélye csorbítatlan. Pedig már nagyon is kikezdhető volna, sőt: kikezdendő. Főként azért, mert személyisége egyre több torzulást mutat, egyre inkább magába fordulóvá válik, azaz egyre kevésbé tűri az ellentmondást. Kijelentéseit, döntéseit megfellebbezhetetlennek hiszi, s mert tévedhetetlen, minden ellentmondást, minden tévelygést, azonnal megtorol. Először csak a pártján belül, aztán – ha a sorsa úgy hozza, hogy egy ország vezetőjévé válik – azon kívül is.

Ma Magyarországon még csak nagyon kevesek mernek arról beszélni, hogy Orbán Viktornak távoznia kell a miniszterelnöki posztról, azt aztán végképp kevesen merik kijelenteni , hogy a politikai életből is. Az utóbbi időben Gyurcsány Ferenctől hallhattunk erre utaló megjegyzéseket, de a volt miniszterelnök szavait sokan fogadják kézlegyintéssel; a két politikus örök harcának termékeként. Mások alig-alig merészkednek idáig; talán Mesterházy Attila népszavás interjújából idézhetnék ide egy-két mondatot, amelyben a szocialista pártelnök szól az ország jelenlegi helyzetének orbáni okairól.

Bizonyos szempontból érthető az óvatoskodás: Orbánt ma óvja a Fidesz teljes védőhálója, legalábbis a látszat szerint. Igen: ez az a helyzet, amelyről a bevezetőben írtam, amikor arról, hogy valaki tehertétellé válik , még senki nem mer beszélni. Legfeljebb folyosói suttogások hallatszanak, még inkább folyosói suttogásokról mesélnek, vagyis sosem hallani az ilyen kritikákat első kézből. Ami által persze a hitelességük is megkérdőjelezhető, de azért mi most fogadjuk el: vannak ilyenek. Vannak olyanok, akik azt mondják: a magyar miniszterelnök időnként olyan, mint aki démonokkal harcol; makacsul ragaszkodik olyan döntésekhez is , amelyek minden megalapozottságot nélkülöznek. Ezekből születnek aztán az olyan mondatok, mint az általa kitalált magyar gazdasági modell, a „darázs” , amely a tudósok szerint nem repülhetne, de lám, mégiscsak repül. És akárki is próbálja elmagyarázni, hogy a közgazdaságnak vannak bizony törvényei, szabályai, megvan a válasz rá: a darázs is repül. Innen kezdve pedig nincsenek észérvek, nincs logikus magyarázat és vita: a darázs repül. Az orbáni modell működik. Félre a tankönyvekkel, félre a tudománnyal, végül is egykoron azzal sem lehetett vitatkozni, hogy a Föld lapos.

De vajon helyes-e ha mindannyian óvatoskodunk , hiszünk Orbán mindenhatóságában , még inkább mindenható erejében?  Helyes-e , ha amiatt nem beszélünk az erőbe burkolt gyengeségéről, mert mögötte áll az igazságszolgáltatás teljes csapata , hogy ha kell, nevével ellentétesen cselekedjen? Helyes-e , ha azért hallgatunk , mert az elsöprő médiafölény szőnyegbombázásának áldozataivá válhatunk? Elméletileg persze nem helyes. Elméletileg az lenne a szükségszerű, ha bátran szembemennénk az „elemekkel”, dacolva az erőfölénnyel , de nem haragudhatunk meg a gyávaságra , pontosabban nem illethetjük gyávaságnak az élni akarást, az egzisztencia elvesztésétől való félelmet. Mert ma ez van Magyarországon. Ezért nem mondatik ki kórusban: Orbán Viktornak mennie kell.

Mégis: ki kell mondani. Ez az ország nem csak politikailag, lassan minden szempontból élhetetlenné válik. A gazdaság problémáit látjuk, tudjuk, a nemzetközi helyzetünket bemérhetjük , de hovatovább a kulturális élet is az abnormalitás tüneteit mutatja. Egy ország, ahol az Operaház vezetőjét a miniszterelnök választja ki, egy ország, ahol a köztársasági elnök leginkább egy bohóc szerepére van kényszerítve, egy ország, ahol a kormányfő szabadságát is hazugság lengi körül, egy ország, ahol izomból akarnak megoldani mindent, legyűrni mindenkit, nos az az ország sürgős ápolásra szorul. Ápolásra, mert előbb-utóbb mindenki a miniszterelnök ellenfelévé, és emiatt szükségszerűen politikai hullává válik. Szóval szabad-e egy olyan országban némán tűrni , ahol az első számú politikus nem pusztán önmagának , hanem mások számára is megfogalmazza: a győzelemhez halottakon keresztül vezet az út. És, ha végignézünk az orbáni politikai pályán , visszatekintünk erre a két évtizedre , bizony láthatunk , találhatunk jó pár áldozatot. És azt is, hogy ezek az áldozatok valódi áldozatok voltak – többé nem tértek vissza a (politikai) életbe.

Úgy látom: Orbán egyre több ellenséget lát maga körül, és tényleg úton vagyunk afelé, hogy mindannyian azokká váljunk. Ennek fényében nem lehet más dolgunk, mint egyre hangosabban kiáltani. Ugye ki merjük mondani, hogy mit?

Ide klikkelve érheti el Németh Péter (főszerkesztő) írását az Amerikai Népszava online oldalán.

 

Vissza...