Nyomulósok

2011-09-25 09:54:43

Pár napja egy általam nagyon tisztelt embert kísértünk utolsó útjára. Mi sem bizonyítja jobban emberi nagyságát, mint az, hogy a búcsúztatásra sok-sok száz ember gyűlt össze, annak ellenére, hogy pénteken délelőtt került sor a szertartásra. Veszprémben igen sokan ismerték és vélhetően kivétel nélkül mindannyian tisztelték is a hosszas betegség után elhunyt intézményvezetőt.

A szertartáson egy régi barát, volt munkatárs méltatta elsőként az elhunytat. Majd egy volt „tanítvány” beszélt az eredményes életpályáról. Csak ezt követően szólt a család nevében a legidősebb fiú. Szépen, szelíden, könnyet csalva ezzel minden érző szívű ember szemébe.

Többen is lehettünk, akik már a hangja alapján is felismerték a másodikként szóló, búcsúbeszédet mondó, egykor volt „tanítványt”. Bár a mondanivalót illetően nem lehetett sok a kifogás, nekem néha mégis úgy tűnt, legalább annyira fontos volt a ravatalnál beszélőnek, hogy róla is szóljon ez a megemlékezés, ne csak az elhunytról. A magabiztosan elmondott gondolatok úgy szaladtak szét a térben, mintha egy templomi szószékről mondták volna azokat.

Ebben az évben sajnos már több olyan általam tisztelt, nagyra becsült embert is elkísértem az utolsó útjára, akik vélhetően a városunkban élők számára is fontos személyek voltak, s az itt letelepedők „gazdagodására” minden bizonnyal maradandót alkottak. Ezeken a szomorú eseményeken kivétel nélkül mindig megjelent a városvezetés és gondolataik elmondásával búcsúztattak is. Mint eddig mindig, ezúttal is az a kérdés fogalmazódott meg némán a fejemben, miért olyan fontos nekik ilyen szomorú helyzetekben is a „szereplés”?

A család kérte fel őket? Vagy, ha a város valakit a saját halottjának tekint, ez együtt jár azzal, hogy a városvezetők valamelyike búcsúztathat is? Akkor is, ha nem volt az érintettek között semmiféle közelebbi érzelmi, baráti kapcsolat? Egy-egy ilyen felajánlkozáskor a családnak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy jelezze, ezen az áron ebből inkább nem kér. A koporsóban fekvő meg sajnos nem tudja már jelezni, az utolsó útja előtti pillanatokat egyáltalán nem így képzelte el. Ha eljön az én „időm”, s velem is megesik, hogy a város akkori vezetése valamilyen ok miatt mégis fontosnak véli, hogy halálom után ebben a „megtiszteltetésben” részesítsen, már most arra kérem a családomat és minden barátomat, ne engedjék a temetésemen beszélni a „nyomulósokat”. Ne engedjék semmiképp beszélni azokat, akik nem a sokak által és általam is tisztelhető barátaimként, vagy éppen a kevés számú, de talán még tisztelhető politikai ellenfeleimként lesznek ott, hanem az egyre gátlástalanabbul viselkedő, megélhetési politikust jelenítik meg csupán. Ne szólalhassanak meg akkor és ott olyanok, akik „csak” a politikában, a ma egyre inkább jelenlévő „kocsmapolitizálásban” sikeresek. S olyanok sem, akiket csak bábúként tud és akar használni az épp aktuális többség, s akiknek saját arca, önálló akarata ha volt is valaha, ma már egyáltalán nincsen. S főleg olyanok ne beszélhessenek, akiknek manapság már csak a tisztesség látszata a fontos, de maga a tisztesség egyáltalán nem! Számomra igencsak lehangoló és visszatetsző volt látni, hogy a koporsót kísérő családtagok közé, szinte „befurakodva” vonult a búcsúztatót is mondó, most is a többséghez tartozó de már szerencsénkre csak volt városvezető. Az igazán szomorú persze az volt, hogy ezzel az oda nem illő, nyomulós magatartásával sajnos még csak nem is az „egyetlen, az egyedüli” volt.

Vissza...